SzaFi Dél-Amerikában

SzaFi Dél-Amerikában

Az utazás kevésbé kellemes oldala

2015. január 07. - VZsó

Ha elutazunk, még ha messzire és sok időre is, sajnos nem feltétlenül jelenti a problémák és a stresszforrások alóli teljes menekvést. Az ember ugyanúgy kerül megoldandó helyzetekbe vagy aggasztó szituációkba, csak másfajtákba. Kicsit olyan, mintha részmunkaidőben dolgoznál, annyi különbséggel, hogy nem kapsz érte pénzt (sőt), és a munka célja pusztán a további utazás megfelelő körülményeinek biztosítása.

Az egyik legfontosabb dolog, a dolgainkra való folyamatos odafigyelés. Szinte minden pótolható, ám ha az ember elhagyja a telefonját, a töltőjét, az útlevelét vagy a pénzét, annak elég kellemetlen következményei lehetnek (és nem csak azért, mert nehéz őket pótolni) – nem beszélve arról, mennyi időbe, energiába és pénzbe kerül a helyzet megoldása. A cuccainkra való folytonos ügyelés alattomos stresszforrás, nehezen engedi az embert teljesen ellazulni. Elraktam a pénztárcámat? Megvan a buszjegy? Nem fogják ellopni a cipőmet a szobából? Bezártam a lockert? Mivel mindig máshol alszunk, semminek nincsen megszokott helye, így mindig mindenol nagyon körül kell nézni. Ha egy hostelben van locker, azt természetesen kihasználjuk, viszont így gyakran macerás hozzáférni a cuccokhoz. Egy példa. Este át akarod venni a nadrágod. A szobatársaid már alszanak, így (ha - sokakkal ellentétben - nem akarsz bunkó lenni) először vissza kell menned a közös helységbe a telefonodért, ami töltőn van a recepción, hogy világítani tudj vele, hiszen a zseblámpa nyilván az elzárt táska valamelyik sötét bugyrában van. Kinyitod a számzáras lakatot, előszenveded a szatyrot a táskádból, amiben a nadrágok vannak. Közben zörögsz, a szobatársaid forgolódnak. Visszapakolsz a táskádba, bezárod a lakatot. Átveszed a sötétben a nadrágot. Rájössz, hogy mivel már hűvös van, a szandált is át kell venned cipőre, amihez kell egy zokni. Újból kinyitod a lakatot, újból kipakolsz a táskából (közben világítani próbálsz). Megtalálod a zoknit, visszapakolsz, visszazárod a lakatot. Közben Szabi is bejön a szobába, hogy kellene a telefontöltője. Az az ő táskájában van, a másik lockerben, amelyhez kulcsos lakat tartozik. A kulcs a számszáras lakattal zárt lockerben van (mivel van ez számzáras és egy kulcsos lakatunk, így szoktuk tartani a kulcsot, hogy ne hagyjuk el). Megint kinyitod, kiveszed a kulcsot, kinyitod a másik lockert... Visszamész főzni és rájössz hogy a fűszeres zacsit még nem vetted ki a hátizsákból, amiért megint visszamész az emeleti szobába :)

A lényeg, hogy minden több időbe telik és sokkal körülményesebb, de én mondjuk elég hamar hozzászoktam. Mindig végig kell gondolni előre, hogy a következő pár órában mit szeretnék csinálni és ahhoz mire van szükségem a szerkrényből. Nem is ez a legfőbb nehézség, hanem az, ha elveszik vagy elromlik valami. Nekünk eddig többnyire szerencsénk volt, mert az utolsó pillanatban mindig eszünkbe jutott, ha valamit ott hagytunk. (Ó, hányszor szaladtunk vissza a hostelbe törölközőért, telefonért, tabletért, kábelekért, hűtőben hagyott kajáért, konyhában hagyott eszközökért...) Viszont sajnos előfordul, hogy bizonyos tárgyak rejtélyes módon eltűnnek. Tudom, hogy ilyen nem létezik, viszont most elárulom, hogy de igen, létezik. Például így tűnt el a telefonom, még Puerto Madrynban, azt hiszem. Arra emlékszem, hogy kikapcsolom és berakom valamelyik szatyromba vagy táskámba. Azóta nem láttam. Mindenem megvolt egyébként, csak a telefonom nem. Most meg Barilochéban a kontaktlencse tartómmal (benne a frissen kibontott egy hónapos lencsével, persze) történt ugyanez. Esküdni mernék, hogy lefekvés előtt az éjjeliszekrényre raktam. Másnap, amikor reggeli után be akartam rakni, már nem találtam sehol. Átkutattam az összes cuccomat, a szobát, az ágyakat, a fürdőszobákat, megkérdeztem a takarítót, a recepcióst, a két holland csaj szobatársunkat. Senki nem látta, senki nem hallott felőle. Nem tudom, ki és miért vinne el egy kontaktlencstartót. Nem akarok rosszhiszemű lenni, de az egyetlen ötletem, hogy mégis a fürdőszobában hagytam (ezt már számtalanszor megtettem, ahogyan mások is, és mindig megvolt), és valakinek valamelyik szobából kellett egy lencsetartó.

Szóval elkezdtem levelezni a hostelekkel, hogy nem találták-e meg a telefonomat. Az egyik helyről azóta sem kaptam választ. Érdekes. A másiktól igen, de nem találták meg. A mobilhasználat egyébként részemről már a kezdetektől problémás volt. Elutazásom előtt szüneteltettem az előfizetős számomat, aminek egyrészt van egy rendszeresen befizetendő havidíja, másrészt azzal jár, hogy azt a SIM kártyát használni sem tudom a szüneteltetés ideje alatt. Vettem hát egy feltöltős kártyát, amire a Telenorban azt mondták, hogy persze, külföldön is használhatom, ha fel van töltve. Ehhez képest akármit csináltam vele, az egyetlen amire képes volt, az a magyar számra való sms küldés. Tehát gyakorlatilag nem tudtam használni. Kellett volna vennem egy itteni SIM kártyát, és másnak is ezt javaslom. De most már hiába vennék, mert telefonom továbbra sincsen. Néha át lehetne tenni Szabi telefonjába, de vele akkor sem tudok itt kint telefonon kommunikálni, ha valamiért különválnánk. Ami nagyon rossz, mert volt, hogy vissza kellett mennie a várostól messze lévő hostelbe valamiért, miközben én a cuccainkat őrizve vártam őt. Fogalmam nem volt, mennyi idő telt el (ezt az alapján próbáltam kiszámolni, hogy mikkel ütöttem el az időt, és azok kb. hány percet vettek igénybe – időérzék fejlesztéshez kiváló szituáció), és mennyi van még a buszindulásig. Közben megy az aggódás, hogy mi lehet Szabival, vajon kirabolták vagy elütötték-e már, és mihez kezdenék, ha még sokára sem jönne. Ez persze a lehető legrosszabb opció, de egy idegen városban egyedül, telefon nélkül azért előfordul, hogy ilyenekkel paráztatom magam. Idővel aztán csökken ez a szorongás, és fokozatosan kitölti a helyét az „úgyis minden rendben lesz” érzés, főleg azután, hogy Szabi természetesen mindig mindenhonnan időben és épségben visszajött.

Viszont a telefon elvesztése a következő körülményekkel járhat. Most már tényleg be kellene fizetni a kb. egy hete esedékes legutóbbi telefonszámlát. Természetesen már rég nem emlékszel a Telenor elektronikus befizetéshez szükséges jelszavadra, aminek emlékeztetőjét sms-ben akarják neked elküldeni (véletlenül sem e-mail címre). Megkéred a testvéredet, hogy fáradjon már be a Telenorba, és fizesse ki neked a számlát. Ehhez azonban át kellene utalni neki az összeget az e-bankodban. A jelszóra emlékszel, de a K&H ettől függetlenül sms-ben küld egy belépéshez szükséges másik kódot. Eszedbe jut, hogy még elutazás előtt be kellett volna menned a bankba és kérni, hogy módosíthasd a telefonszámot, amire a kódot kéred. Nekem a régi számom nem élt, az új pedig az elveszett telefonomban van, tehát Szabi számára kellene módostíani. Írsz a K&H-nak egy levelet, hogy Dél-Amerikában vagy, eltűnt a telefonod, nem tudsz belépni a netbankba, márpedig sürgősen szükséged lenne rá, és van-e mód a telefonszám módosítására. Kapsz egy levelet, amelyben tájékoztatnak, hogy a személyazonosítás miatt e-mailben nem intézhetnek ilyen ügyeket (ezt értem), és felkínálnak három lehetőséget: fáradj be a bankfiókba (idióta, mondom hogy a világ másik felén vagyok), módosítsd az adataidat az e-bankon keresztül (te szerencsétlen, éppen azért írtam, mert nem tudok belépni), vagy hívd fel a 24 órás help desket (mivel?). Ekkor rájössz, hogy meg kell várnod, míg eljutsz egy akkora településre, ahol vannak azok a nemzetközi telefonos helyek. Ha már ott vagy, senki sem tudja, hol találsz ilyet, de ha szerencséd van, belefutsz egybe. Megnézed az árakat, az árlista eléggé értelmezhetetlen, de nem baj, innen biztos hogy lehet telefonálni, még ha jó sok pénzedbe fog is kerülni. Másnap estére beütemezel egy telefonálást, mert akkor otthon már éjszaka van, és hátha nem kell órákig várni a helpdeskesre, miközben végtelenítve hallgatod a nyugtatónak szánt, de valójában nagyon is idegestő dallamot.

Közben e-mailben veszekszel a túrabolttal, miután Urugayban észreveszed, hogy az utazás előtt megvásátolt és alig hordott túracipőd talpa félig le van válva. Képeket küldesz nekik a (talpát leszámítva) teljesen ép, ám kicsit vizes-saras cipőről, amire visszaírják, hogy „számunkra érthetetlen, hogy a cipőn valamilyen vegyi folyadék nyom van, és erősen használtnak tűnik, kisebb sérülésekkel.” Idióták. Felvilágosítottam őket, hogy az nem vegyi folyadék, hanem így néz ki a cipőjük, amikor nedves. De a biztonság kedvéért készítettünk még fotókat megszáradt állapotában is, jobb fényviszonyok között, és azt is megírtam nekik, hogy összesen hatszor volt a lábamon. Ebből az első öt alkalommal a „hostel-buszút-másik hostel” időintervallum alatt. Szóval az ég világon semmilyen sérülés nincsen rajta. Azt sem felejtettem el közölni velük, hogy mivel kímélni akartam a túracipőmet (hogy aztán a komolyabb túrákon hű társam legyen), szinte mindenhova a nyugati aluljáróban 2500 Ft-ért vásárolt kínai tornacipőben mentem, ami érdekes módon a mai napig teljesen jó állapotban van. Ezeket igazából csak dühömben írtam meg, a helyzetemen mit sem változtatott, ugyanis nem tudtak a panaszommal mit kezdeni. Bármilynemű térítés előfeltétele a Budapesten való fizikai bevizsgálás. Így azt javasolták, hogy küldjem haza a cipőmet, Dél-Amerikában vegyek egy újat, és ha a bevizsgálás során igazat adnak nekem, akkor hazaérve kaphatok egy csereterméket. A postaköltséget természetesen nekem kellene állnom. A másik amit ajánlottak, hogy vegyek egy újat, a rosszat cipeljem magammal és vigyem be ha hazamentem. Köszi, de nem fogok elcseszni egy csomó pénzt új túracipőre, hogy aztán otthon kettő legyen belőle. Az sem opció, hogy majd hazatérve beviszem, mert egy használhatatlan túrcipő cipelése fél éven keresztül elég nagy hely- és súlyluxus lenne. Így hát Barilochéban kénytelen voltam elvinni cipészhez. 50 pesóért jól megragasztotta, szóval nem került sokba, de akkor is zavart, hogy egyrészt meggyanúsítanak azzal, hogy hazudok a cipő állapotáról ("valamilyen vegyi folyadék" !!!), nem segítenek és még nekem került pénzembe, hogy legyen egy használható túracipőm. Ezt is megírtam nekik. Egyébként nem a legolcsóbb cipőt vettem meg, de nem is a legdrágábbat. Tanulság: inkább vedd meg a drágábbat és tájékozódj előtte arról, hogy melyek a bevált márkák.

És itt még minidg nincs vége a rémálomnak. Bariloche volt az utolsó argentín állomásunk, onnan a chilei Pucónba szerettünk volna utazni. Egyszerűnek hangzik, igaz? Hát nem volt az. A neten találtunk egy busztársaságot, akiknek minden nap délelőtt és délután volt buszuk a már chilei Osornoba, ahonnan tovább lehet utazni Pucónba. Gondoltuk, utolsó nap elmegyünk a honlapon feltüntetett belvárosi irodájukba megvenni a jegyeket, addig is lefoglaltuk a szállást Pucónba. Másnap kicsekkoltunk a hostelből és elindultunk megkeresni a busztársaság irodáját, de sehol sem találtuk. Egy kioskban érdeklődtünk és azt a választ kaptuk, hogy csak a pályaudvaron van irodájuk. Kezdtett rossz érzésem lenni, de azért kibuszoztunk a pályaudvarra az összes cókmókunkkal. Ott sem találtuk a szóban forgó Tac-Choapa társaságot. A turistinfóban tudtuk meg, hogy jaaaa, hát az a társaság jelenleg nem üzemel. Mondanom sem kell, ennek marhára megörültünk. Elkezdtük kétségbeesetten kérdezgetni a busztársaságokat, van-e járat aznapra Osornoba. Vagy nem volt nekik, vagy már tele volt, és itt nem engednek fel a buszra, ha nincs ülőhelyed. Volt akinek másnap kora reggel lett volna busza irreális összegért, míg egy másik társaságnak olcsóbban, de csak két nap múlva. Pucónba el lehet jutni az argentín San Martin de los Andesen keresztül is, de hogy még véletlenül se legyen ez opció, két probléma merült fel. Egyrészt ha az ember késő este érkezik, onnan csak hajnalban lehet továbbmenni Pucónba, tehát mindenképpen ott kell éjszakázni, amit a helyiek jól ki is használnak: csakis horrorisztikus áron lehet ott szállást találni. Másrészt, ha emberi időben érkezel, akkor sem tudod, mikor tudsz továbbindulni, mert mindneki csak annyit tudott hogy az utolsó busz Pucónba „viszonylag korán” megy el, de hogy ez délután 2 vagy este 6 óra, az már rejtély. Természetesen, hogy ezt semmiképpen ne tudd leellenőrizni a neten, a megfelelő busztársaságnak a weboldalán minden fent van (milyen buszaik vannak, hogy néznek ki a székek, hogy szól a busztársaság története), kivéve a menetrendet. Fel van tüntetve két telefonszám is, de azok nem működnek.
Eredetileg nagyon nem akartunk ebben a drága városban maradni, de mire a pályaudvaron (miután rájöttünk, hogy aznap már nem fogunk tudni Osornóba utazni) végső elkeseredésünkben a San Martinba utazás mellett döntöttünk („nem érdekel hogy lesz, de legalább közelebb leszünk a célunkhoz”), addigra az összes odaszóló jegy elfogyott. Oké, akkor maradjunk itt és vegyük meg azt a jegyet vasárnapra, holnaputánra Osornóba. Láttuk is kiragasztva az ablakra a VISA matricát, aminek nagyon örültünk, hiszen a pontosan kikalkulált és automatából kivett készpénzünk kb. pont el is fogyott. A pénztáros nő azonban közölte, hogy nem lehet kártyával fizetni. Mutogattuk neki a VISA matricát, mint valami hülyének. Erre felvilágosított bennünket, hogy igen, az ő busztársaságuk járataira meg lehet venni a jegyet kártyával, de Osornóba egy másik társaság busza megy (áhá, szóval ezért volt az külön egy papírra nyomtatva az ablakra ragasztva), akiknek a járataira szintén lehet itt jegyet venni, de csak készpénzzel. Na ezen már tényleg csak röhögni tudtunk. Nem értettük, hogy ha ugyanazon a rendszeren keresztül, ugyanazon a szoftveren és számítógépen történik a fizetés, mi az istennek van ez a diszkrimináció. De természetesen tehetetlenek voltunk, így csalódottan és dühösen gyalogoltunk vissza a városba. Kénytelen voltunk keresni egy műkösőképes ATM-et (ugye Argentínában ez sem egyszerű), hogy aztán még aznap délután visszamenjünk a pályaudvarra megvenni a jegyeket, nehogy erre a buszra is elfogyjon mind. Miután sikerrel jártunk, dicsőséggel, dagadó mellel, a jegyet büszkén magasba tartva vonultunk ki a pályaudvarról, mint akik csatát nyertek, és közben fennhangon mondtuk a tömegbe (már röhögve), hogy „tisztában vagytok vele, mennyit ér ez a jegy???” Boldogok voltunk, ugyanakkor mérgesek is. Az, hogy ez a szemét busztársaság nem volt képes kiírni a honlapjára, hogy hahó ember, amit látsz az csak káprázat, mert rohadtul nem működünk, az egy csomó plusz pénzünkbe került: újból fel kellett tölteni a buszkártyánkat, hogy ha már itt ragadtunk, legalább menjünk el másnap a közeli vízeséshez (természetesen rossz lett az idő, így nem mentünk), meg hogy ki tudjunk buszozni a nem közel lévő pályaudvarra; plusz két éjszaka és pár kiló élelmszer árával többet kellett költenünk, pedig már nagyon szerettük volna elhagyni a drága Argentínát. Ahogyan azt Szabi a Barilochéről szóló bejegyzésében megírta, argentín fogságunkat a másik, kicsit drágább, de sokkal jobb hostelben töltöttük. Az esténk azzal telt, hogy lemondtuk a pucóni szállást (mínusz 10 dollár), megpróbáltuk kisilabizálni a továbbutazásunkat Osornóból. Mivel a buszjegy vásárlásához valamilyen chilei adószámot követelt a rendszer, nem tudtuk megvenni a jegyeket Pucónba, és egyébként sem voltunk benne biztosak, hogy elérjük a csatlakozást: egy óra különbség volt a két busz között, és ki tudja, mennyit kell várni a határon, az általános késésekről nem is beszélve. Így a pucóni hostelt sem mertük lefoglalni, nehogy megint pénzt bukjunk. Természetesen a csatlakozást elértük, de hely már nem volt a buszon, így Osornóban ragadtunk. Nagyon szerettünk volna már megérkezni Pucónba és egészen hihetetlennek találtuk, hogy ez ennyire nehéz. Elalvás előtt még eszembe jutott, hogy a sok szerencsétlenkedés meg izgalom közepette elfelejtettünk elmenni este a nemzetközi telefonos központba felhívni a bankot. Csak egy lemondó sóhajra futotta, idegeskedni rajta már nem volt energiám...
Nos, amikor éppen nem ezekkel a baromságokkal foglalkozunk, megnézzük, hol is vagyunk tulajdonképpen. :D

Tanulság:

1. Soha ne foglalj úgy szállást a következő állomáson, hogy még nincs meg a következő buszjegyed!
2. Amint megérkezel valahova, azonnal érdeklődj a továbbutazás lehetőségei felől, ott helyben a terminálon, és mielőbb vedd meg a buszjegyeket. Főleg Argentínában.
3. Csakis JÓ túracipőt vegyél.
4. Elutazás előtt gondoskodj arról, hogy mindenképpen hozzáférhess az e-bankodhoz.
5. Vigyázz nagyon a telefonodra.
6. Próbáld meg jól érezni magad akkor is, ha ezeket nem sikerül betartani, és az emiatt generálódott problémákkal egyszerre kell foglalkoznod. :)

A bejegyzés trackback címe:

https://szafidelamerikaban.blog.hu/api/trackback/id/tr117049163

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sünmalac 2015.02.04. 13:32:41

Ismerős a történet, "az első dolog az érkezéskor a kifelé vivő jegy megvétele", nekünk is fontos szabály volt

Indiában ez a lottó sokkal durvább, ahol 3 hétre előre elfogy az összes vonatjegy, aztán egy nappal az indulás előtt kétszáz ember visszamondja (mert kb 10 forint híján mindent visszakapsz).. aztán vagy feljutsz a vonatra, vagy nem.

Ott legalább meg lehet vesztegetni a kalaúzt apróért, hogy engedjen be az állami alkalmazottaknak fenttartott különkocsiba.
süti beállítások módosítása