SzaFi Dél-Amerikában

La Paz II.

A csomag, Tiwanaku és a libegő

2015. március 20. - VZsó

Maradandó, ám nem túl kellemes la pazi élményünk volt a csomagfeladás. Már összegyűlt annyi csecsebecse (szuvenír, textil), hogy terhessé vált a hordozása, így a horribilis árak ellenére úgy döntöttünk, hazaküldjük postán a cuccokat.

Nem bocsátkoznék részletekbe, de a finoman szólva nem túl segítőkész illetékes nő egyértelműen direkt szemétkedett velünk, és csak harmadik nekifutásra jutottunk el a tényleges csomagfeladásig. A dobozt nekünk kellett beszereznünk, mert fontos volt, hogy azzal együtt maximum 3 kiló legyen a csomag (a 4 kilót nem érte volna el, viszont 3,1 kg-ért már ugyanannyit kell fizetni, mint 4 kg-ért), de a csomagfeladós nő ki akarta szúrni a szemünket egy akkora dobozzal, ami a szükségesnél kétszer nagyobb volt, és önmagában nyomott majdnem egy kilót. Több boltba is bementünk kartondobozra vadászva, volt, ahol kedvesek voltak, volt, ahol ránk sem nézve csak fejbólintással kommunikáltak. Az egyik helyen egy idősebb, kedvesnek tűnő bácsika volt az eladó, volt is olyan doboza, ami nagyjából megfelelt. Mondta, persze, elvihetjük. Mikor már a kezünkben volt a doboz és indultunk kifelé, közölte, hogy 5 boliviano lesz. Ezen eléggé felháborodtunk, de már nagyon untuk a keresgélést, így odaadtuk neki a pénzt. Erre pár méterrel odébb, egy kisbolt előtt megláttunk a tökéletes példányt: pont akkora, hogy beleférjen minden és elég könnyű is volt. Egy öreg néni boltja előtt volt, tőle ingyen elhozhattunk, így a másikat, amit így feleslegesen vettünk meg (még most is röhögök magunkon), valahol „elhagytuk”. Másnap nyitásra odamentünk, és feladtuk végre a pakkot – miután az információs pultnál kiharcoltam, hogy a már emlegetett boszorkát (aki ott volt és látta, hogy az iroda előtt várakozunk, mégis lelépett valahova), kerítsék már elő így fél órával nyitási idő után. Ez meg is történt, majd miközben mi a nyomtatvány kitöltésével szenvedtünk, ő a pult túloldalán felháborodva mesélte a kollégájának, hogy őt leküldték dolgozni, és hogy nyisson ki, mert itt várnak rá az ügyfelek. Közel fél óra alatt végeztünk, kiperkáltunk majdnem 500 bolivianót, majd jelentősen megkönnyebbülve elhúztunk a postáról.

blog_img_20150202_115653.jpg

Sorbanállás a hivatal előtt - itt éppen valami rendőrségfélénél

Hasonlóan rossz élményünk nem volt ezen kívül, és azért elvétve kedves emberekkel is találkoztunk (itt tapasztaltuk először, hogy – különösen a nők – egymás között gyakran használják az 'amiga' megszólítást). Összességében mégis azt mondom, a bolíviaiak – szerintünk – zárkózott és nem túl kedves emberek, amihez még hozzájön az amigázás és a gringózás kettőssége. Ráadásul (Uruguaytól, Argentínától és Chilétől eltérően) itt mindenki alacsony, sötét bőrű, hajú és szemű, így egy turista idegen volta sokkal feltűnőbb. Az egyszerűen beazonosítható gringókat megbámulják, főleg a gyerekek, akik amúgy nagyon édesek. :) Ettől az embernek furcsa érzései támadnak: egyrészt, hogy pusztán a külső biológiai jegyei miatt a többség által megkülönböztethető, és látványosan meg is különböztetik („ilyesmi lehet egy kisebbségbelinek otthon...?”), másrészt olyan, mintha ő maga lenne az „egzotikus”, nem pedig azok, akikhez sok ezer kilométert kellett otthonról utaznia. Egyszóval, különös érzés mások szemében furcsának, idegennek, „másnak” lenni. Nyilván valamilyen szinten mindenhol (külföldön és otthon is) jelen vannak a különféle, külsőségeken alapuló megkülönböztetések, de az elütő bőrszín/termet/hajszín annyira leplezhetetlen, annyira egyértelműen jelzi a másik „nem oda valóságát”, hogy valahogyan ez mégiscsak más... Szegény fehérbőrű, szőke északiak, minket legalább gyakran néznek argentínnak vagy brazilnak.

Ugyan mindkét érzés kellemetlen (na jó, néha szórakoztató is, ha már hozzászoktunk), pont emiatt lenne jó, ha szembesülne vele mindenki, aki hisz a „faji” alapú megkülönböztetésben. Úgy vélem, sok esetben egymás elfogadását az akadályozza, hogy nem vagyunk képesek beleélni magunkat a másik helyzetébe. Ha egyszer valaki átélné, mennyire rossz és igazságtalan, hogy másképp bánnak vele, pusztán a bőr- vagy hajszíne miatt, csak mert véletlenül egy adott országban vagy kontinensen született, miközben semmi rosszat nem tesz és még kedves is próbál lenni... nos, jó esetben elgondolkodna saját előítéletein. Kár, hogy pont azokra nem jellemző az utazás, a távoli kultúrák iránti érdeklődés, akiknek szüksége lenne rá.

blog_dscn1940.JPG

Egy nem tipikus la pazi utcarészlet

blog_img_20150131_130737.jpg

Egy tipikus la pazi utcarészlet

Vajon az itteniek mit kezdenek egy bolíviai-magyarral? Otthonról kaptunk néhány aggódó szót, mivel Bolíviában lehetséges, hogy létezik egy negatív kép a magyarokról (lásd Tóásó ügy), de nekem úgy tűnt, nem nagyon tudják hova tenni Magyarországot, és ez eddig mindenhol jellemző volt (kivéve néhány, Puskást ismerő argentín fociőrültet, meg azt a kevés embert, akik jártak Budapesten). Mindenesetre Juan, vagyis János, aki magyar anyától és bolíviai apától származik, a hostel kubai pultosának haverja, itt van La Pazban és még él, sőt, meg is látogatott bennünket – a szobánkban. Aznap, amikor eljött a bárba, pont nem mentünk fel meginni az italunkat... Elbeszélgettünk vele vagy másfél órát, aztán elment bulizni. Megemlítettük neki, hogy milyen sok helyen (boltok falán, éttermekben stb.) vannak kiírva a dolgok héberül is. Erre elmesélte, hogy Bolíviát eléggé szeretik az izraeli turisták, amelynek több, mint hatvanéves, ráadásul politikai alapja van: 1948-ban ugye nemzetközi szavazás volt Izrael állam elismeréséről, amelyhez az érvényes szavazatok kétharmadának kellett Izrael mellett szólnia. Állítólag a győztes arány Bolívián múlt, aki némi „ellenszolgáltatás” fejében Izrael mellett szavazott. Az izraeliek azóta szeretik Bolíviát, így szól a legenda. Mindenesetre Evo Morales bolíviai elnök nemrég terrorista államnak titulálta a zsidó államot a Gázában folyó események miatt. Ettől függetlenül továbbra is áradnak Dél-Amerikába az egyébként híresen népszerűtlen, fiatal izraeli turistacsoportok. Sajnos tízből kilenc alkalommal valóban képtelenek „viselkedni” (az egy dolog, hogy hangosak), mondom ezt úgy, hogy teljesen mentes vagyok mindenféle Izraelhez kötődő általános magyar sztereotípiától és úgy, hogy izraeliekkel eddig leginkább dél-amerikai hostelekben és vendéglátóhelyeken (meg fesztiválokon, haha) érintkeztem.

blog_dscn1883.JPG

Vannak azért kis szépségei a városnak

blog_dscn1882.JPG

blog_dscn1929.JPG

János ajánlotta figyelmünkbe, mint jó programot a közeli Tiwanaku falut, ahová később el is mentünk megnézni az ősi romokat és monolitokat, valamint azt is javasolta, El Alto környékére ne nagyon menjünk, felülről viszont érdemes (és biztonságos) megnézni – La Pazban van ugyanis libegő, méghozzá kettő, ha jól tudom. Részben Szabi gyengélkedése, részben a „hegyi betegség” vagy „utazási depresszió” miatt (amit majd még kifejtek) mostanában nem nagyon aktivizáltuk magunkat, ezért örültünk, hogy végre van mit csinálni. Másnap reggeli után fel is kerekedtünk hát Tiwanakuba. Ekkorra már nagyjából kitapasztaltuk a minibuszos rendszert, így könnyen eltaláltunk a megfelelő utcáig, bár ehhez több mint fél órát kellett utazni egy helyijáraton (kisbuszon persze) az iszonyatos dugóban. Közben alaposan megfigyelhettük az utcai életet, amely az európai szem számára leginkább szürreálisnak és kaotikusnak hat (a hangulatot talán csak a videók tudják majd visszaadni).

Tiwanakuba felfelé, az elképesztően nagy kiterjedésű El Altón keresztül vezet az út. Az idő is kedvezett, így felfelé kanyarogva észrevettük a La Paz mögött magasodó Illimani havas csúcsát, ami az állandó szmog és a felhők miatt eddig fel sem tűnt, hogy ott van. Először meglepődtünk, amikor a „Tiwanakuban is megálló” collectivo egy pusztában, az út szélén, egy legelésző marhacsordától nem messze rakott le minket, de megkaptuk az eligazítást, így pár kilométer séta után már a falu főutcáját koptattuk.

blog_dscn1967.JPG

Rengetegféle öltöztetben járnak a nők, a valamiért igen népszerű rózsaszín melegítőtől az átlagos farmer-póló kombináción át a tradícionális viseletig

blog_dscn2002.JPG

Séta közben, Tiwanaku központja felé

Mint kiderült, a sito archeologico meglátogatásához csak kombinált jegyet lehet venni (80 boliviano), amellyel megnézhetsz két múzeumot és két romegyüttest. Ez a hely volt anno az egyik legjelentősebb preinka kultúrának tartott tiwanaku (aymara nyelven tiahuanaco) nép közigazgatási és vallási központja. (Dél-Amerika ősi kultúráira jellemző, hogy ugyanazzal a névvel illetik a kultúrát, annak képviselőit, a nyelvet és a központi települést is.) Kultúrájuk a Kr. e. első évezredben alakult ki, és i. sz. 300-1000 között élte virágkorát. Létezésük nyomai az egész Titicaca medencében, a tó és az Andok száraz fennsíkjai között megtalálhatóak, amely területre kivételesen nem hadászati úton tettek szert, hanem azlátal, hogy a környező népekre kiterjesztették gazdasági és kulturális befolyásukat. A tiwanaku kultúra fejlett kézműiparáról és mezőgazdaságáról is híres (http://hu.wikipedia.org/wiki/Tiahuanaco), ezekre utaló nyomokat is bőven találtak a közelben. De leginkább megalitikus építészete miatt vált ismertté: andezit, bazalt, mészkő és diorit templomok és monolitok maradványai találhatók a falu szélén, egész jó állapotban. Az ember csak bámulja ezeket a hatalmas, tökéletesen megmunkált kőtömbökből álló, kötőanyag nélkül emelt építményeket, és nem érti, hogy a fenébe húzhatták fel őket.
Sajnos épphogy odaértünk, leszakadt az ég, és jó egy órát ömlött, nem kicsit. A nagyobbik múzeum volt a legközelebb, így oda menekültünk, s mire végignéztük, a felhők is eloszlottak. A távolabbi lelőhelyen igazából csak néhány ősrégi faldarabot lehet megnézni, amelyeket információ hiányában (semmilyen tábla vagy leírás nem volt látható vagy elérhető) nem nagyon tudtuk értelmezni. Sokkal érdekesebb volt a másik rész, ahol látható egy teraszos piramis (Akapana), egy Kantatallita nevű építmény, egy magasított (Kalasasaya) és egy „süllyesztett” templom, a szarkofágokat őrző Putuni, valamint a valaha – amikor még a Titicaca-tó szintje Tiwanakuig ért – kikötőként funkcionáló Pumapunku. A süllyesztett templomban fejszobrok állnak ki a fal síkjából, amelyek közül az egyik arról híres, hogy fehérebb, mint a többi, és olyan, mintha egy földünkívülit ábrázolna. Van benne valami!

blog_dscn2035.JPG

blog_dscn2012.JPG

Az Akapana

blog_dscn2022.JPG

A Nap kapu

A régen valószínűleg obszervatóriumként működő Kalasasaya területén áll a naptári funkciójú Napkapu, de a terület legdominánsabb régészeti elemei egyértelműen a változatos anyagú, formájú és méretű monolitok, amelyekből regeteget feltártak. Van egy külön monolit terem sokféle szoborral, de megtekinthető a leggondosabban, szeparáltan őrzött, hét méter magas és 20 tonnás, részletesen kidolgozott Bennett monolit is, amelyet Tiwanaku 2002-ben, 69 év után szerzett vissza La Paztól. A kisebb monolitok között gyakori a chachapuma ábrázolása, amely egy antropomorf puma (néha oroszlán, jaguár, vagy bármilyen ragadozó nagymacska), a tiwanaku mitológia fontos alakja. Szó szerint valami olyasmit jelent, hogy pumaférfi, a vadság, az erő, a bátorság, de a napisten szimbóluma is. Bizonyos rítusok során a sámánok pumafejet ábrázoló maszkot viseltek, hogy ezáltal (a „természetfölöttivel” való találkozás idejére) részesülhessenek a puma erejéből, bátorságából. A puma mint szimbólum egyébként nagyon elterjedt Bolíviában, például a titicarca (vagyis ma már Titicaca) aymara szó jelentése: titi (puma) – carca (szikla).

blog_dscn2024.JPG

Monolit a Kalasasayán

blog_dscn2036.JPG

 Fejszobrok a süllyesztett templomban

blog_dscn2044.JPG

 A monolitos teremben nem lehet fotózni, és természetesen a Bennett-et sem, de valami ilyesmi volt

Jól megokosodva, a sok új információtól kissé fáradtan megcéloztunk egy La Pazba tartó collectivót és nemsokára meg is érkeztünk a város temetőjéhez. Ekkor már esteledett, és mi a libegő felé vettük az irányt, amin mentünk egy-két kört, hogy a várost még világosban és sötétben is meg tudjuk nézni. Hihetetlen, de La Paznak, ami egyébként annyiféle technikai területen elmaradott, van egy (két) hipermodern libegője, nevetséges árakkal (egy oda-vissza jegy 6 boliviano, azaz 240 forint volt), ami szemmel láthatólag a belváros és El Alto közötti közlekedés legegyszerűbb és leggyorsabb eszközeként funkcionál. Turistáknak pedig pont egy kellemes élmény egy sűrű nap végén. Ha La Pazban járna a kedves Olvasó, feltétlenül próbálja ki. :) Mi a temetőtől először felmentünk az el altoi végállomásig, ott sétálgattunk kicsit, majd visszalibegtünk a legalsó megállóig, ahonnan már nem volt messze a hostelünk.

blog_img_20150204_190916.jpg

A libegőállomás - mintha nem is Bolíviában lennénk

blog_dscn2055.JPG

Irány a mély :)

Ami az éjszakai életet illeti, itt a legtöbb boliviai településsel ellentétben már megvannak a szórakozási lehetőségek, bár igen kezdetleges formában. Ennek ellenére La Pazi látogatásunk sem a bulizásról szólt, a legtöbb helyen ugyanis az itt nagyon népszerű reggaeton és cumbia megy, amitől Szabi már így is teljesen kivolt, így ez nem jöhetett szóba. Mindössze egyszer ültünk be egy indusztriális stílusú bárba (Diesel), ahol jól felborítottuk a rendszert azzal, hogy kerestünk magunknak egy üres asztalt, és nem pedig az egyik felszolgálónak hagytuk, hogy odakísérjen bennünket. Némi kalamajka után („igen, már rendeltünk, a pultnál, azt modták üljünk le, majd kijönnek, igen, két pohár vörösbort, igen, ebből és ebből, ja az nincs, nem baj jó lesz az is, igen, mi rendeltük a két pohár bort”), jó félóra elteltével megkaptuk az italunkat, amelyeket ki tudja, miért, egyesével hoztak ki. :) Jut eszembe, Bolíviában nem sok szórakozóhelyet (bár, klub, netán kocsma) láttunk, kávézót vagy cukrászdát sem igen. Süteménynek nevezhető pékárut leginkább a pékségekben lehet kapni, nem túl nagy választékban és nem túl jó minőségben (csak olcsón).

Korábban már említettem a hegyi betegséget, ami egyfajta lehúzós, demoralizáló érzés, ha az ember sokáig a hegyekben tartózkodik, mi legalábbis ennek tudtuk be. La Pazban ért el minket a mélypont: azt vettük észre, hogy erőtlenek vagyunk, betegeskedünk, egyfolyában csak aludnánk és nem nagyon van kedvünk semmihez. Nyűgösek voltunk és fáradtak. Vágyakoni kezdtünk az otthoni családi ház melegére és kényelmére. Az emberek általában azt hiszik, hogy Dél-Amerikában mindenhol meleg van és süt a nap, miközben egy többhónapos utazás alatt az idő jelentős hányadában hideg van, esik az eső, és kevés az oxigén, mivel az Andok hatalmas (széltében-hosszában) és rengeteg úticél található benne több országon keresztül. A hegyi betegség mellett (hogy attól függetlenül vagy sem, azt nehéz megállapítani), utazásunk dereka felé közeledve elért minket az általam csak „utazási depressziónak” nevezett hisztiroham, amikor minden idegesít, fáraszt, zavar, s nyoma sincs a kezdeti lelkesedésnek (miért nincs internet, miért nincs meleg víz, befolyik az esővíz, mindenki köcsög, nem tudok spanyolul, ezek miért nem beszélnek angolul, mérilyen rohadt drága minden, mámeginesikazeső, hideg van, fujj de büdös ez a város, miért kell ennyit várni, mámegin mitől megy a hasam, nincs kedvem blogot írni, nem akarok szállásokat nézegetni, nincs kedvem couchsurfingen hostot keresni stb.). Először eléggé rosszul éreztem magam emiatt és Szabin is láttam, hogy valami nem oké, de aztán elbeszélgettünk a dologról és úgy döntöttünk, hogy amin most keresztülmegyünk, az természetes – szedjük össze magunkat és álljunk tovább.
Ám a pálmafás, meleg, tengerpartos helyekre még sajnos várni kellett egy ideig. Útitervünk ésszerű megvalósítása szerint ugyanis ahhoz még át kell utaznunk Copacabanán, majd a Titicaca-tó mentén a már perui oldalon lévő Punóba, onnan Arequipába és a Colca-canyonba, majd Cuscóba (Machu Picchu...?), és csak ezután a már majdnem tengerparti Icába, hogy onnan egy ideig a part mentén haladjunk tovább észak felé. Miután megbékéltünk ezzel a ténnyel, a rosszkedvet pedig felváltotta a homokos tengerpart és a rövidgatyás-szandálos esték gondolata feletti örömérzet, elindultunk a valamivel már alacsonyabban fekvő Titicaca-tó felé. A tudat, hogy nemsokára átérünk Peruba, szintén megnyugvással töltött el bennünket: bár Bolívia természetileg és kulturálisan nagyon izgalmas, számunkra mégsem az a hely volt, ahol pozitív élményekkel és energiával töltődtünk fel.

 

*** (NEM) AJÁNLÓ ***

Viadukt: ritkán járni ilyen magas viadukton városban, érdemes átsétálni valamelyiken!

Tiwanaku: kellemes egynapos program, főleg a monolitok miatt éri meg, és a környék is szép. Vigyázzunk, mert a jegypénztár csak 4-ig van nyitva! Tiwanankuba a temető közeléből, az egyik utcából indulnak a collectivók, minket fejenként 30 bolivianóért vittek el.

Libegő: olcsó és látványos mulatság! Érdemes oda-vissza (fel-le) megtenni az utat, és sötétedéskor indulni.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szafidelamerikaban.blog.hu/api/trackback/id/tr297285367

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hungarian Geographic · https://www.facebook.com/hungarian.geographic 2015.03.20. 12:05:40

Köszi, hogy írtok pontos árakat. Az “utazási depresszió” majd a visszatérés után fog jelentkezni (valszeg), amin átmentetek azt én “kulturális sokknak” nevezném. Gondoljatok csak bele, hogy mondjuk Tiwanakuról többet tudtok beszélni érdemben külön-külön, mint az összes töri tanárotok együtt! Az utazás alatt vannak olyan napok, amikor olyan érzése van az embernek, mintha aznap 1-2-3 könyvet elolvasott volna, és a hosszabb úton ez már rengeteg, nehezen feldolgozható új információ, ami bizony fizikális tünetként is megjelenik/het a fejben. Ennek a teljes feldolgozása egyénfüggő, nem is akarok belemenni a terjedelme miatt, de általánosságban ilyenkor sokat segít, ha az ember “beragad” egy szimpi helyre pár napra, amit lehet, hogy csak azért érintett mert ott akart buszt cserélni illetve az utazás alatt “elmegy nyaralni” napokra, hetekre amikor “semmi” nem tőrténik “csak” kikapcsolódva töltődik.

VZsó 2015.03.22. 18:30:06

@Hungarian Geographic: Jó megfogalmazás... A hazaérkezés utáni depizéssel kapcsolatban van valamilyen tapasztalatod? Arra gondolsz, hogy rossz lesz visszatérni a magyar valóságba és még a kellemetlen utazós élmények is hiányozni fognak?
Ami az utazás közbeni nyaralást illeti, egyetértek, el is jöttünk Máncorába pihenni egyet. Egy trujilloi srác mondta: "Háát, Máncorában túl sok mindent nem lehet csinálni..." Erre mi: "Ez az!!!" :D

Hungarian Geographic · https://www.facebook.com/hungarian.geographic 2015.04.04. 15:28:48

@VZsó: Mindenkinél másképp és máshogyan jelentkezik, de az alap az, hogy a megérkezést követően hetekkel, hónapokkal, amikor az ember "beállt a sorba" felmerülnek alapkérdések, amire a mindenki által, addig elfogadott kőbevésett válaszok nem helyesek. Pl. az általad említett valóság a valóság? Vagy amit magad mögött hagytál? A napi rutin mit jelent ebben, és abban a valóságban? Vagy. Meséled a történeteidet de csak hallgatnak üreges szemmel az egyébként művelt ismerőseid, mert lövésük sincs miről beszélsz aminek az egyik következménye, hogy pl egy bolíviai hegyi pásztorral könnyebben megértetted magad, de a régi ismerősöddel hiába beszélitek ugyanazt a nyelvet, nem értik miről beszélsz. És ez csak gyűlik, csak gyűlik. És pl nekem is meg sokan másoknak az lett a természetes reakciója, hogy két síkon élem az életem, ami egyfajta önmarcangolást generál, hogy mit keresek itt (mátrix, londonisztán), amikor lehetnék "ott". De te/ti huszasok vagytok, úgyhogy ezt neked könnyebb kezelni. De nekem vannak harmincas lány ismerőseim,aki a harmincas éveikben mentek el elöszőr hosszabb útra. Hááááát ne tud meg azok mit szenvednek össze, a Facebookon, meg úgy egyáltalán. Én próbálom a két valóság között megtalálni a helyes egyensúlyt, de miután csóró melós vagyok, mindíg egy lépéssel vagyok magam mögött. Próbálj meg más túristákkal beszélgetni erről a hostelekben, akik már nem elöszőr dobják magukra a hátizsákukat és akkor biztos felkészülten, sokkal egyszerübb lesz ezzel szembenézni - mert vagy így vagy úgy jelentkezni fog.

VZsó 2015.05.02. 21:00:26

@Hungarian Geographic: Mindjárt megyünk haza, nagyon kíváncsi vagyok a dologra!