Machu Picchu Cuscótól több, mint 200 kilométerre van, és azt sem egyszerű megtenni tömegközlekedéssel. Sőt, az út egy részén gyalogtúrázni kell, hacsak nem vagy hajlandó kifizetni a kb. 100 dolláros Cusco-Aguas Calientes vonatjegyet.

Szóval nem úgy van az, hogy „ha már az ember Cuscóban jár”, felül egy buszra, elmegy a romváros bejáratáig, megnézi, majd visszabuszozik Cuscóba. Nem nem... Szervezett túra keretében biztosan le lehet rendezni a dolgot egy nap alatt (hajnali keléssel és késő esti érkezéssel), bár az ügynökségek többsége 2-3 napos túrákat kínál. Mi ismét inkább magunk oldottuk meg a dolgot, amit ebben az esetben azért bántunk egy kicsit.

A célállomást fokozatosan közelítettük meg, először Urubambába és Marasba mentünk, másnap Ollantaytambóba és harmadnap onnan Aguas Calientesbe, a Machu Picchuhoz legközelebbi településre. Gyorsabban nem is tudtunk volna haladni, mert megint közbejött a betegség, pontosabban nem múlt el teljesen Cabanaconde óta. Így már kb. két hete zajlott a gyengélkedés, aminek azért sem örültünk, mert tudtuk, hogy kemény séták/mászások várnak ránk. Cuscóban az Urubambába menő buszt nagyon-nagyon nehezen találtuk meg: szokás szerint mindenki máshová irányított bennünket. Úgy egy óra hiábavaló keresgélés után csak véletlenül láttunk meg egy "Urubamba" feliratú buszt, amit sikerült odafutva leinteni. Szabi, akinek már csak a sofőr mellé lerakott műanyagvödrön jutott hely, jól elbeszélgetett a vezetővel, aki Urubambába érve készségesen segített nekünk. Mondja, hogy az egyik haverja taxis, és 35 solért elvinne minket a szomszéd Maras településen át Morayba (kísérletező kedvű inka földművesek koncentrikus körei), majd ha megnéztük, onnan a Maras és Urubamba közötti sóteraszok elágazásáig. Már délután volt, így ez tűnt praktikusnak. (Morayba egyébként gyalog is el lehet túrázni Maras faluból (oda-vissza kb. 10 km), ahova viszont csak taxival lehet eljutni az urubambai elágazástól, de erről van egy csomó infó a neten. Szóltunk, hogy előtte találnunk kell egy szállást, hogy lerakhassuk a cuccainkat, de megnyugtattak, hogy ismernek egy csomót, és odavisznek egyhez. Meg is álltunk egy hospedajenél, amit egy cukrászda pultja mögül lehetett megközelíteni, és egy éjszakára pont jó volt. Ledobtuk a cuccunkat és mentünk. Sajnos szemerkélt közben az eső, de már beszereztük ezeket a szemeteszsák szerű esőkabátokat, amit másoknak is erősen ajánlok. Eddig idegenkedtem tőle, hiszen van egy csinos és fasza kis esődzsekim, de ha az ember sokat van kint az esőben (hülyén kinézés ide vagy oda), ez a nagy sokkal praktikusabb.

Urubamba alighanem egyetlen esztétikailag értékelhető épülete

 Olcsó perui szállás

Morayt egy óra alatt bőven meg lehet nézni. A koncentrikus körök alakjában egyre mélyülő teraszos formációkat azzal a céllal alakították ki az inkák, hogy kísérletezzenek a gabona külöböző klimatikus viszonyok (nap, szél, hőmérséklet) közötti termesztésével. Az egyes szintek ugyanis kb. másfél méter magasak, így a teteje és az alja között akár 15 fokos is lehet a hőmérsékletkülönbség. Itt sétálgatva belefutottunk egy marhákból, kecskékeből és szamarakból álló csordát legeltető kisfiúval. Meg is kérdeztem, hol lakik, és hogy milyen gyakran és mennyi időre kell kihoznia az állatokat. Azt felelte, hogy a domb mögötti kis faluban lakik, és minden délután kihozza őket úgy 2-3 órára. Addig itt üldögél és nézi a tájat, meg a Moraynál mászkáló turistákat.

Visszafelé menet felvettünk egy öreg nénit a pusztában, aki kedvesen megkínált bennünket pörkölt babbal, de olyan kemény volt, hogy majd' beletört a fogunk. Sofőrünktől végül a faluban búcsúztunk el, majd GPS segítségével könnyedén megtaláltuk a sóteraszok felé vezető ösvényt. Annyit tudtunk, hogy kb. 2 óra séta, csak követni kell az utat, és a teraszok után a „Szivárvány-hídon” át lehet kijutni a főútra, ahonnan valahogy haza lehet keveredni. A táj lenyűgöző volt: utunkat hatalmas aloe verák szegélyezték, a háttérben pedig egy sötét hegyvonulat magasodott. Útközben szembejött egy barátságos kecskepásztor, aki megerősítette, hogy jó irányba haladunk. Közben vészesen alkonyodott, s mire odaértünk a sóteraszokhoz, már majdnem teljesen besötétedett, de ettől függetlenül ki kellett fizetnünk a fejenként 10 solos belépőt (amiről úgy tudtam, hogy 7 sol).

"Csak kövessétek az utat..." Vajon mi lesz ebből?

 Óriás aloe verák

 A sóterasz - első látásra rejtély volt, hogyan fogunk ezen átkelni. Végül azon a szűk kis ösvényen sikerült ott balra fent, ahol a hegyoldal és a teraszok összetalálkoznak

A sóterasz területe hatalmasabb volt, mint gondoltuk... fentről körbenézve mindent beterítettek a nagyjából azonos méretű, különböző szinteken kialakított medencék. Kár, hogy nem korábban érkeztünk, de a látvány így is lenyűgöző volt. Viszont fogalmunk sem volt, hogyan és mennyi idő alatt fogunk rajta átjutni. Elindultunk lefelé a lépcsőn, miközben kezdtünk beletörődni, hogy közben ránk fog sötétedni. Amit a terület másik vége felé vezető útnak véltünk, az egy néha alig 20 centi széles ösvényke volt a legfelső teraszok széle mentén, de néha bekígyózótt két terasz közé. Gondolom, itt közlekednek a munkások. Persze semmiféle világítás nem volt (nem is értem, hogy engedhetnek be ide bárkit is sötétedés után), így ezeken a keskeny utacskákon egyensúlyozva vergődhettünk át a sómedencék között, míg rá nem tértünk egy földútra. A sötétben megtaláltuk a hidat is és végre kiértünk a főútra. Csak jó sokára állt meg egy collectivo, hogy felvegyen bennünket. A terminálra érkezve eszünkbe jutott, hogy meg se néztük, melyik utcában van a hostelünk (ugye a taxissal együtt mentünk oda, és utána mentünk is egyből Marasba), de volt valamennyi fogalmunk róla, hogy merre van. Viszonylag könnyen meg is találtuk, de még enni is kellett valamit, farkaséhesek voltunk...Még jó hogy megkérdeztük, hogy meddig van nyitva a cukrászda-hospedaje, ugyanis 10-kor lehúzzák a rolót, és onnantól nincs ki-be mászkálás. Annyi időnk maradt, hogy betérjünk egy meglepően jó pizzára a közeli étterembe. A lefekvés előtti perceimet a folyosón őrködve töltöttem, ugyanis a vízmelegítő folyamatosan lecseszte a biztosítékot, miközben Szabi zuhanyzott. A konnektor félig kiszakadva a falból, a hatalmas darab mennyezeti izzó felkapcsolása pedig olyan fényjelenséggel jár, amit mi csak atomvillanásnak hívtunk.

Kellemes helyszín és időpont egy kis utcai sütögetéshez

Másnap indulás előtt még betértünk egy étterembe, de csak egy levest rendeltünk (a pasitól, aki recepciós, tulajdonos, szakács és pincér is volt egyben), mert még mindig nem voltunk túlságosan jól (= óránkénti hasmenés), és ez elég aggasztó volt. Ollantaytambóba egyszerűen, a terminál hátsó részében várakozó collectivók valamelyikével lehet eljutni, fejenként 1,5 solért. Délután érkeztünk meg, és egyből nekiálltunk hostelt keresni (kezdtünk belejönni a spontán szálláskeresésbe, de ezeken a helyeken egyébként is felesleges a bookingon és társain nézelődni). A főtér környékén horribilis összegek vannak, de kicsit odébb egyből találni hostalt 20 solért. Idővel kezdtük megérteni, hogy ez a Dél-Amerika jelentős részén használatos, megtévesztő hostal szó a következőket jelentheti: egy hostel és egy hospedaje keveréke (nem olyan jó, mint egy hostel, nincs reggeli, de egy hospedajénál jobb), hostel, vagy hospedaje. Az "El Tambo" a legelső kategóriába esett, egy kedves család üzemeltette, van itt egy gyönyörű régi épület és egy takaros kis udvar. A szoba korrekt és az ablakból rálátni a szomszéd hegyre. Egyetlen negatívumként azt az esetet tudnám felhozni, amikor majdnem fél órát kellett dörömbölni a zárt kapun, mire az egyik kisfiú meghallotta azt a zuhogó esőben, csak mert bátorkodtunk este 8-kor hazamenni. Tipikus: kulcsot nem kapsz, de arra sem figyelmeztetnek, hogy később be lesz zárva az ajtó, amit nyugodt szívvel megtesznek, aztán a vendég hadd verje az ajtót a zuhogó esőben.

Normális áron egyébként alig találtunk kaját, és az itteni romokat sem tudtuk megnézni: a betegségtől kábultan aludtuk végig a délutánt, így mire felkeltünk és odaértünk, a hely zárva volt, másnap reggel meg mentünk tovább Machu Picchu felé. Már nagyon untuk a hasmenést, így előkerültek a Normaflore ampullák, amelyektől másnapra sokkal jobban lettünk (többször is segített utunk során, ajánlom a gyógyszeres csomagba beletenni). Amúgy a hosteles pasitól tudjuk, hogy a hegyre, amire rálátni az ablakunkból (a főtérhez közelebbi), ingyen is fel lehet menni, ott is van pár régi épület, meg jó a kilátás. Nekünk most itt csak egy megpihenésre futotta.

*** (NEM) AJÁNLÓ ***

Hostal el Tambo: a főtéren csak ennél drágább lesz, de vannak még más hostelek is kijebb, talán olyan is, ahol este 8 után is lehet ki-be közlekedni.

Moray és a marasi sóteraszok: volt már ennél izgalmasabb programunk is, de egy egynapos kirándulásnak tökéletes. Érdemes már délelőtt elindulni.

Ollantaytamboi romok: állítókag jó, a komplex turistajeggyel be lehet menni, de nekünk sajna most nem volt rá módunk.