SzaFi Dél-Amerikában

Az odaút

2014. november 22. - VZsó

Az eredeti tervek szerint így nézett volna ki az út: november 18-án 17:10-kor elindulunk Amszterdamba, majd onnan 20:50-kor továbbrepülünk Buenos Airesbe, ami egy 14 órás út, és ezzel a géppel tesszük meg. Helyi idő szerint november 19-én, reggel 7 órakor kell megérkeznünk Buenos Airesbe.

Az eleje simán ment, este 7 óra körül szépen megérkeztünk Schipholra. Elkezdődött az ellenőrzés, már a társaság 95 %-a (kb 400 utas) a kapunál várakozott. Egyszercsak bemondták, hogy a géppel technikai problémák akadtak, amit igyekeznek kijavítani, de biztos, hogy késés lesz. Persze nekem (aki eleve félt a gondolattól, hogy kb. fél napig egy óceán felett fog repülni, éjszaka, rossz időben) egyből bendult a fantáziám, hogy vajon milyen technikai problémáról lehet szó, és hogy rendesen kijavítják-e. Hát nem mondom, elkezdtem félni, de reméltem, hogy megoldódik a dolog. Akkor még nem sejtettem, hogy mi vár ránk :)

Kicsivel később tájékoztattak bennünket, hogy a technikai problémát sajnos jelenleg nem tudják megoldani. Sebaj, gondoltam, inkább maradok itt, minthogy felszálljak egy "halálbiztos" gépre. Aztán közölték velünk, hogy van egy másik gép, amivel el tudunk jutni Buenos Airesbe. Illetve a társaság egy része, ugyanis az aprócska gond, hogy a helyettesítő gép egy kicsit kissebb, és 110 emberrel kevesebben férnek fel. Próbáltunk megértőek lenni (nyilván nem úgy van az, holgy állnak a hatalmas Boeingek a garázsban, és ha valamelyikkel gond van, csak kigurulnak egy másikkal). Azt ígérték, hogy kitalálják, kik szállhatnak fel a helyettesítő gépre ("based on pricing", akármit is jelentsen ez), és kik azok, akik nem. Aki nem fér fel, az később fog tudni Buenos Airesbe menni. Lehet, hogy csak másnap, és lehet, hogy újabb átszállásokkal. A KLM természetesen biztosítja a hotelt számukra. Közben sűrűn bocsánatot kértek, és közölték, hogy ha odamegyünk ehhez és ehhez az ablakhoz, a beszállókártyánkért kapunk egy vouchert, amit kajára és piára válthatunk 10 euró értékben, miközben várjuk az infókat. Ezt mi is kihasználtuk, de azért volt egy kis káosz, mert össze-vissza terelgették az embereket, szóval amikor visszamentünk, a tömeg ismét egy másik kapunál várakozott. Egyszercsak bemondták, hogy negyed óra múlva meglesz a lista. Kezdtünk izgulni, hogy el tudunk-e repülni Argentínába még ma éjjel, vagy sem. Én nagyon szerettem volna már túllenni az egészen, miközben Szabi már arról fantáziált, mivel tölthetnénk az időnket Amszterdamban, amíg várunk a gépünkre.

És akkor elkezdték sorolni A Neveket. Azoknak a vezetéknevét mondták be ABC sorrendben, akik nem szállhatnak fel az aznapi helyettesítő gépre, nekik át kell fáradniuk egy helyre, ahol tájékoztatják őket a továbbiakról. Odaértünk az S-hez... és Szabi vezetékeve nem hangzott el. Most már azon izgultunk, hogy vajon figyelembe vették-e, ha valakik együtt utaznának, vagy a következő napban Amszterdamból és Buenos Airesből fogunk egymásnak képeket küldözgetni. Aztán odaértünk a V-hez, a lista a végére ért, és az én nevem sem hangzott el. Mit mondjak, nagyon boldog voltam! Szabi meg viccesen felvetette, nem ajánljuk-e fel a helyünket valaki másnak, de aztán látva az arcomat beletörődött, hogy ma éjjel elrepülünk.

Nagy nehezen végül elindultunk. A pilóta még az elején közölte, hogy rossz lesz az idő, készüljünk fel a sok turbulenciára. Én repültem már párszor, de ilyen rázkódásokat még nem éltem át. A 14 órás úton szinte óránként kaptunk belőle, volt, hogy sűrűbben. Szabinak viccelődve meg is jegyeztem, hogy a KLM légitársaság annyira jó, hogy még a fedélzeten kapott kaját is megrágják helyettem, hiszen egy-egy süllyedéskor szinte rázuhant a fogsorom a vacsorára. Ami egyébként nem volt olyan rossz (vacsorára voltak húsgolyók és zöldséges penne (mi az utóbbit választottuk), jó chilis saláta, desszert, reggelire pedig valami omlettszerűség, péksütemény, sajt, gyümölcs). Az előtte lévő ülés háttámlájára szerelt képernyőn mindenki tudott filmeket nézni, illetve figyelhette, merre járunk, mekkora sebességgel, mennyi idő és km van még hátra a célállomásig, ahová helyi idő szerint reggel 10 körül terveztünk megérkezni.

IMG_20141119_092604.jpg

Az Itapecuru és a Munim folyók Sao Luis felett (Észak-Kelet Brazília)

 

IMG_20141119_092439.jpg

Kel fel a Nap Brazília felett

 

brazilfolyo.jpg

Egy másik folyó, valahol Brazíliában

 

utvonal.jpg

Így jöttünk

 Aludni nem nagyon tudtam. Hangos volt a gép, gyakran rázkódott, és sehogy sem volt kényelmes. Valahogyan azért eltelt a 14 óra, de kétségtelenül nagyon hosszú volt. Mikor megérkeztünk Buenos Aires közelébe, bemondta a pilóta, hogy a rossz idő miatt nem tudunk egyből leszállni, szóval egy ideig köröznünk kell a város felett, miközben lassan ereszkedünk. 17 fok volt, és esett az eső. Eddig minden fasza, gondoltam.

Miután végre leszálltunk, és átestünk az útlevélellenőrzésen (csináltak fotót, ujjlenyomatot vettek, megkérdezték, hol lesz a szállásunk, és a vendéglátónk címét is meg kellett adni), nekiálltunk kitalálni, hogy jutunk be a városba. Azt tudtuk, hogy messze van. Buenos Aires hatalmas, és 2008-ban az agglomerációval együtt vett lakossága 13 millió volt. Úgy, hogy egész Argentína lakossága 40 millió körül van, és Argetína nagyon-nagy. Tehát (főleg a patagóniai pusztaság miatt) a Föld egyik legritkábban lakott országa. Szóval a reptér épületéből kitérve az első érzésünk a körülöttünk folyó dolgokról egy szóval leírható: kaotikus. Nem részletezem, de nagy nehezen megtaláltuk a megfelelő buszt. Egy fiatal társaság segített, mint kiderült, baszkok, akik az argentín ismerősükhöz jöttek. Közülük egy pár szintén dél-amerikai körútra készült. Az egyik csaj ismerős volt: kiderült, hogy ugyanazzal a repülővel jöttek, mint mi. Az argentín srác nagyon rendes volt, ugyanis a buszokon elektronikus kártyarendszer van, amit külföldiek nem vásárolhatnak, így a saját kártyáját számunkra is lehúzta, és nem engedte, hogy kifizessük neki. Segítettek abban, hogy hol kell leszállnunk, és hogy hogyan jutunk el a megfelelő címre. Két metróvonalat kellett használnunk. Buenos Airesben egyébként nagyon olcsó a tömegközlekedés, az egy útra szóló jegy 5 peso, ami kb. fél dollár.

Számunkra akkor kezdődött el az igazi ittlét, amikor feljöttünk a metróból, és elindultunk az Av. Federico Lacroza úton, hogy megtaláljuk vendéglátónk, Sebastian munkahelyét. Sebastian és Maria egy jó kis lakást bérelnek egy nagyon kellemes környéken, ami 5 percre van Sebastian munkahelyétől. Szóval miután megtaláltuk (egy csillagászati eszközöket, pl. teleszkópokat és egyéb mérőeszközöket forgalmazó boltban dolgozik, ami a saját vállalkozása), hazakísért bennünket, hogy egy kicsit kipihenhessük magunkat. Ekkorra már megjavult az idő, 26 fok volt és napsütés.

A bejegyzés trackback címe:

https://szafidelamerikaban.blog.hu/api/trackback/id/tr886922711

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.