Január 2-án a megbeszéltek szerint találkoztunk Denizzel egy forgalmas belvárosi metrómegállónál. Mivel még mindig nem pihentük ki a szilvesztert, először felvittük a cuccainkat hozzá és estig ott is maradtunk.

Deniz török srác, aki egy egyetemi, klímakutatással kapcsolatos projekt miatt jött Santiagóba, és már kb. másfél éve ott lakott, így jó pár városnézéssel kapcsolatos tippet adott nekünk. Első este vele és egy német projektmunkatársával együtt elmentünk inni egyet a belvárosba, a Clinic nevű helyre, amit Márton nem kifejezeten ajánlott, de gondoltuk, mi is megnézzük. Totálisan tele volt alkoholizáló fiatalokkal, de egy asztal még akadt. Az egész, kissé anarchista beütésű hely dekorációja elég groteszk módon ábrázolt közszereplőket, politikusokat és az (egyébként végtelen féle italkombinációt kínáló) itallap sem volt mindennapi. Rákérdeztünk Deniznél, hogy mégis mi ez az egész, aki azt mondta, hogy a politikusokat próbálják kifigurázni.

Később át akarunk menni egy másik helyre, és a kocsmából kilépve szomorúan vettük tudomásul, hogy Roland, a német srác egy utcai oszlophoz rögzített biciklijét ellopták. Szegény, még csak két hónapja volt Santiagoban. Egyébként elég fura volt ez az eset, mert az utca tele volt emberekkel és a kocsma előtt is egy kisebb tömeg dohányzott. Mindegy, nem tudtunk mit csinálni, továbbmentünk egy másik, kisebb, jellegtelenebb helyre ahol ittunk még egyet, majd hazamentünk.

Deniz egy 25 emeletes belvárosi, hotelként is funkcionáló belvárosi épület 14. emeletén lakott, ami úgy tűnik itt Santiagóban elég elterjedt (nagyon sok ilyen épületet láttunk, Josefina is egy ilyenben lakott). Szép, tiszta, rendes lakás volt, számomra kissé félelmetes belvárosi kilátással az erkélyről (mindenfelé hatalmas felhőkarcolók). Ami külön öröm volt számunkra, hogy saját szobánk, sőt, saját fürdőszobánk is volt. Egyből megkaptuk a lakáskulcsokat is. Mint megtudtuk, a lakás bérleti díja egészen horrorisztikus – részben a környék, részben a közös költség miatt. A tetőteraszon medence és közösségi klubhelység is a lakók rendelkezésére áll, a kilátásról nem is beszélve – ezeket egyik este láthattuk is. Az épület egyébként hotelként is funkcionál, szóval normálisan rendbetartják.

Deniz magyaráz valamit Szabinak Santiagóról a tetőteraszon

Kilátás a tetőteraszról (mindegy merre nézel, mindenfelé ezt látni)

Napközben Deniz nem nagyon ért rá (még hétvégén is dolgozott, egy concepcióni klímakonferenciára készült), így kettesben jártuk a várost. Meg kell mondanom, amióta Dél-Amerikában vagyunk, Santiagoban volt eddig a legmelegebb. Pokoli forróság volt két-három napon át, így az ebből fakadó kínunkon rendszeresen enyhítenünk kellett jugo és jegeskávé formájában, ami szerencsére itt elég nagy számban megtalálható. A sushiról nem is beszélve... valamiért Santiagoban annyira elterjedt a sushi, hogy minden, de tényleg minden utcában volt legalább egy ilyen étterem. A chileiek avokádómániája még ezekre a japánoktól átvett ételekre is begyűrűzött: a normál sushi az az, amelyikben krémsajt is van, és alga helyett avokádóba van tekerve. Ettől az egész elég krémes állagú, mondjuk én szeretem az avokádót, úgyhogy nem zavart, hogy mindenbe azt tesznek. Sushit egyik nap ebédidőben ettünk, de mivel ezt az ételt nem a jóllakásra találták ki, bevágtunk utána egy rákos empanadát és egy papas-t (sültkrumpli) is, miközben bámultuk a forgatagot a Plaza de Armas nevű főtéren. (A környéken egyébként minden településnek így hívják a főterét.) Éppen egy helyi zenekar fejezte be a koncertjét. Az utcákon rengeteg ember van, napközben és este is. Ami külön érdekes volt, hogy itt egy helyen vannak a hasonló boltok: a Merced utca egy részében csak lámpaboltok találhatók egymás után, kicsit beljebb pedig van egy utca, ahol szinte csak szemüvegboltokat látni. Egy másik szakaszon csak elektronikai kütyüket árusító boltokat... Santiagon egyébként jól látszik a chilei jómód: renngeteg bolt van, és a belváros behálózzák a kisebb plázák, melyek szó szerint egymást érik. Van egy olyan (a főtér közelében), amelynek folyosóin csak ékszerboltok vannak. Megtaláltuk azt a Panamericana blogon említett kisplázát is, amelyben csigavonalban futnak az emeletek, rajtuk csak és kizárólag fodrászat-kozmetikával. Na az tényleg vicces volt.

Plaza de Armas, a főtér. A gyerekek simán bemászkáltak a szökőkútba és ruhástul lubickoltak benne, amin rajtunk kívül senki sem volt megdöbbenve.

Az emberek kedvesek, segítőkészek és tele vannak varrva tetoválásokkal. Fiataloktól az idősekig nagyon sokan viselnek legalább egy tetkót, de sok a teljesen kivarrt, fültágítós, piercinges arc is. Valamiért Chilében sokkal elterjedtebbek azok a típusú ruhák, amiket viselve valakit itthon simán lehippiznénk. Nos, itt nagyon sokan ezeket a színes, laza, mintás ruhákat hordják (és a boltok is ilyenekkel vannak tele), és nem csak a fiatalok. Egyébként nagyon-nagyon jó cuccok vannak Chilében, a piacokon és a boltokban is. Csupa egyedi, színes, szép ruha. Állandóan türtőztetnem kellett magamat, a végén már inkább oda sem néztem. Van még az öltönyös kaszt, meg sok fiatal pasi a klasszikus farmer-póló kombót hordja, de általában az emberek ápoltak és igényesek. A nők nagyon csinosak és szépek, és eddig itt láttam a legtöbb jó pasit is.

Persze vannak ronda és elhízott emberek is, amit nem is csodálok, amennyi hotdogot meg hamburgert zabálnak. Elképesztő, hogy a „nemzeti chilei étel” egy italiano-nak nevezett, avokádóban és mayonézben fuldokló hotdog. Ha jól emlékszem a hamburgernek is van egy italiano változata, amiben természetesen avokádó van. Ezeket az olcsó street foodokat végtelen mennyiségű helyen árulják, a főtér melletti pláza oldalában például csak ilyenek érik egymást jó 30 méteren keresztül. Szintén a santiagoiak fura szokása (máshol nem láttunk ilyet, de lehet, hogy létezik), hogy az éttermek (amelyek sok helyen nincsenek fallal elválasztva az utcától, teljesen szabadon belátsz) bejárata mellett van egy többpolcos üveges pult, ahová ki vannak rakva az étlapon szereplő kaják. Ez egyfelől jó, hiszen a mezei turista kb. csak így képes megtudni, miket ajánlgatnak neki, ugyanakkor furcsa volt, hogy minden egyes kaját elkészítenek, aztán ki teszik egy polcra mutatóba (kíváncsi vagyok, mit kezdenek vele azután, hogy elkezd rothadni...). Mindenesetre innen tudtam meg, hogy a vegetáriánus tál az egy olyan, nyers zöldségekkel teli egytálétel, amelynek tetején van egy szelet sonka is.

Ilyesmit minden sarkon látni, még a szupermarket előterében is!

Chile többi részéhez hasonlóan tehát Santiagoban sem könnyű különleges gasztronómiai élményekben részesülni – kivéve, ha az ember ellátogat a Mercado Centralba. Képzelj el egy hatalmas, fedett, zsúfolt és halbűzös piacteret, amely tele van tengeri herkentyűket árusító pultokkal és ugyanilyen alapanyagokból készül ételeket kínáló éttermekkel. A külső folyosón vannak a pultok és a kisebb, olcsóbb, helyiekkel teli éttermek, a belső téren pedig a pénzesebb turistáknak fenntartott drágább éttermek és szuvenírbotok. Csak ámultunk a rengetegféle kagylón, halon és még ki tudja micsodán, miközben minden egyes étterembe próbáltak becsalogatni bennünket. A bámészkodó turistát leszólítja az étterem alkalmazottja, beviszi a kis helységbe, megmutatja, hogy mennyire tiszta és felsorolja az ott fogyasztható ételek nevét, amit úgysem értünk. Megkérdezték, honnan jöttünk, adtak egy névjegykártyát és kezet ráztak velünk, miközben folyamatosan bizonygatták, hogy az ő éttermükbe érdemes betérni. Mi végül egy olyanba ültünk be, ahol nem próbáltak rábeszélni semmire, ellenben jól néztek ki a helyiek által fogyasztott furcsa kaják. Szabi bevállalta a sopa del mar nevű levest, amiben minden benne volt, amit el lehet képzelni. Én abba csak belekóstoltam (nekem túl hardcore volt), és inkább választottam egy cevichét, amiről nagyjából tudtam, hogy micsoda. Perui étel egyébként (citromos lében pácolt hallal, hagymával meg korianderrel), de chile északi felén is szinte mindenhol megtalálható. Nem is kellett csalódnom, nagyon finom volt. Szabi pedig nem lett rosszul a fura kagylós-előgerinces levestől, úgyhogy jól választottunk.

Locos, az egyik legundorítobb herkentyű amit valaha láttam (amennyit olvastam róla mint ételről, az sem javított a helyzeten)

Minden, mi szem-szájnak ingere (?)

A cevichém és Szabi levese - utóbbi még konkrétan forrt, amikor kihozták

Szabi levese, miután átverekedte magát a felső rétegen

A beljebb fekvő éttermek kirakatában ilyenek vannak

A piac után felküzdöttük magunkat a központi Santa Lucia nevű dombocskára, ahonnan közepesen érdekes kilátás nyílt a városra (na jó, Deniz tetőteraszához képest...). Jóllakottan, a rekkenő hőségben itt már annyira sziesztázhatnékunk volt, hogy a helyiekről példát véve leheveredtünk a fűbe. Sajnos nem időzhettünk ott sokáig, mert Szabit elkezdték csipkedni az apró hangyák. Elindultunk hazafelé, de közben még megnéztünk egy másik, útbaeső kézműves piacot, ahol nekem legjobban a gyönyörű handmade bőrszandálok és az egyedi, színes textilcipők voltak. (Ez utóbbit aztán később szinte mindenhol máshol is láttuk – fillérekbe kerül, és otton szerintem ölnének érte az emberek.)

Santa Lucia park, kert, domb és tér egyben

Chileiek sziesztáznak az árnyékban

A domb lábánál ez a látvány fogadott bennünket

Utolsónak tervezett esténken ismét kiruccantunk Denizzel, ezúttal Bellavistába, ahol korábban már jártunk Szabival. Előtte benéztünk a kézműves piacra, ahol mindenféle színes csecsebecséket lehet kapni: poncsókat, kötött cuccokat, állati szarvból készült kürtöt, apró szuveníreket. Egyik érdekesség itt a lapis lazuli nevű kék színű kőzet, ami az egész világon csak Chilében és Afganisztánban található meg. Elég szép kis ipar épül itt erre, sokféle lapis lazulis ajándéktárgyat lehet kapni. Aztán Bellavistában megnéztük a santiagoi Gozsdu-udvart, ami egy, a budapestinél jóval nagyobb udvar, kis utcácskákkal és jó sok, inkább drága étteremmel.

Bellavista Gozsdu udvara

A legtöbb helyen asado volt a fő kínálat, ami egy parillához hasonló grillétel, de ez kifejezetten a …-ból készül. Mivel elég éhesek voltunk, kiválasztottunk egy közepesen drága helyet, ahol megvacsoráztunk, majd egy lightos sörözés reményében továbbálltunk. Az egyik bárban éppen egy helyi banda koncertezett (rock-blues stílusban), annak megnéztük a végét, de piát már nem vettünk, és a végére el is fáradtunk, szóval hazamentünk. Másnap már szerettünk volna továbbmenni La Serenába, de előtte még el kellett mennünk a mosodába a ruháinkért, na meg a gépemért, amiért már nagyon izgultunk, hogy vajon mire mentek vele. Szerencsére szépen megjavították (kicserélték a ventillátort) és pontosan annyit kellett fizetni, amennyit még az elején saccoltak meg nekünk. Ebédidő lévén elmentünk egy, a korábbi hostelünkhöz közeli thai étterembe (a Merceden van), ahol Szabi evett egy jó pad thait, én meg egy nem annyira jó rizses kaját. Közben próbáltuk kiagyalni a továbbutazás módját. Mivel La Serena nincs közel, végül úgy kalkuláltuk ki a dolgokat, hogy délután már nem érdemes elindulni, így aznap csak a buszjegyeket vettük meg másnap reggelre. A központi pályaudvar úgy néz ki, hogy a vonatállomásról be kell menni egy jó nagy plázába, a túlsó végén felmenni egy mozgólépcsőn, amely az emeleti buszterminálon lyukad ki. Itt szokás szerint végigkérdezgettük a buszokat, összesen 50 jegyeladó kassza között kellett kiigazodni.

A fotó nem valami jó, de talán látszik, mennyi busztársaság közül lehet válogatni ezen a terminálon...

Miután sikeresen megvásároltuk a jegyet egy másnap reggeli járatra, visszatértünk Deniz lakására, és aznap este már nem csináltunk semmi különöset, csak vacsoráztunk meg beszélgettünk. Deniz nagyon rendes és jó vendéglátó volt, összesen négy éjszakát aludhattunk nála, aminek nagyon örültünk, mert couchsurfingelni továbbra is elég nehéz Dél-Amerikában...

*** (NEM) AJÁNLÓ ***

Mercado Central: bűn lenne kihagyni, de a szagra készüljünk fel.

Bellavista: ha inni akarsz, itt mindent megtalálsz.

Shushi: mi csak egy helyen próbáltuk (a főtérrel kb. szemben (északra?), körülötte műnövények), de biztos nem az volt a legjobb. Viszont rengeteg választási lehetőség van, érdemes próbálgatni.

Cerro Santa Lucia: egy sétát megér, érdekesek a romos épületek, a szűk csigalépcsők meg a kis kertek

Kézűves piac: jó itt nézelődni, de tény, hogy kb. egész Dél-Amerikában ugyanazokat a szuveníreket lehet kapni. Ami talán itt kuriózum, azok a lapiz lasuliból készült cuccok.

Thai étterem a Merceden: a phad thai, a hideg thai tea és a jugo biztosan finom, a többi nem, vagy nem biztos.