SzaFi Dél-Amerikában

Caral, az 5000 éves romváros

2015. július 27. - VZsó

Az észak-limai terminálról (Plaza Norte) számos busz indul Barrancába; a majd 200 km-es útért 15 solt kellett fizetni fejenként. Késő este érkeztünk meg, így azonnal elgyalogoltunk a már előre kinézett, ám sajnos nem túl olcsó hostelünkbe.

Cserébe viszont egy külön kis faházban laktunk, a tengerparthoz nagyon közel, így a szemben lévő (még drágább) apartmanház tetőteraszáról elég jó kilátás nyílt az óceánpartra. Barranca egyébként egy klasszikus, hatvanötezres észak-perui kisváros, egyáltalán nem turistás, mondhatni autentikus, ráadásul csak mérsékelten lepukkant.

blog_dscn3068.JPG

Kilátás a tetőteraszról :)

blog_dscn3070.JPG

Ezen a tipikus perui étlapon sem sikerült túl könnyen kiigazodni...

blog_dscn3074.JPG

 ...de végül nem bántuk meg a választást! Chicharron de pescado (kb. rántott halfalatkák), camote (édesburgonya - az a kis kerek narancssárga), yuca (az a sárgás krumpliszerű cucc), ceviche, kukorica, saláta, majonéz

Másnap reggeli után elvergődtünk Caralba megnézni az 5000 éves, s így ezzel a világon az egyik legősibb romvárost. Némi kérdezősködés után megtudtuk, honnan indulnak collectivók, busszal ugyanis nem lehet eljutni a 30 km-el keletebbre fekvő aprócska faluba. Először csak Supéig jutottunk, ahol némi eligazítás után megtaláltuk az „állomást”. Szinte az összes településen, ahol gyakori a collectivo használat, van egy adott utca(rész), ahonnan az indulásra kész járművek várakoznak egymás mögött. A helyiek általában meg is tudják mondani, hogy ez hol van. (Mivel ezek nem hivatalos állomások, természetesen semmilyen térképen nincsenek rajta, legfeljebb a nagyvárosok esetében.) A megfelelő utca megtalálása okozott néha nehézséget, de onnantól már csak a hangokat kell figyelni. Amíg nem telik meg a busz, a vezető a környéken toboroz utasokat. Ha elmész mellettük, megszólítanak: „Supe?” „Caral?” Bólintasz, és már tessékelnek is befelé.

blog_dscn3083.JPG

Utasokra várva sorakoznak az autók Supe egyik utcájában

A már sokszor emlegetett collectivo nem csak busz lehet, hanem személyautó is, amely esetben az ár az utasok számának arányában változik. A sofőrök egy részét nem zavarja, ha csak ketten vagyunk, és szívesen elvisz minket A-ból B-be duplaáron, de a rendesebbik fajta megvárja, míg legalább hárman-négyen összegyűlnek. Az izzasztó hőségben mi is vártunk vagy félórát egy mocskos járdaszegélyen, mire elindultunk. A többi, néha menet közben felszedett utas (taxikat, collectivokat, buszokat gyakorlatilag bárhol le lehet inteni) az apró Caral faluig ment, minket pedig csak egy kicsit drágábban vittek el a romváros bejáratáig, ami egyébként nincs vészesen messze a falutól (kb. 2 km), viszont szinte elviselhetetlen volt a hőség. Mint kiderült, a ponyva alatt üldögélő árusokkal teli parkolóból, ahol kitettek minket, még kell sétálni egy jó 20 percet a romváros területéig, méghozzá egy elég helyes, patakparthoz közeli erdős ösvényen. Legalábbis az elején. Az első pár száz méter után hirtelen megváltozik a környezet, és azon kapod magad, hogy egy kietlen, hegyes-kavicsos, forró sivatagban sétálsz.

blog_dscn3085.JPG

Kellemes erdei sétának indult...

blog_dscn3086.JPG

 .. és ez lett a vége... wow...

A táblák arra biztatnak, hogy egy jó nagy kerülőt megtéve egészen a lelőhely hátsó részéig captass el a látogatóközpontig-jegypénztárig (ezt elég ésszerűtlennek találtuk), de az iszonyatos hőség elől először csak inkább felmenekültünk az útba eső, árnyékos kilátóba. Innen a terepet is fel tudtuk mérni: egész jól be lehet látni a meglehetősen nagy romváros területét, és úgy tűnt, hogy még jóval a jegypénztár előtt be lehet kanyarodni a közepébe egy kis ösvényen. Csak 1-2 turista lézengett odalent. Gondoltuk, megpróbálunk „belógni”, és meglátjuk, mi lesz.

casma_blog_dscn3091.JPG

Az életmentő, árnyékos kilátóból ez a látvány tárult elénk balra tekintve...

casma_blog_dscn3090.JPG

...jobbra pedig szép kilátás nyílt az ősi romvárosra és a mögötte elterülő hegyekre

Még 200 métert sem tettünk befelé, amikor odasietett hozzánk egy kedves férfi, és udvariasan gesztikulálva tudomásunkra hozta, merre van a jegypénztár. Megköszöntük a kedvességét, és végül kényszeredetten elbattyogtunk a teljesen kihalt szabad téri látogatóközpontig (a buszparkoló, a büfék, asztalok és padok környékén egy lélek nem volt). Csak 10 sol volt a belépő, de nagyon akarhatták, hogy idegenvezetővel menjünk, mert amikor látták, hogy húzódzkodunk kifizetni ezért plusz 20 solt, felajánlotta a pénztároshölgy, hogy a tíz solos belépők helyett ad nekünk két 4 solos nyugdíjasjegyet. A túravezető ugyanaz a pasi volt, aki „rajtakapott” bennünket. Nagyon kedves és szerény figura, sajnos csak spanyolul tudott nekünk magyarázni, de egész sokat megértettünk belőle. Megnéztük a néhai főteret, uralkodói piramist, vallási központot, lakóépületeket, csatornákat, ősi csillagászati eszközöket. Szerintem nem az egész területet jártuk be, de mi délután érkeztünk meg, és a hely csak 5-ig volt nyitva. Az egész séta nem tartott tovább egy óránál.

blog_dscn3092.JPG

Nagyon ősi, nagyon misztikus

Caralt méltatlanul kevesen látogatják. Igaz, nem olyan nagy, mint Machu Picchu, és nem is maradt fent olyan jó állapotban, az uralkodó klímáról nem is beszélve. Viszont már több mint 4000 évvel Machu Picchu előtt is ott állt... Még belegondolni is elképesztő! A perui túravezetők gyakran hivatkoznak „az öt legősibb emberi kultúrára”, amelybe Észak-Perun kívül belesorolják Kínát, Egyiptomot, Mezopotámiát és ha jól emlékszem Közép-Amerikát.

Visszaindultunk a „bejárathoz”, ahol nem várakozott egyetlen taxi sem, így elindultunk a falu felé. (Na jó, előtte még vettünk a kofáktól egy roppant egészségtelen, ám a forróságban jóleső Inca Kolát.) Pár száz méterrel később egy szembejövő taxis lelassított mellettünk.
- Barrancába megyünk – mondtuk.
- Nem baj, mindjárt megfordulok itt és utána mehetünk Barrancába.
- Mennyibe kerül az út Barrancáig?
- 7 sol fejenként.
Ez nem túl kevés, de a fáradságtól és a forróságtól puhányok lettünk, így beültünk kényelmes, légkondis autóba.

blog_dscn3093.jpg

Viszlát Caral... séta vissza a bejáratig

inca_cola.jpg

 Az errefelé igen népszerű, rágóízű perui kóla

blog_dscn3104.JPG

Carali életkép a hazafelé vezető úton

Háromnegyed óra múlva már cuccostul kérdezősködtünk Barrancában a következő állomásunkra, Casmába tartó buszok után. Először egy collectivo „állomásra” mentünk, de végül a szemben lévő busztársaságnál kötöttünk ki, mert velük átszállás nélkül lehetett eljutni célunkig. A utca felé nyitott váróban mindenki a fenti sarokba szerelt TV-n bámulta a rendkívül bugyuta és fárasztó vetélkedőműsort. Peruban az a szokás, hogy az éttermekben, várókban, üzletekben ilyenekkel szórakoztatják a vendégeket. Eleinte nagyon furcsa volt (te bemennél otthon egy olyan vendéglátó helyre, ahol üvölt az Éjjel-Nappal Budapest, vagy a ValóVilág???), de idővel megszoktuk, hogy egy pescado frito elfogyasztása közben hall(gat)om a focimeccset/filmet/híradót/vetélkedőműsort. A peruiak az éttermekben teljesen hipnotizálva bámulják a képernyőt ebédelés közben. Amúgy elég furcsán hat a plazmatévé a lepukkant, végtelenül egyszerű műanyagszékes étkezdékben. A peruiak nem csicsázzák túl a kajáldáikat: náluk a tipikus helyi étterem kicsi, dekoráció nélküli, festett betonpadlós néhány asztallal, sokszor még terítő sincs és szalvéta sem mindig jár az evőeszközökhöz. És közben megy a tévé, vagy szól a cumbia. Hogy a várakozás még kellemesebb körülmények között teljen, előételként egy cancha nevű, pirított, sós, hatalmas kukoricaszemet szolgálnak fel ("fényűzőbb” helyeken valamilyen csípős szósszal), amit viszont nagyon is szeretünk.

Éppen az ment a vetélkedőműsorban, hogy a fiú versenyzőknek sorsolás alapján kiválasztott, híres focisták frizuráját készítették el, mikor befutott a buszunk. Casma majd' 200 km-re fekszik Barrancától (dél-amerikai viszonylatban nagyon közel), így ugyan későn, de még aznap este megérkeztünk. Igazából Huaraz volt a fő úti célunk, ahová a legegyszerűbben Casmából lehet eljutni. Itt nem vacakoltunk a szállással, az első szembejövő hospedajét becéloztuk. Nem volt drága (25 sol) és tűrhető is volt, kivéve, hogy itt is már kora reggel beszélgetett (= üvöltözött) valakivel a hosteles pasi, valamint éjszaka elment az áram, így a tikkasztó hőségben a ventillátort is nélkülöznünk kellett. Közben én megint egyre betegebb lettem, újra előjött a torokfájás, a limai mandulanyavaja nem akart elmúlni. Felmerült, hogy Huarazban keresünk valami orvost, vagy klinikát, mert ekkorra már másfél hete vergődtem ebben az állapotban.

 

*** (NEM) AJÁNLÓ ***

Hotel "Los Delfines": biztosan van ennél olcsóbb szállás is, és az odafelé vezető kihalt utcában majdnem megtámadott egy falka kóborkutya, de a faházak helyesek, az apartman tetőteraszáról pedig lehet bámulni a tengert.

Supe város: túl sokat nem láttunk belőle, egy átlagos kisvároska, de elvileg nem lehet megkerülni, ha Caralba akarsz menni.

Caral: korát tekintve feltétlenül érdemes megnézni, és a környékbeli táj is elképesztő, de ha tehetjük, inkább valami hidegebb/felhősebb napon látogassunk el ide.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szafidelamerikaban.blog.hu/api/trackback/id/tr417659082

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.