SzaFi Dél-Amerikában

Sucre, Bolívia (egyik) fővárosa

2015. március 11. - Székelyi Szabolcs

Amikor az ember utazik, nem mindig érzi egyformán jól magát. Vannak jobb és rosszabb időszakok, hullámhegyek és -völgyek, néha kifárad, ilyenkor érzékenyebb arra, ha nem olyan jól mennek a dolgok. Ez természetes. Ennek ellenére úgy érzem, hogy Sucre nem egy ilyen hullámvölgy volt, hanem nagyon is a környezet okolható a sok szerencsétlenkedésért és bazmegolásért, amiben ott részünk lehetett.

Tényleg igyekszem a tényekre támaszkodva valamelyest objektív módon beszámolni az élményeinkről, de nem lesz könnyű nem a csalódottság és kiábrándultság hangján írni. A barátaink, akik jártak már itt, azt mondják, hogy meg kell próbálni elengedni magunk mellett ezeket a negatív tényezőket, ezzel nincs is semmi baj, csakhogy ha így teszünk, akkor Bolíviából -- de kiváltképp Sucréból -- nem sok minden marad. És ez nem csak a mi véleményünk, profi utazók is hasonlóképp vélekednek az utóbbi időben erről a vidékről.

A legkevesebb bajunk igazából a hostellel volt annak ellenére, hogy hat éjszaka alatt a hostel öt szobájából négyben fordultunk meg. Mikor megérkeztünk, egy nyolcágyas szobába vezettek be minket. Mondtuk, hogy ez nem lesz jó, mert mi négyágyast foglaltunk. Mégsem mindegy, hogy plusz két vagy plusz hat ember motoszkálását, pakolászását, és jövés-menését kell elviselni, amikor mi már vagy még aludnánk. Tíz perc tanakodás után bármiféle megbánás vagy sajnálat kinyilvánítása nélkül azt mondták, hogy nincs több helyük négyágyasban, akár tetszik, akár nem. A félelmeink be is jöttek, a szobatársaink -- egy koreai utcazenekar -- hajnalban olyan zajt csaptak, hogy jól fel is ébredtünk rá. A legidegesítőbb az volt, hogy meg sem próbáltak csendben lenni, fennhangon beszélgettek felettünk. Nem igazán értettük, hogy ezt miért nem lehet az udvaron csinálni. Másnap mondtuk a személyzetnek, hogy tegyenek át minket egy négyágyasba, ami ekkorra már felszabadult, így egy hivatásos ukrán hip-hop táncos közgazdásszal kerültünk egy szobába, aki mindenről mindent jobban tudott, mint mi, és ezt előszeretettel hangoztatta is. Érdekelt volna, hogy ő hogy éli meg a hazájában zajló orosz agressziót, de inkább igyekeztem nem belemenni ebbe a témába, mert így is bőven sok volt már belőle. Mivel egy héten keresztül ment a szerencsétlenkedés, a maradásunkat napról napra hosszabbítgattuk, ahogy alakultak a dolgok. Az ötödik éjszakát ismét egy másik szobában kellett töltenünk, mert a második szobában lévő ágyainkat kiadták már korábban. Az új szoba is négyágyas volt, szóval nem teljesen értem, hogy miért nem lehetett az érkező vendégeket oda tenni ahelyett, hogy minket költöztetnek, de mindegy, ilyeneken már nem akadunk fenn. Így legalább egy fél éjszakát kettesben tudtunk tölteni mielőtt hajnal 5:20 környékén érkezett egy pár a szobában lévő két szabad helyre. Rájuk is felébredtünk, de ők legalább jófejek voltak, tényleg megpróbáltak csendben lenni. A kiejtésük alapján amerikaiak lehettek. Aznap reggel elmentünk egy szervezett túrára, és bizonytalan volt, hogy onnan visszajőve elérjük-e a La Pazba menő buszt, így a csomagjainkat a hostelben hagytuk. Természetesen későn értünk vissza, így még egy éjszakát maradnunk kellett, de addigra az ágyainkat már kiadták, és az egész hostelben már csak egy egyágyas szoba volt szabad. Így hát az utolsó éjszakánkra oda költöztünk be ketten az 50 Bolivianós ár helyett 70-ért. A fürdők tűrhetők voltak, a konyha bolíviai viszonylatban pedig egész jó, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy errefelé a léte sem alapkövetelmény.

Sucre városképe tipikusnak mondható. Van egy elég szép főtér, meg körülötte pár jól megcsinált utca szép régi épületekkel, azon túl viszont balkáni viszonyok uralkodnak. Ami a legszembetűnőbb, az a mindent elöntő szemét. Ha azt írom, hogy a központi tértől csak pár sarokra lévő főutcán bokáig érő szemétben lehet csak közlekedmi, akkor az tényleg csak enyhe túlzás. Épp egy zebránál várakoztunk, mikor a mellettünk elhaladó busz ablakán egy üres kétliteres üdítősüveg repült ki az utcára. Egy másik alkalommal egy gyerekeivel sétáló anyukát láttunk, amint a gyerek által épp kibontott jégkrém eldobott papírját rúgja odébb a járdán. Kukák nincsenek, így az utcán keletkező szemetet, ami a legtöbbször valamilyen csomagolóanyag, egyszerűen a járdára vagy az úttest szélére dobják, ahonnan senki sem szedi össze. Ugyanezt láttuk, amikor városon kívül buszoztunk: az utak mentét 3-5 méteres sávban mindkét oldalon csoki- és jégkrémpapírok, chipseszacskók, üdítőitalok flakonjai, és gumiabroncsok borítják. Bolívia természeti adottságait tekintve az elsők között van a világon, efelől nincs kétségem, de ilyen mértékű környezetkárosítás mellett ez nem maradhat sokáig így, és ezt nem csak a szeméthelyzet mondatja velem. A másik tényező ugyanis, ami élhetetlenné teszi az országot, az a kiupfogógáz. A város levegőjébe beleszagolva az az érzésem, hogy az itt forgalomba állított járművekkel szemben semmiféle környezetvédelmi kritérium nincs. Az ezer éves, leharcolt, tragacs buszok okádják a büdös, mérgező gázokat. Akárhányszor elment mellettünk egy, minden egyes alkalommal elfintorodva néztünk utána, miközben az orrunkat facsarta a bűz. Itt ráadásul nem olyan "rendes" buszok közlekednek, mint odahaza, hanem mikrobuszok, amikből így viszont sokkal több kell. Az autókkal sem jobb a helyzet. Az öreg kocsik is nagyon büdösek, de még az újak is. Emiatt az volt az érzésem, hogy az autógyárak a hiányzó környezetvédelmi előírások miatt az ide eladott kocsikat rosszabb minőségű motorral szerelik, így olcsóbban tudják adni őket. Az egész város levegője még a budapesti belvároshoz szokott orromnak is nagyon-nagyon rossz. Ha már itt tartunk, érdemes pár szót említeni a közlekedési kultúráról, illetve annak hiányáról is. Engem nagyon zavart, hogy a bolíviai városok utcáin a gyalogos az utolsó senki. Ha zöld jelzésnél át akarsz menni az utcán, érdemes balra nézni először, mert az onnan bekanyarodó autók simán átmennek rajtad. Ellentétben az otthoni szokásokkal, ha egy sima, lámpa nélküli gyalogosátkelőnél egy autós rád villant, az nem azt jelenti, hogy átenged, hanem hogy eszedbe ne jusson lelépni a járdáról, mert elüt. Három nap után döbbenten vettük észre, hogy egyetlen egy közlekedési tábla sincs sehol, és a lámpák jelzéseit sem mindig tartják be -- nem, nem olyan arányban, mint otthon, itt sokkal-sokkal rosszabb a helyzet. Az elsőbbséget nem a szabályok határozzák meg, azt jelezni kell, méghozzá dudálással. Azokon a kereszteződéseken, ahol nincs lámpa, körülnézés nélkül hajtanak át, miután 15-20 méterrel előtte dudával jelezték, hogy jönnek. Eleinte nevelési célzattal bemutogattam egy pár autósnak, akik majdnem elütöttek, miközben Zsófi próbált azzal csitítgatni, hogy itt egyszerűen ez a szokás, és próbáljunk meg együtt élni vele. Már-már el is fogadtam az érvelését, amikor arra lettem figyelmes, hogy itt eső közben és után a sofőrök egyáltalán meg sem próbálnak semmit sem tenni azért, hogy ne fröcsköljék le a járdán haladó gyalogosokat, ami könnyen sikerülhet nekik, hála az alig létező csatornarendszer miatt az úttest szélén összegyűlő nem is olyan sekély, összefüggő pocsolyarendszernek. Ez számomra épp elég bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy szó sincs itt eltérő kultúráról, az autósok egyszerűen bunkók. Ez azért háborít fel leginkább, mert szembe megy olyan alapvető európai értékrendekkel, amik számomra elég fontosak, és amik nélkül meggyőződésem, hogy nem tudtunk volna virágzó kultúrát és társadalmat kialakítani. Ilyen például a gyengébbek védelmezése és segítése, és általában a szolidaritás. Kíváncsi lennék, hogy egy olyan társadalomban, ahol a gyalogosoknak ez jut osztályrészül, ott hogy bánnak az idősekkel, az elesettekkel, és a betegekkel.

blog_img_20150124_131725.jpg

A főtéren Stephannal

blog_dscn1807.JPG

 Igazi streetfood -- sokan élnek ebből errefelé

blog_dscn1810.JPG

Piacutca? Utcapiac?

blog_img_20150126_173019.jpg

Jugós (gyümölcsturmixos) standok a piacon

Mindez persze nem az itt élők hibája. Sajnos ez történik azokkal az országokkal, amiket társadalmilag felkészületlenül ér utol a robbanásszerű gazdasági és technikai fejlődés, legalábbis sokan mondták, hogy Indiában és Kínában nagyon sok szempontból hasonló a helyzet. (A félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy nem gondolom, hogy a nyugati világ elkerülte volna ezt, hiszen ott is lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy valójában nem tudunk élni az ölünkbe hullott technikai vívmányokkal, legalábbis néhány üdítő kivételtől eltekintve nem mindannyiunk közös céljainak elérésére használjuk őket, hanem egészen más dolgokra, amik nem visznek előrébb. A "fejlett" világ mindössze annyival van jobb helyzetben, hogy ott ez a szakadék kicsivel keskenyebb, de ugyanúgy jelen van.) A Nyugat busás profit fejében boldogan ezeknek az embereknek a kezébe adja az összes technikai eszözét, amit ők nagyon élveznek is, csak éppen azt nem mondja el nekik senki, hogy miért rossz, ha szemetelnek, miért kell vigyázni a levegő tisztaságára, hogy mi a baj azzal, ha a fiatalok naphosszat videójátékoznak a főutcáról nyíló géptermekben (sarkonként átlag kettő van belőlük, mindegyikben 20-30 számítógép, és mindig tele vannak), vagy hogy miért nem kellene megenni azt a rengeteg műkaját, amivel tele van az összes bolt. Ez egybecseng azzal, hogy az a kevés ember, akivel lehetőségünk volt beszélgetni, szinte mind elsősorban az oktatás minőségét kifogásolta az országban. Ezért aztán nem is lehet haragudni ezekre az emberekre, hiszen akaratukon kívül ártanak saját maguknak, de sajnos nekünk is. A környezetszennyezés hatásainak ugyanis, mint tudjuk, csak egy része lokális. Ilyen módon a dolog úgy áll, hogy az odahaza a környezet megóvása érdekében tett erőfeszítéseinket -- mi legalábbis igyekszünk spórolni a vízzel és az árammal, szekeltíven gyűjtjük a hulladékot, és egy termék kiválasztásánál szempont például a csomagolás környezetre gyakorolt hatása -- az itteni oktatás hiánya nullázza, vagy legalábbis rontja le, ami elég dühítő. Ez az, ami valójában zavar, nem a szemét látványa meg a kipufogógázok bűze.

Nade mit csináltunk egy hétig itt? Első nap sikerült találkoznunk Stephannal, a keletnémet tanítóbácsival, akivel a La Serenából San Pedro felé tartó buszon ismerkedtünk meg, de Calamában elváltak útjaink, mert ő onnan közvetlenül Bolíviába jött. Vele látogattuk meg első nap a temetőt, ami valójában egy nagyon szép park, csak itt-ott van benne egy pár monumentális síremlék, meg végeláthatatlan, urnákkal teli fal, amikben mind gyereksírok vannak. Felmentünk egy kilátó-szerűségbe, ahonnan elég jó kilátás nyílt a városra, aztán pedig meglátogattunk egy onnan csak pár méterre lévő múzeumot, ahol a helyi népművészet remekeiből van egy valóban érdekes kiállítás. Nem csak az errefelé jellemző autentikus textileket állítják ki, de részletesen szó van az itteni kultúrák ünnepi szokásairól, zenéről és táncról is. A múzeum egyébként egy nagyobb projekt része, amit a Buenos Airesi Egyetem kulturális antropológiával foglalkozó részlege indított el és üzemeltet. Ennek keretében nem csak a múzeumot hozták létre, hanem egy fair trade üzletet is, ahol többek között a múzeumban látható, helyi kézművesek által készített textilekből készült ajéndéktárgyakat lehet kapni. Itt sajnos az árszínvonal is fair trade.

blog_img_20150124_140750.jpg

A zsúfoltnak semmiképp sem mondható temető Ilyen síremlékekkel van tele

blog_img_20150124_135042.jpg

Gyereksírok (többször ennyi van)

Másnap a közeli Tarabucóba buszoztunk át, mivel Stephan szerint valami ünnepség volt ott. Mikor odaértünk, ünnepségnek nyoma sem volt, viszont egy hatalmas "kézműves" vásárban találtuk magunkat. Itt ráakadtunk jó pár textilre is, amiket tegnap a múzeumban láttunk, csak itt a fair trade bolthoz képest féláron lehetett őket kapni. Vettünk is egy szép darabot, amit 600 Bolivianóról 550-re sikerült lealkudni (egy Boliviano kb. 40 Forint). Itt ért minket eddigi utunk során a legnagyobb kultúrsokk, amikor kíváncsiságunktól hajtva kissé eltávolodtunk a főtértől, és egy piacon találtuk magunkat. Amit ott láttunk, az tényleg nagyon durva volt: az árusok egy nagy hangárszerű épületben és körülötte a földre terített textileken kínálták a sokszor undorító állagú zöldségeket és gyümölcsöket, miközben pár méterrel odébb kutyák próbáltak valami ehetőt találni az otthagyott szemétkupacban. Fotózni meg sem próbáltunk, mivel odafelé menet láttuk, hogy nem szívesen veszik az emberek. Stephan lekapott egy nőt, mire az meglehetősen erőszakosan 5 Bolivianót követelt a képért. Ugyanezt az erőszakosságot tapasztaltuk, amikor visszafelé jövet két, karkötőket áruló nő tört ránk, akiktől előtte már vásároltunk amúgy, és szinte még oda se értek hozzánk, már kötözték ránk a portékájukat. Hogy nekik ez a marketingstratégiájuk, vagy ennyire nagyon kell nekik a pénz, nem tudom. Alig tudtuk levakarni őket magunkról.

blog_img_20150125_130744_1.jpg

Tarabucói streetfood

blog_dscn1612.JPG

Kiváló állapotban (nem vicc!) lévő tarabucói utca

blog_img_20150125_131234.jpg

Újrahasznosított gumiabroncsból készült papucsok

Szerencsére azért akad egy pár hely Sucréban, ahova az ember fedezékbe vonulhat a bolíviai rögvalóság elől. Ezek általában külföldiek által külföldieknek létrehozott és üzemeltetett éttermek. Három ilyen helyen fordultunk meg ittlétünk alatt. Ezen helyek turistamágnes jellegét jól érzékelteti, hogy két ismerőssel is, akikkel más városokban találkoztunk, ezeken a helyeken futottunk össze teljesen véletlenül. Az egyik ismerős a francia Neil és Jerome voltak, akikkel Santiagóban hozott össze a sors egy vicces helyzetben, ugyanis egy félreértés miatt az első éjszakámat Jerome ágyában töltöttem, ami miatt szerintem azóta neheztelt rám, és San Pedróban is találkoztunk Niellel. Velük a Florin nevű holland étteremben futottunk össze. Épp ott vacsoráztunk, mikor egyszer csak oldalra néztem, és ott iszogattak a pultnál. Kiderült, hogy Jerome graffitifestő, és itt egy tetoválószalon számára készít egy művet, amiért cserébe elvileg Neil kapott egy ingyen tetoválást, aminek az elkészítése viszont nagyon lassan haladt, mert a srác, aki csinálta, állandóan csak hitegette azzal kapcsolatban, hogy mikor tudja folytatni. Meg is látogattuk Jerome-ot a szalonban munka közben. Akkor beszéltük meg, hogy az elutazásunk előtti este visszamegyünk a Florinba kicsit beszélgetni. A másik társaság a szintén francia Ana és Max voltak, akikkel Pucónban találkoztunk először, majd San Pedróban és Humahuacában is szembe jöttek az utcán. Ők a Condor Caféban botlottak belénk, amint épp az ebédünkre vártunk. Evés közben elmondtuk nekik az addigi tapasztalatainkat a várossal kapcsolatban, mert ők csak aznap érkeztek oda. A harmadik hely a Joyride nevet kapta, a három közül itt fordultunk meg először.

A Condor több szempontból is érdekes hely. Valójában az egész egy társadalmi vállalkozás, aminek megjelenési formája egyrészt egy vegetáriánus éttrem-kávézó, ahol helyi termelőktől származó alapanyagokból készítenek remek ételeket pénztárcabarát áron, másrészt egy utazási iroda, ami helyiek vezetésével szervez túrákat a környék nevezetességeihez. Ezek érdekessége, hogy nem bérelt buszokkal utaztatják a résztvevőket, hanem a tömegközlekedést veszik igénybe, hogy minél közelebb vigyenek az itt élőkhöz. Mi a legrövidebb, egynapos túrára fizettünk be fejenként 180 Bolivianóért, ami érintette a közelben lévő dinoszauruszparkot és a hét vízesés néven ismert látványosságot. A túra sajnos csak harmadnap indult a következő alkalommal, így másfél napot kellett várnunk rá. A dínópark apropóját az adta, hogy egy pár évvel ezelőtt egy földrengés következtében (?) a felszínre került egy kőzetlemezdarab, amin megkövesedett lábnyomok vannak. Ez a lemez egy nagyobb domb keresztmetszetében helyezkedett el, ugyanis az őskorban vízszintes felület a tektonikus mozgásoknak köszönhetően mára szinte függőleges helyzetbe került. Elkezdtek ásni, aminek annyira szép lelet lett az eredménye, hogy a domb egyik felét teljesen elhordták, így a lemeznek kb. egy kilométer hosszú és 200 méter magas része vált láthatóvá, rajta egy pár sornyi nyílegyenesen haladó őslábnyommal. Az idegenvezető azt mondta, hogy valaha vízpart lehetett a lemez, ahová inni jártak az állatok, ezért vannak a nyomok katonás sorrendben egymás után. A lelethez természetesen nem lehet odamenni, csak a tőle kb. 150 méterre lévő látogatóközpontból lehet szemügyre venni, akár (fizetős) távcső segítségével is. Itt egy pár dinoszauruszfaj életnagyságú modellje is fel volt építve, emellett a multimédia teremben filmet is lehetett nézni, a kicsi múzeumban pedig az eredeti lábnyomok (és a gazdáik rövid ismertetése) mellett egy T-Rex szerű ragadozó (hogy pontosan mi, arra sajnos nem emlékszem) teljes csontvázának másolata is látható volt.

Ezután egy hosszú és nehéz túra következett hegyen-völgyön (de eleinte csak szemétkupacokon) keresztül, gyönyörű tájakon, közben ebédelni is megálltunk egy takaros kis tisztáson egy völgyben. Vegetáriánus pinkik volt, az ennivalót a túravezető hozta magával. Láttunk elhagyatott házakat is arrafelé, amikkel kapcsolatban kérdésünkre a vezető elmondta, hogy régen ezekben laktak, de az időjárás megváltozása élhetetlenné tette ezt a környéket, így mindenki beköltözött inkább Sucréba. Újabb komoly túra után megérkeztünk a hét vízeséshez, amiből hármon felkapaszkodtunk -- a harmadikon már vízben kellett gázolni a cipőinket levéve --, majd a negyedik alatt kialakult kis medencében meg is lehetett mártózni. A társaság lány tagjai éltek a lehetőséggel, nekem viszont nem volt sok kedvem az ezzel járó macerákhoz, úgyhogy én a túravezetővel együtt kihagytam. Tovább sajnos nem lehetett egyszerűen feljebb menni, úgyhogy a maradék három vízesés létezését kénytelenek voltunk elhinni. Visszafelé is a már említett tömegközlekedést vettük igénybe Sucre külvárosából, ami inkább már falusi jelleget ölt a vályogtéglából épült házak udvarain tartott tehenekkel, kecskékkel, disznókkal, és baromfival.

blog_dscn1637.JPG

Nyomok

blog_dscn1675.JPG

A dínópark kertje

blog_dscn1682.JPG

A túra kezdete -- szemét mindenütt

blog_dscn1683.JPG

Barátságos gyerekek -- pont olyanok voltak, mint a filmekben, imádtak fotózkodni

blog_dscn1700.JPG

Ennél alkalmasabb helyet keresve sem lehetne találni egy jó kis piknikhez

 

blog_pano_20150128_140439.jpg

Békés lovak legelésznek a gyengéden csörgedező patak melletti tisztáson -- azt hitted, ilyen csak a mesében van?

blog_dscn1718.JPG

Mossa a család a szennyest a patakban

blog_dscn1726.JPG

Ez már a második vízesés...

blog_dscn1733.JPG

... majd felkapaszkodunk a harmadikon...

blog_dscn1736.JPG

... a negyedikben meg is mártózunk

blog_dscn1785.JPG

Sucre külvárosa -- szinte mindenhol tartanak valamiféle állatot

Az egy hétből legalább egy nap elment azzal is, hogy megpróbáltuk kitalálni, merre menjünk tovább. Az eredeti terv az volt, hogy Santa Cruzba megyünk. Erre a légi közlekedést ajánlották egy páran, mint olcsó, kényelmes, és gyors alternatívát a buszozással szemben. Ezen tulajdonságok közül sajnos csak a második kettő volt igaz, egy repjegy ugyanis négyszáz Bolivianóba került, amit mi nem nagyon engedhettünk meg magunknak. Ugyanez a WC nélküli busszal tizennégy órányi hullámvasutazást jelentett volna abban az esetben, ha nem válik járhatatlanná az út az esőzések miatt, ekkor ugyanis még négy-öt órányit rá kell számolni. Ekkor még elevenen élt bennünk a San Pedro - Jujuy halálút emléke, ezért úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk Bolívia trópusi részeit, és közvetlenül La Paz felé vesszük az irányt.

A bejegyzés trackback címe:

https://szafidelamerikaban.blog.hu/api/trackback/id/tr727239151

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fecundus.balbus · http://fecundusbalbus.blog.hu/ 2015.03.11. 06:30:14

Fontosnak tartom az iróniát, az öniróniát, e nélkül ugyanis pusztán panasznak hangozhat, ha a körülményeimet kritizálom.
További jó utat!

AnnGel 2015.03.11. 10:56:27

És miért ne panaszkodhatna a saját blogján?

Hungarian Geographic · https://www.facebook.com/hungarian.geographic 2015.03.11. 11:53:42

Örülök annak, hogy ebben a posztban írtatok árakat. Ahogy látom a térség hetente, hónaponta kézzelfoghatóan változik, ezért érdemes lenne az árakat (túrák, szállás, utazás, étel, ital) akár visszamenőleg is összeírnotok, mert a gyors fejlődés végett pl az emlékeimben vagy az útikönyvekben található árak nem tudják a lépést tartani. A sósivatag túráért pl. mennyit fizettetek? Anno szinte az összes országban bevált az a mértékegység, amit nagyon sok utazó használt: amikor a buszjegy árakat az út óráival osztva kijön, hogy pl Peruban egy óra buszút átlagosan 2 dollár, Argentínában 5, Brazíiliában 8 etc etc. Ezért ha írtok buszjegyárakat, akkor sokaknak segítenétek azzal, hogy a menetidőt is odaírjátok. Köszi.

VZsó 2015.03.16. 04:38:51

@Hungarian Geographic: Teljesen jogos! Kösz, hogy felhívtad rá a figyelmet. Ez valóban egy probléma: én is igyekeztem/igyekszem mindennek az árának utánanézni, de eddig minden drágább volt, még olyan belépődíjak is pl., amelyekről fél évvel ezelőtti postokat olvastam. Remélem egyszer lesz annyi időnk, hogy visszamenőleg beírogassuk az árakat (minden kiadást feljegyeztünk).