SzaFi Dél-Amerikában

Humahuaca

2015. február 16. - VZsó

Idelátogatásunk nem indult zökkenőmentesen, ugyanis volt egy kis kavarodás a szállással kapcsolatban. Este 8 körül érkeztünk meg a lefoglalt hostelbe, ahol sajnálattal közölték velünk, hogy beteltek a helyek. Állítólag küldtek egy sms-t, hogy ha nem érkezünk meg este 6-ig, tájékoztassuk őket.

Meg is mutatta a srác a mobilján, tényleg elküldte az üzenetet, amit mi viszont azóta sem kaptunk meg. Kicsit húztuk a szánkat, viszont azt tudtuk, hogy a hostelek néha „túlfoglaltatják” magukat (főleg főszezonban, a visszamondások miatti veszteségek elkerülése végett), de azzal is tisztában voltunk, hogy ilyenkor a foglalt hostelnek kötelessége hasonló kaliberű és árfekvésű szállást találni számunkra. Kettőt ajánlott, mi az elsőre szimpatikusabbnak tűnőbe mentünk. Utólag még örültünk is, hogy így alakultak a dolgok, mert a Humahuacasa egy nagyon jó hostel, minden szempontból. Még az sem zavart, hogy itt először találkoztam egy teljesen kényelmetlen és abszurd „fürdőszobával: a kb. 1 x 2,5 méteres helységben elfért egy WC, egy mosdókagyló és egy zuhanyrózsa is, tehát tusolás után egy gumis fejű partvissal (olyasmi, amivel szélvédőmosás után húzzuk szárazra az üveget) kellett a helységben mindenfelé szétfolyt és álló vizet a lefolyó felé terelgetni. Ez az eszköz későbbi utunk során is jó párszor a kezünkbe került: Bolívia egyes részein a háztartások és a hostelek fürdőszobáinak szerves alkotóeleme.

A hostelt Paula és Martin viszi, akik le sem tagadhatnák, mennyire szeretik a munkájukat. Egyenként is odafigyelnek a vendégekre és még a jó közösségi hangulatról is gondoskodnak. Amíg ott voltunk, minden este volt közös (zenés!) vacsorafőzés, ami nem csak az ismerkedést segíti, hanem a fillérekből való étkezést is lehetővé teszi. Példaként, egy étteremben 70-80 pesó volt egy főétel (vagy egy menü, de az inkább ebédidőben és azzal éppen hogy jól lehet lakni), Pauláék kajáiért pedig 15-20 pesókat kellett fizetni fejenként. Ezeken az alkalmakon (is) sokat dumáltunk Rachellel, egy amerikai antropológus csajjal (!!!) és egy argentín sráccal, aki csak akkor dadogott, amikor angolul beszélt. Martin is Paula még a helyi náptánc rejtelmeibe is bevezették a vendégeket: több alkalommal bemutatták az udvaron a „gato”-t, ami nem nagyon bonyolult, de annál látványosabb, páran meg is tanulták. Mi inkább csak néztük :)

blog_dscn1169.JPG

Délutáni hangulat a hostelben

blog_dscn1263.JPG

 

Büszkén jelentjük, hogy mi rajzoltuk meg és tűztük ki a magyar zászlót a látogatótérképre :) Mint megannyi más helyen, itt is mi voltunk az első magyar vendégek.

Mivel a hostelnek nagyon jó az atmoszférája, szívesen időztünk ott, de Humahuacába elsősorban egy hatalmas, állítólag 14 színű (hát...) és részben cikkcakkokat formáló hegységrész miatt jöttünk. A hostelben, Paulánál tudtunk magunknak helyet foglalni a dzsippel történő párszemélyes túrára (valószínűleg mindegyik hostelnek megvannak a maga „emberei”). Másnap kora délután meg is érkezett két autó, mi Szabival az egyik belsejében utaztunk két középkorú argentín nővel, akikről már az elején lehetett tudni, hogy nem lesz velük egyszerű. A várható eső, a nagyon kanyargós és nagyon magasra vezető út miatt határozottan azt kértük, hogy belül utazhassunk, így a hostelben eszerint rendelték meg a túrát. Más hosteleknél vettünk még fel embereket, akiknek a platón jutott hely. Az argentín nők már az elején elkezdtek veszekedni a sofőrökkela pénzről, hogy ha többen vagyunk, miért nem fizethetünk kevesebbet, pedig határozottan megmondták mindenkinek a legelején, hogy a túra fejenként 100 pesóba kerül, slusszpassz. Ami egyébként nem egy nagy összeg. Végre továbbindultunk egy nagyon látványos és nagyon kanyargós, kavicsos úton felfelé, ami alatt legalább nyolcszor meghallgathattuk a sofőr kedvenc számát valami helyi tradicionális együttestől. Én szerettem, Szabi kissé beleőrült. Azzal vígasztaltam, hogy hazafelé még egyszer ennyiszer el kell majd viselnie, de aztán nem így lett, és nem azért, mert a sofőr nem hallgatott humahuacai pánsípos indiánzenét. Az volt a megállapodás, hogy miután megérkezünk a helyszínre, mindenki kap egy órát, majd szépen visszamegyünk a kocsihoz, ami hazavisz bennünket. Volt ott még néhány másik dzsip és turistacsoport, de fel sem merült bennünk, hogy emiatt aggodalmaskodnunk kellene.

blog_dscn1210.JPG

Ezért a látványért érdemes fulladozni kicsit

blog_dscn1198.JPG

Az egész túra tehát nem több három óránál, amiből két óra az oda-vissza út, egy óra pedig marad a gyönyörködésre. Biztosan vannak, akik erre több órát szánnak és egészen a hegyig eltúráznak, de a 4300 méteres magasságban nekünk bőven elég volt, hogy ott lehettünk és nem haltunk meg a dzsiphez visszavezető emelkedőn. Alátámasztom, hogy gyönyörű a hely, az ember csak ámul és szeretne minél közelebb kerülni ehhez a színes, monumentális hegygerinchez, de itt és most lebeszélnék mindenkit arról, hogy 20 métert lesétáljon a meredek domboldalon, attól a ponttól még lefelé, ahonnan a többi turista nem merészkedik tovább. Mint kiderült, ez nem lúzerség, hanem bölcs előrelátás. Természetesen ezt akkor még nem tudtuk. Szabi felfigyelt egy lentebbi, a még pazarabb kilátás ígéretével csalogató sziklás kiszögellésre, így kíváncsian lesétált odáig, én meg persze utána. A látvány valóban felejthetetlen volt (pozitív értelemben), nem kevésbé a visszafele mászás (negatív értelemben): hiába voltam teljesen jól a domb tetején, amiben nyilvánvalóan nagy szerepe volt a Paulától kapott kokalevélnek, ekkora magasságban felfelé mászni bármilyen, 20 fokosnál meredekebb emelkedőn könnyen megviseli a nem ehhez szokott szervezetet. Szédülsz, nem kapsz levegőt – ilyenkor érezni igazán, hogy itt mennyire kevés az oxigén. Ráadásul úgy elbámészkodtuk az időt, hogy egy kicsit igyekeznünk is kellett, és egészen a dzsipig felfelé kellett kaptatni vagy 20 percen keresztül. Szóval: ne menj le a meredek lejtős dombon! Hacsak nincs nagyon sok időd visszafelé... Azóta figyelek rá, hogy 4000 m körül felfelé csak lassan, nyugodtan haladjak, és persze sok kokát kell fogyasztani (akár tea, akár pofazacskóban tartogatás formájában – utóbbi szerintem hatásosabb).

A megbeszélt indulási időpont után csak pár perccel később értünk vissza, de már akkor teljes volt a káosz. A dzsipünk, amivel jöttünk, tele volt: a két argentín nő mellett két ismeretlen lánnyal és egy másik sofőrrel. A szomszéd kocsi, ahol megláttuk az eredeti sofőrünket, szintén tele volt, szintén addig nem látott emberekkel. A platókon most nem ült senki, gondolom, mert elkezdett cseperegni. Hogy pontosan ki bénázott és mit, azt senki sem tudta nomrálisan elmondani, mindenesetre némi szerencsétlenkedés, magyarázkodás és sakkozás után én bepasszíroztam magam valahogy az eredeti kocsink hátsó ülésére, Szabi viszont végül önfeláldozóan a másik kocsi platóján kötött ki. Adtak neki néhány rongyot meg ponyvát, de természetesen teljesen szétázott hazafelé az eleredő esőben. Az egyik argentín nő ezen a sztorin annyira kiakadt (hozzáteszem teljesen jogosan), hogy egyrészt legalább tízszer elmondta, hogy ő ezért nem fog fizetni, és velünk sem kellene kifizettetnie a teljes összeget, másrészt egész úton megállás nélkül replikázott a sofőrnek: hogy micsoda dolog ez, szegény fiatalok idejönnek Magyarországról megnézni ezt a vidéket, és ez az eset milyen rossz fényt vet az országra, hogy lehet így bánni egy külföldi turistával, nem is beszélve arról hogy a külföldieknek mindig a belépők többszörösét kell fizetni, micsoda diszkrimináció és igazságtalanság, és szegény fiú meg fog fázni kint a hidegben, az esőben, beteg lesz stb. stb. Szóval ékes spanyolsággal helyettem is elmondta mindannyiunk véleményét (részemről ez csak szerencsétlenkedő hápogás lett volna – veszekedni még annyira nem tudok spanyolul, de már gyakorlom), csak sokkal részletesebben és olyan harsányan méltatlankodva, hogy a szerény kis sofőr teljesen megrémülve vezetett hazafelé. Néha bólogatott, közben mondogatta hogy „Sí, señora” és szinte könyörögve kérte a nőt, hogy ne mondja el az esetet Paulának. Ebben maradtunk, és hogy kettőnknek 100 pesót fogok csak fizetni. Kint megvártam Szabiék kocsiját, ami jó sokára jött meg. Gyorsan elindultunk a szobánkba átöltözni, a szembejövő Paula túra felől érdeklődő kérdésére pedig azt válaszoltuk, hogy „nagyon szép volt” (és igen szórakoztató – tettem hozzá magamban). Valóban jól nézett ki a Serranias de Hornocalnak nevezett színes hegygerinc, bár napsütésben kétségtelenül jobban érvényesül a látvány – nekünk most ezzel nem volt szerencsénk.

Másnap Paula nekünk szegezte a kérdést, hogy mi történt a túrán és mi volt az argentín nőkkel, mert beszélt a sofőrökkel akik azt mondták, hogy azok egyáltalán nem fizettek. Így végül beszámoltunk a kellemetlen részletekről, de az argentínok esetéhez (akik azóta már továbbálltak) nem tudtam mit hozzátenni, ugyanis én fizettem elsőnek, majd kiszálltam a dzsipből, így az események további részéről nem volt tudomásom. Ha tényleg nem fizettek, az kicsit fura, hiszen nekik végül semmilyen hátrányt nem kellett szenvedniük, oda-vissza belül utazhattak. Paula, ez a kedves de szigorú lány komolyan és nyugodtan, de azért láthatóan mérgesen megjegyezte, hogy „Úgy volt megbeszélve, hogy mindegyikőtöknek oda-vissza bent lesz helye. Nem szeretem, ha a vendégeim a platón utaznak.” Hogy mi lett a sofőrök sorsa, azt sajnos már nem tudtuk meg.

Humahuacában még két látványosságot szoktak emlegetni. Az egyik a főtérrel szembeni, az észak-argentín hadsereg előtt tisztelgő függetlenségi emlékmű, ami igazából csak egy szép nagy szoborcsoport egy széles lépcső tetején, amelynek látványát kicsit érdekesebbé teszik a környező óriáskaktuszok.

blog_dscn1218.JPG

A város mindennapjainak fénypontja egyértelműen az a pillanat, amikor a főtéri templomharang elüti a delet. Ekkor ugyanis kinyílik egy ajtó a templomtorony tetején, és egy kakukkosórához hasonlóan előbukkan belőle a robotizált Szent Ferenc, hogy fémkarjával megáldja a téren összegyűlt népet. Nem vicc. Közben a háttérben valamilyen áhítatos zene által kísért vallásos szöveg szól. A rózsafüzért szorongató, ájtatos tekintetű nénik szépen elvegyülnek a tolongó, okostelefonokkal videózó turisták között. Érdemes megnézni!

blog_img_20150117_120240.jpg

Találd meg a kakukktojást!

Tettünk egy rövid sétát a belváros felett húzódó, nyugodtan szegénynegyednek nevezhető környéken, ahol olcsón vettünk paradicsomot, és ahol (utazásunk során először) az épület árnyékából sebesen kint teremve rámszólt egy öregasszony, hogy hogy merészelem engedély nélkül lefotózni a boltját, amit én olyan érdekesnek tartottam. Ezt leszámítva egyébként eléggé kedvesek az emberek, némelyiküket egyenesen elvarázsoltnak mondanám. Például a kiscsajt egy egyébként jó kis étteremben, aki zavartan nevetgélt, akárhányszor kommunikáltunk vele. Miután kértük a számlát, eltelt vagy tíz perc, amit én jóindulatúan annak tulajdonítottam, hogy biztos a szomszéd asztalnál ülő társaság kajáival együtt fogja kihozni. Erre kijön üres kézzel, és hozzánk érve a fejéhez kap: „Jaaj, a számla!”

blog_dscn1229.JPG

San Pedrót idéző házak

blog_img_20150117_181523.jpg

Képesek voltak felszámolni, hogy evőeszközzel ettünk... egy étteremben... :D
Hát bocsika, itt nem lesz borravaló, akármilyen cuki volt is a felszolgáló lány.

Javaslom a piac meglátogatását, ami szerintem mindig érdekes, főleg ha az ember elhagyja a nyugatiasabb, „sterilebb” helyeket. Humahuacában már nincsenek „rendes” piacépületek, az emberek minden elképzelhető helyen árulják a kis portékáikat: egyszerűen leülnek a földre és egy textilre vagy ponyvára kirakják az árut. Általában azért van egy központi piactér is, ahol egymást érik a düledező standok, nagyjából tematikusan kínálva zöldséget, gyümölcsöt, ruhát, és van még az „egyéb” kategória, ami bármi, de tényleg bármi lehet: szigetelőszalag, műszaki cikkek, cipő, konyhai eszközök, CD, DVD, kozmetikumok stb. Szupermarket vagy hasonló itt sincs, a legnagyobb kereskedelmi egység a pár négyzetméteres kisbolt.

blog_img_20150118_113132.jpg

 

blog_img_20150118_113203.jpg

Soni playstation

Piacnézés és bevásárlás után összefutottunk megint Max-el és Anával, a Pucónban megismert francia párral. Megbeszéltük, hogy később találkozunk a főtéren és együtt megyünk el megnézni a közeli kilátót, a Peñas Blancast. Ez egy könnyen megközelíthető, az archeológusoknak is érdekes fehér szikla, körülötte még több színes sziklával és kisebb-nagyobb kaktuszokkal. Természetesen itt is megtalálható egy szűznek az oltára (virgen de la Medalla Milagrosa), de mi elsősorban a Humahuacára és a környező hegyekre nyíló kilátás miatt sétáltunk fel idáig.

blog_dscn0003.JPG

Humahuaca a távolból

blog_dscn1253.JPG

A környező sziklák elég jól néznek ki

Még innen fentről is lehetett hallani egy folyamatos, ütemes dobolást, de mint fél óra múlva kiderült, ennél jóval többről volt szó. Hazafelé belefutottunk a felvonuálsba, ami – mint későbbi útjaink során bőségesen tapasztaltuk – nagyon jellemző Dél-Amerikában, ahol a keresztény szokások a helyi (adott őslakos etnikum) kultúrájával keverednek. Hatalmas tömeg hömpölygött végig az utcákon, irdatlan hangosan zenélve dobokkal, pánsípokkal és egyéb, számunkra ismeretlen hangszerekkel, mindenféle maskarákban táncolva és ünnepelve. A tömegben felbukkant egy bábu is, amiről később kiderült, hogy (meglepő módon) az egyik nagy tiszteletnek örvendő szűz. Megtudtuk, hogy ilyenkor faluról falura járva, az ünneplő tömeg által kísérve végighordozzák a településeken a szent szüzet, ezzel tisztelegve előtte és hálálkodva neki azokért a dolgokért, amit az adott szentnek tulajdonítanak (ez általában bőség, egészség, termékenység, öröm, csodák). Nagyon nagy kultusza van itt a különféle szenteknek meg szüzeknek, de persze ezek a dél-amerikaiak mindig kitalálnak valamit, hogy ki lehessen menni az utcára zenélni meg táncolni. (Na jó, ez csak vicc. Vagyis, ki tudja? :) ).
Utolsó nap megvettük a jegyünket az argentín-bolíviai határon fekvő La Quiacába, és megpróbáltunk lélekben felkészülni Bolíviára, ami teljesen meddő próbálkozás volt. Kissé szomorúan hagytuk magunk mögött Humahuacát és Északnyugat-Argentínát, meg a Humahuacasát...

 

*** (NEM) AJÁNLÓ ***

Humahuacasa: az egyik legjobb hosteles tapasztalatunk eddigi utunk során. Normális a reggeli, jó a hangulat és a helységek, rendes a stuff.

14 colors mountain (Serranias de Hornocal): különleges természeti látványosság, érdemes eljönni, de lehetőleg jó időben.

Peñas Blancas: könnyen megközelíthető, a sziklák érdekesek, és jó itt üldögélve a kilátásban gyönyörködni.

Déli áldás a főtéren: aki szeretne valami nagyon furát látni, nézze meg :)

A bejegyzés trackback címe:

https://szafidelamerikaban.blog.hu/api/trackback/id/tr857181097

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.