SzaFi Dél-Amerikában

Cusco és környéke III.

Hogyan (ne) látogassunk el Machu Picchuhoz?

2015. április 29. - VZsó

Az Aguas Calientes felé vezető út első állomása Santa Maria, ahová egy nagyon kanyargós 120 km-en keresztül lehet eljutni (az árakat majd a legvégén összesítem). Ollantaytambo főteréről indulnak buszok ismeretlen időpontban és gyakorisággal, úgyhogy résen kell lenni.

Az út közben a táj lélegzetállító, de azért féltünk is rendesen, miközben imbolyogtunk a hajtűkanyarokban a sűrű ködben, mellettünk pedig több százméteres szakadék tátongott. Szabi, aki nem nagyon bírja az ilyen hegyi utakat, elég rossz állapotban szállt le a buszról... Kb. 3 óráig tartott az utazás, amiben az is szerepet játszott, hogy Ollantaytambo után 20 perccel egyszer csak megállt a busz egy útszéli kifőzdénél, majd megvártuk, míg mindenki szépen megebédel.

blog_img_20150222_110402.jpg

Miért ne szakítanánk meg a távolsági buszutat egy jó ebédért? Enni kell!

blog_img_20150222_120136.jpg

Valahogy így képzeljétek el a kb. 3 órás utazás körülményeit

blog_img_20150222_151640.jpg

Jópár ehhez hasonló vízátfolyáson kellett átkelnünk, de úgy tűnt, errefelé ez teljesen normális

Santa Mariában Szabi kicsit ledőlt egy padra és ivott egy kokateát. Az egyik taxis rögtön megkörnyékezett minket azzal a szöveggel, hogy mivel Szabi rosszul van, elvisz minket Santa Teresáig (következő állomás) fejenként 10 solért, csak kettőnket, és akkor Szabi le tud feküdni hátul. Miután alaposan tájékozódtam az itteni árviszonyokról, ez nem tűnt rossz ajánlatnak, így mikor Szabi már kicsit összeszedte magát, beültünk. Út közben a környék kezdett érdekessé válni: megjelentek a banánfák, egész trópusivá vált a környezet, annak ellenére, hogy a hegyekben voltunk. Itt ugyanis a fauna úgynevezett magashegyi trópusi, amivel hamarosan közelebbről is megismerkedhettünk. A taxiút végén a százasból csak 60 solt kaptunk vissza, mivel a taxis azt „elfelejtette” közölni, hogy maga a taxi 40 solba kerül, és igen, tényleg 10 sol fejenként – négy utas esetén. Szóval egyszerűen átvertek minket, hiába bizonygatta a taxis az ellenkezőjét. Méltatlankodtunk egy sort (hiába), és az elköszönésünk stílusával is érzékeltettük a pasival, hogy igazán elmehetne a francba. Ha ezt tudjuk, akkor várunk még, amíg összejön a négy utas. Nagyon kell vigyázni!

blog_img_20150222_152511.jpg

Számunkra eddig ismeretlen növényvilággal találkoztunk...

Az élmény miatt kissé kedveszegetten folytattuk utunkat. Santa Teresában csak át kell szállni egy másik taxiba, ami elvisz a vízerőműig (hidroelectrica). Ehhez szintén ismeretlen ideig kell várakozni, de egyszer csak jönni fog egy taxi, amit meg kell rohamozni. Miután sikerült fognunk egyet (és nyomatékosítottuk, hogy ugye akkor a 10 sol/fő az azt jelenti, hogy a végén összesen húszat kell fizetni), útközben még felvettünk még egy nőt és a kislányát, és elindultunk a földúton. Nemsokára az egyik legmegdöbbentőbb élményben volt részünk... Az egyik apró településen belefutottunk ugyanis egy fiestázó tömegbe, akik éppen azon a párméteres hídon „buliztak”, amelyen nekünk át kellett volna kelnünk. Az még rendben van, hogy meg kellett várnunk a kötélhúzóverseny végét, de közben a nyilvánvalóan alkoholos állapotban lévő tömeg piás üveget lóbálva habfújással, ordítozással, kergetőzéssel, valamint vizeslufi-, gyümölcs- és tojásdobálással szórakoztatta egymást. És nagyon nem tetszett nekik, hogy megzavarják a fiestájukat, pedig nem voltunk egyedül: mindkét oldalról jelentős kocsisor halmozódott fel. A biztonságiak békésen álldogálva figyelték az eseményeket. Még akkor is, amikor a sofőrünk bátorkodva megindult, amire az emberek körülvették a kocsit, és közvetlen közelről, bosszús arccal, kiabálva, méltatlankodva elkezdtek telibe dobálni bennünket. Még az sem zavarta őket, hogy az anyósülésen ülő anyukához rémülten bújuk egy kisgyerek. Miután egy fiatal srác az ablakon keresztül tojást dobott a műszerfalra, egy másik pedig 20 centiről habbal fújta le a sofőrt, az felhúzta az ablakot, és halál nyugodtan elkezdte egy ronggyal törölgetni a sérülést szenvedett felületeket. Nem kiabált, nem küldte el az anyjukba az ünneplőket. Összenevetgélt a biztonságiakkal, akik továbbra is tétlenül álldogáltak, mi meg ott ültünk döbbenten, összekuporodva. Komolyan úgy tűnt, hogy még az autósok szégyellik magukat, amiért megzavarták ezt az őrületet. :D

blog_img_20150222_160627.jpg

Rettegve várjuk a következő adag rohadt gyümölcsöt

Végül nagy nehezen kialakult valami megegyezésféle, az emberek utat adtak és végre elhagyhattuk a veszélyzónát. Minket a vasútállomástól nem messze tettek ki, egy bódénál, ahol regisztrálni kellett magunkat mint látogatók. Elindultunk a vasútállomás felé, s onnan csak az „Aguas Calientes” táblát, majd egy szinttel feljebb a vasúti síneket kell követni. A mindenki által kétórásnak hazudott túra valójában inkább három óra alatt teljesíthető, pedig eléggé tempósan haladtunk. Szerettünk volna még világosban Aguas Calientesbe érkezni, kb. fél óra híján sikerült. A kirándulást nagyon élveztük – Machu Picchuban nekem személy szerint a legnagyobb élmény a természeti környezet volt... Ezért érdemes feladni az egyébként is horribilis árú vonat kényelmét. Banánfák között gyalogolni, megnézni közelről egy érő banáncsokrot, rácsodálkozni a hatalmas, fura növényekre, a színes virágokra és lepkékre, nézni a hömpölygő folyót és a hegyeket... Itt meleg van és érezhetően magasabb a páratartalom, mint Cuscóban. Majdnem kétezer méter magasan vagyunk, rövidgatyában és pólóban, mégis folyik rólunk a víz. A kavicsos ösvény a vasúti sínek és a félelmetesen vad és sebes Vilcanota (vagy Urumamba)-folyó között halad, megkerülve a Huayna Picchu nevű hegyet, rajta Machu Picchuval. Miután a romváros egyik pontjáról rálátni az út egy szakaszára, visszafelé már jobban kémleltünk felfelé és láttuk is az apró épületrészeket.

blog_img_20150222_163933_1.jpg

Akkor vágjunk neki...

blog_img_20150222_171926.jpg

Gyalogolunk a párás magashegyi dzsungelben

blog_img_20150223_134653.jpg

Ez a folyónak egy csendesebb szakasza, de néhol vadul nekicsapódik a mederből kiálló hatalmas szikladaraboknak

blog_img_20150223_134258.jpg

 Érik a banán az út mentén... az a lila virága hatalmas, és elég tisztességes súlya is van!

Az ösvényen jó pár turista haladt még rajtunk kívül, ki-ki a maga tempójában. A kis alagutat, amelyben csöpög fentről a víz, már töksötétben értük el, de onnan már látszottak Aguas Calientes fényei. A főtértől kicsit beljebb már van bőven hospedaje, ahol nem fejenként 60 solért lehet megszállni (csak 20-ért), és ennél messzebbre nem is jutottunk. Beültünk egy pizzériába, ami ugyanolyan drága volt, mint az összes többi étterem, sőt, a vendégek számláit egy 25%-os „adóval” is megtoldották. Ez esetünkben plusz 18 solt jelentett, ami ugye majdnem 2000 forint... Volt, aki még nálunk is rosszabbul járt. Ilyet se előtte, se azóta nem nagyon tapasztaltunk Dél-Amerikában, de a srác váltig állította, hogy „hát ez az adó!” Ha egyáltalán kapunk blokkot, néha ráírják, hogy tartalmazza az x adót, de hogy egyébként az ÁFA-fizetés hogyan történik, azt nem lehet tudni (illetve de, a többség nem fizeti a Magyarországon ÁFÁnak nevezett forgalmi adót, de ez országtól is függ).

Fintorogva kisétáltunk, letelepedtünk egy padra a főtéren és utáltam a mellettem sörözgető amerikai fiatalokat, amiért megengedhetik maguknak ezt a luxust, miközben mi egy 6-7 dolláros veszteségen kesergünk, és alkoholt átlag két-három hetente fogyasztunk. A pia ugyanis eléggé drága Dél-Amerikában: a sört boltban akár ötszáz forint alatt is megveheted, de a vendéglátóhelyeken 800,- Ft körül van, ám sokszor az is csak 3,33-as, és nem is jó. Szóval részünkről szó sem volt nagy berúgásokról. Néha belegondolok, hogy milyen lenne, ha annyi pénzzel jönnénk ide, mint az átlag amerikai/német/francia stb., de végül mindig arra jutok, hogy kevesebb pénzből kétségtelenül nagyobb kihívás egy ilyen utazást végigcsinálni, és így többet tanulunk arról, milyenek a mindennapok szerény körülmények között, vagy hogy hogyan oldjunk meg egy felmerülő problémát. Pl. ha nem a drágább, de kényelmesebb és közvetlen taxit választod egy úti célhoz, neked kell kiokoskodnod/utánanézned/spanyolul megtudakolnod, hogyan juthatsz el oda, hol és mire kell átszállni stb., esetenként sokat kell várni és többet kell gyalogolni. A kirándulásokról nem is beszélve: egy-egy programra való felkészülés alapos utánajárást igényel. Az önállóság másik előnye, hogy ha nem csak a turistinfók és travel agency-k angolul beszélő munkatársaival kommunikál az ember, tényleg nagyon sokat lehet fejlődni a nyelvtanulásban.

A kiadásokat folyamatosan adminisztráljuk, így tisztában vagyunk vele, hogy sajnos már most túlköltekeztünk. Részben ezért volt nekünk Machu Picchu egyfajta stresszforrás: tudtuk, hogy nem lesz sem egyszerű, sem olcsó. Pedig nem is ez volt minden vágyunk Dél-Amerikában, miközben a legtöbb ember akivel beszéltem, teljesen lázba jött a témától. Volt, aki azt mondta, hogy már 5 éve várja és tervezgeti, hogy eljön, és tökmindegy, hogy milyenek a körülmények, meg hogy mennyibe kerül, a lényeg, hogy ott lehetett... Más már Uruguayban mondja, hogy „Ti is mentek MP-ba? Istenem, annyira izgatott vagyok!” Mi sokáig vacilláltunk, hogy menjünk-e, de őszintén szólva szerintem elhitették velünk, hogy ezt tényleg vétek lenne kihagyni, meg persze ott volt a társadalmi nyomás is otthonról („MP-t kár lenne kihagyni!” „Hát azért oda csak el kell menni, ha már ott vagytok...”). Szóval engedtünk ezeknek és végül bekerült a programba. Valami oka biztos van, hogy annyira szuper. Nagyon utánaolvastam a látogatással kapcsolatos dolgoknak, de egy lényeges információ sajnos még így is elkerülte a figyelmemet...

blog_img_20150223_062331.jpg

Elindulunk a ködös hajnalban, közben szitál az eső

Az volt a terv, hogy másnap hajnalban felkelünk, hogy felérjünk a hegy tetejére, mielőtt a sitio-t elárasztják a turisták. Reggel fél hat körül el is indultunk visszafelé azon az úton, amelyiken tegnap érkeztünk, majd úgy 2 km múlva lefordultunk balra, hogy egy hídon keresztül eljussunk a hegy lábához. Állt ott ugyan valami porta félség, ami a járműveknek fenntartott híd felé nézett (emellett volt egy másik, gyalogos is, természetesen azt használtuk) és mintha ült is volna benne valaki, de senki nem tartóztatott fel bennünket, így simán továbbmentünk. Hiba volt! A kacskaringós betonút mellett, amin a buszok közlekednek (50 solért vehetsz egy retúrjegyet – kösz nem) vezet felfelé az a gyalogösvény, amit én csak Halálútnak nevezek. Képzeld el, hogy 20-40 centi magas, kőtömbökből épített, a párától nedves lépcsőkön kell 500 méterrel feljebb másznod másfél órán keresztül, amivel elég nehezen birkóztam meg, és ezt csalódottan vettem tudomásul. Mindig is sportoltam, tehát alapvetően nem vagyok rossz erőnlétben. Arra gondoltam, hogy a túrát megelőző betegeskedés nyilván megviselte a szervezetemet, és ez az érv meg is felelt saját magam megnyugtatására.

blog_img_20150223_072136.jpg

Végtelen lépcsők... A környezet szép volt, de elsősorban arra kellett koncentrálnom, hogy ne csússzak el, és hogy bírjak normálisan lélegezni

A párától és az izzadságtól csurom vizesen, kipirosodva, lihegve érkeztünk fel. Azonnal odamentünk a kapuhoz és a pénztárakhoz, hogy megvegyük a borsos árú (128 sol) jegyeket. Erre a nő rázza a fejét, meg magyaráz valamit, amiből akkor csak annyit értettem meg, hogy pueblo, vagyis falu. Sötét gyanú fogott el, de nem akartam elhinni, hogy nem tudjuk megvenni a jegyeket a bejáratnál a pénztárban (!), így megkérdeztünk egy turistákat halászó guideot, hogy hol lehet jegyet venni. Erre közli, hogy „en Aguas Calientes”. Szabi ledöbben, és emelt hangon visszakérdez: „En Aguas Calientes?!!!” Az igenlő válasz hatására Szabi olyan erővel vágta földhöz a vizes esőkabátját, hogy csak úgy csattant. Talán ennyire még nem is láttam idegesnek. Kétségbeesett kérdezősködés kezdődött: „Dehát miért? Ki volt ez az idióta aki ezt kitalálta? Hajnalban felkeltünk és megmásztuk ezt a rohadt hegyet, erre...” Először azt mondta a guide, hogy hát nincs mese, le kell menni a faluba és visszajönni, de erről szó sem lehetett (persze, ezért küszködtünk annyit?).

- Biztos, hogy sehogy sem tudjuk itt megvenni a jegyeket?
- Háát, van itt ez a hotel...

Kiderült, hogy ha van internetes vásárlásra alkalmas bankkártyád, akkor a bejárattal szembeni luxushotelben megveheted a jegyet online, majd a visszaigazolást lefotózhatod (nyomtatni nem lehet) és azt bemutatva átmehetsz a kapukon. Ésszerű rendszer, nem? Állítólag öt évvel ezelőttig lehetett még itt fent is jegyet venni, de aztán ezt beszüntették. A guide szerint minden egyes napra jut egy-két ilyen eset, mint a miénk. A legtöbben ugye szervezett túrával jönnek, így nekik ezzel nem kell foglalkozniuk, a többiek meg fogalmam sincs honnan tudták, de ezt én sehol nem láttam leírva. A túravezető megkérdezte, hogy de hát nem láttuk-e a boleteriát, amikor átjöttünk a hídon? Csak mert ott is lehet jegyet venni. Áh, szóval az volt a boleteria... kár, hogy erre az égvilágon semmi jel nem utalt. Visszafelé direkt le is fotóztam, és elküldöm majd a perui Kulturális Minisztériumnak, hogy elnézést, de ezt mégis hogy...?!

blog_img_20150223_122745.jpg

Feltételeznéd erről a kis hídőrző portáról, hogy itt jegyeket vehetsz Machu Picchuba?

Miután elvetettük azt a dühből fogant gondolatot, hogy visszafordulunk és hagyjuk a francba az egészet, bementünk a hotelbe, ahol az elegáns pincérfiúk segítettek boldogulni a jegyvásárló oldallal. A szomszéd gépnél két srác szintén ezzel próbálkozott. A tranzakció egyikünknek sem sikerült, csak a „jegyfoglalás”. Látva szenvedésünket, az egyik pincér megszánt bennünket, és felajánlotta, hogy megveteti és felhozatja a jegyünket az Aguas Calientesben tartózkodó kollégájával. Ezután kb. félórás várakozás következett, ami alatt leheveredtünk a puccos hotel előterébe. Dél-Amerikában nem szokás rászólni az emberekre, hogy ezt vagy azt ne csinálják (ne nyúljon hozzá, oda nem lehet bemenni stb.), talán itt Machu Picchu előtt volt az egyetlen ilyen élményem. Az egyik szuperelegáns alkalmazott nagyon kedvesen, de megkért, hogy tegyem le az (izzadt, koszos, büdös zoknis – ezt persze nem mondta) lábaimat a bőrkanapé aranyozott szegélyéről (felhúzott térdekkel heverésztem rajta), majd arra, hogy egyáltalán ne legyek itt zokniban, legyek kedves felvenni a cipőmet.

Hamarosan megjöttek a jegyek (Szabi 300 solt adott a pasinak a 260 helyett, abban a pillanatban eléggé hálásak voltunk neki, hogy segített bejutni), aminek örültünk, de sajnos időközben nagyon sok turista lett. Folyamatosan hozták-vitték a buszok a nyugdíjasokat meg a japánokat. Végre lekezelték a jegyünket, majd egyből odajött hozzánk az egyik alkalmazott, hogy a nagy táskát be kell rakni a ruhatárba. (A cuccunk nagy részét otthagytuk a cuscoi szállásunkon, egy kisebb meg egy nagyobb hátizsák volt nálunk 4 napnyi holmival) Ez kötelező, és 3 solba kerül. A mosdó is pénzbe kerül, és van kint egy büfé horribilis árakkal. Az extrém lehúzás egy szép példája. Ja, és az érkezőkhöz egyből odamennek a guideok, hogy túravezetés 30 sol/főért? Tehát mindenért még külön kell fizetni. Mi nem akartuk plusz 6000 forinttal terhelni ezt a büdzsét, így ezt kihagytuk, pedig guide-al nyilvánvalóan élvezhetőbb egy ilyen hely. (Mielőtt bárki azt hinné, hogy „jaj, ezen már úgysem múlik, úgysem számít”: de igen, nagyon is számít, főleg, ha az ember minden "apró" kiadáshoz így viszonyul.) Előtte meg utána persze lehet információkat keresni róla, de az mégsem ugyanaz, mint amikor élőben magyarázzák neked, még ha spanyolul is.

Machu Picchuról mindenesetre annyit: bementünk, bejártuk, láttuk, kijöttünk. Nem hiszem, hogy sokkal többet tudnék mondani róla, mint az internetes források, de a korrektség kedvéért leírom a lényeget: a kecsua nyelven „Öreg csúcsot” jelentő Machu Pikchu ősi inka romváros, pontosabban valaha vallási, közigazgatási és csillagászati központ volt. Egy Pachakutek Yupanki nevű király parancsára építették kb. 1450-ben, de 1570-ben elhagyták (mivel rombolásra utaló jelek nincsenek, biztosan nem harc miatt, a város fekvése miatt egyébként is bevehetetlen). Egészen 1911-ig maradt érintetlenül, amikor is újra „felfedezték”. Machu Picchut az inka építészet remekműveként is szokták emlegetni: gránittömbökből, kötőanyag nélkül emelt falaik és építményeik egész jó állapotban és hatalmas területen maradtak meg. És a világ egyik legturistásabb helye. Az a csúcs, ahonnan a tipikus machupicchus fotók meg szelfik készülnek, annyira tele volt emberekkel, hogy fel sem mentünk oda. A turisták képesek tömkelegével készíteni olyan szelfiket is, amelyek hátterében csak a nagy fehér semmi látszik, ugyanis sűrű köd van mindenütt.

Maga a romváros egyébként tényleg jól néz ki, de túravezetés hiányában egy idő után már nem igazán lehet értékelni a kőtömbök rengetegét. Azt a pár látnivalót, amikről neten olvastunk, azért sikerült beazonosítani, plusz észrevétlenül hozzácsapódtunk egy-egy csoporthoz és próbáltuk elcsípni a túravezető magyarázatfoszlányait. Néhány süllyesztett füves területen lámák legelésznek, de a szemfüles őrök azonnal a sípjukba fújnak, ha valamelyik kíváncsi turista (simogatás és etetés reményében) megpróbál lemászni hozzájuk.

blog_img_20150223_092726.jpg

Machu Picchu látképe majdnem onnan, ahonnan mindenki lefotózza

blog_img_20150223_101144.jpg

 Machu picchui csendélet: köd, kövek és lámák

blog_img_20150223_094821.jpg

 Őt bámultuk jó két percig - csak úgy suhant a kis lábain!

blog_img_20150223_105534.jpg

A romváros a másik oldalról - az ott fent jobbra, ahol a sok turista tobzódik, a "Szelfi Csúcs"

blog_img_20150223_104936.jpg

 Lent látszik a folyó, amely mentén jöttünk

blog_img_20150223_110438.jpg

 Az ezekben a kőedényekben tárolt víztükörben tanulmányozták az égboltot

blog_img_20150223_104920.jpg

Azon a cikkcakkos vonalon közlekednek a turistabuszok, a mazochisták pedig az úttól jobbra, meredeken felfelé vezető lépcsős túraösvényen

Egyes kiszögellésekről rálátni a túraösvényre, és a folyóra, amely mentén végigjöttünk Aguas Calientesbe, valamint a hegyoldal kanyargós aszfaltútjára, amely mellett kora reggel felmásztunk, és elismertünk, hogy azért ez szép kis túra volt. Illetve, a fele még hátravan... hogy ne veszítsünk túl sok időt, a cuccainkkal együtt jöttünk fel a romokhoz, hogy innen egyből visszamehessünk a vízerőműhöz, természetesen ugyanazon a módon és útvonalon. Indulás előtt, mivel fogytán volt az útravalónk, kénytelenek voltunk sütit és vizet venni a világ legdrágább büféjében: egy fél literes vízért átszámolva kb. 800 forintot kértek.

Lefelé azért már könnyebb volt a lépcső, de a fájós térdűek legyenek óvatosak. Figyelembe véve az elmúlt egy nap fizikai megerőltetéseit és azt, hogy azért a romvárosban is bőven lehet lépcsőt mászni (2 órát töltöttünk bent, de elég gyorsan végigmásztuk), ekkorra már eléggé elfáradtunk. Ahogy mentünk lefelé a párától és szemerkélő esőtől nedves kőlépcsőkön, egyszer csak éreztem, hogy elhagy az erőm, és nem tudom kontrollálni a lábizmaimat. A következő lépésnél elcsúsztam, oldalra estem, és lassan, tehetetlenül elkezdtem lefelé csúszni a két kanyar közötti saras, dús növényzetű domboldalon. Szabi és a mögöttünk sétáló két srác egyből odaugrottak és felhúztak. Néhány horzsoláson és azon kívül, hogy mocskos lettem, nem lett semmi bajom, csak meg voltam illetődve. Furcsa volt átélni, ahogy a fáradtságtól egy pár másodpercre teljesen elernyednek az izmaim, és tehetetlenül hagyni, hogy legyűrjön a gravitáció. A lábaimat alig éreztem, de még hátravolt pár száz méter lefelé és egy 3 órás séta a vízerőművig, cuccokkal együtt persze... lent a hídnál megpihentünk kicsit, meg lefotóztam a házikót, amiről fel kellett volna ismernünk, hogy itt jegyet lehet venni. Ezen a sztorin még azóta sem tettem túl magam, annyira érthetetlen. Te feltennéd magadnak azt a kérdést, főleg Machu Picchuval kapcsolatban, hogy „Hmm, lehet, hogy a bejáratnál nem fogok tudni jegyet venni, ezért előre meg kell vennem máshol?” Akiket megkérdeztünk, hogy honnan tudtak erről, mind azt mondták, hogy egy Machu Picchut már megjárt ismerőstől. Tehát ha Machu Picchuba mész, ne feledd, hogy odafönt a jegyet NEM lehet megvenni! Cuscóban és Aguas Calientesben igen. Meg a hídnál, állítólag.

Visszaérve a vízerőműhöz, a vasútállomáson túl sikerült elcsípnünk egy collectivót, ami egyenesen Cuscóba ment. 30 solért vittek el fejenként. Ez az ár, főleg az ideút költségeit ismerve egyáltalán nem volt rossz, és nem kellett az átszállással sem bíbelődni (ugyanúgy mentünk volna visszafelé is, ahogyan idefelé). Jó öt óra alatt meg is érkeztünk a főtér közelébe. Még elmentünk kajálni, közben felhívtuk Druvát, hogy visszajöttünk, elmennénk a hostelbe a cuccainkért, és ott is aludnánk, ha van hely. Sajnos szabad ágy már nem volt, de ajánlottak egy olcsó hostelt a szomszédban. Mielőtt végleg elmentünk volna a Namaste Houseból, vagy egy órát eldumáltunk egy fiatal, szimpatikus japán párral, akik már machupicchus kalandunk előtt is itt voltak. Sok jó tanácsot adtak következő állomásunkkal (Ica városa és a közelében lévő Huacachina mesterséges oázis) és Iquitossal kapcsolatban. Iquitos Északkelet-Peruban van, az esőerdőben, és a világ legnagyobb, szárazföldön nem megközelíthető városa. Repülővel lehet odautazni, vagy hajóval 4-5 nap alatt – természetesen a backpackerek rendszerint az utóbbi kalandot választják. Akkor még elszántan tervezgettük, hogy meglátogatjuk...

Másnap indulás előtt kíváncsiságból bementünk az egyik túraszervező cég irodájába, és megkérdeztük, hogy mit tartalmaznak ezek a 90-100 dolláros szervezett utak Machu Picchuba. Kiderült, hogy egy éjszakai szállást, valami kaját, a belépőt idegenvezetéssel és a transzfert is, ami jelen esetben csak a vízerőművig szólt, szóval Aguas Calientesbe el kell sétálni, de a romvároshoz fel és onnan le már busszal szállítják a résztvevőket. Összességében szerintem a szervezett túrák jobban megérik a pénzt: egyszerűbb, sokkal kevésbé fárasztó és kb. ugyanannyira jön ki anyagilag, minta magunk mennénk. A kalandvágyók és jó erőben lévők meg maradjanak az önálló megközelítésnél ;)

Nézzük akkor, mennyibe került nekünk ez a kiruccanás, onnan, hogy elindulunk Ollantaytambóból. Az alábbiak a kettőnk költségei.

Ollantaytambo – Santa Maria buszjegyek: 30 sol
enni-innivaló (útravaló) vásárlása Santa Mariában: 10 sol
Santa Maria – Santa Teresa taxi (vigyázat!): 40 sol
Santa Teresa – Hidroelectrica: 20 sol
szállás 1 éjszakára (Aguas Calientes): 40 sol
pizzéria (Aguas Calientes – vigyázat!): 60 sol
banán, reggeli és útravaló másnapra: 11,5 sol
belépők: 300 sol
visszaindulás előtt útravaló a büfében: 18 sol
Hidroelectrica – Cusco buszjegyek: 60 sol

Ha jól számoltam, ez összesen: 589,5 sol, vagyis 196,5 USD. Ehhez figyelembe kell venni, hogy többet fizettünk a jegyekért, azt is, hogy Ollantaytambóból indultunk (tehát a költségekhez még hozzájöhet egy Cusco-Ollantaytambo jegy, ami kb. 10 sol collectivóval, másfél óra), egy taxis átvert minket és megszívtuk a pizzériával is. Ha valaki ügyes, szemfüles és nem étteremben eszik Aguas Calientesben (már amennyiben képes egy egész napos utazás-túrázás után még kajakészítéssel bíbelődni), kihozhatja kevesebb mint 80 dollárból. Én csak az út szépsége miatt ajánlom ezt a magánakciós megoldást, de érdemes jó korán indulni, és erő teljében lenni. A túrának lehetőleg ne közvetlenül egy kéthetes betegség után akarjunk nekiindulni. :) Ha valaki úgy gondolná, hogy teljes felszerelésben (= túrazsákokkal együtt) kívánja megcsinálni ezt a kis kirándulást, az gondolja meg erősen, legalábbis nekem nagyon-nagyon nehezen ment volna. Aguas Calientesig még csak-csak el lehet cipelni, de fel a hegyre... Szerintem a legtöbben a romváros után visszamennek a holmijukért a faluba. Mellesleg csak kíváncsiságból megkérdeztük, hogy esetleg Ollantaytambóig mennyi lenne a vonatjegy (talán az még megfizethető, ha Cuscóig nem is), mire mondták, hogy külföldieknek 70 dollár. Az egyik táblán aztán láttuk, hogy peruiaknak ugyanez kevesebb, mint 10 sol. No comment...

+1 megjegyzés: február kivételével (amikor mi voltunk, ilyenkor van a tisztítási és fenntartási időszak) látogatható az inka ösvény is, amelyen 3-4 nap alatt el lehet túrázni Machu Picchuba, de azt hiszem, oda is kell belépőt fizetni, és nem is keveset. A túraösvény biztosan nagyon szép, de senki ne számítson könnyed sétára...

A bejegyzés trackback címe:

https://szafidelamerikaban.blog.hu/api/trackback/id/tr947407136

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fecundus.balbus · http://fecundusbalbus.blog.hu/ 2015.04.30. 10:06:43

Ügyesek vagytok! Követem a történéseket. Itt hideg van, minden csupa hó, szóval irigylem tőletek a meleget, a gyümölcsöket... Persze lehet, hogy már otthon vagytok? Akkor is. :) Ha hazaértem találkozhatnánk. Hali

VZsó 2015.05.02. 20:52:36

Jajj ne! Remélem jövő héttől már jó idő lesz! Holnap megyünk haza, csak kissé el vagyunk maradva a bloggal :D
Keresünk majd és talizzunk mindneképpen!