SzaFi Dél-Amerikában

Chimúk és mochék Észak-Peruban

2015. december 08. - VZsó

Mèg mindig azon a száraz, sziklás, sivatagos területen vagyunk, ami Észak-Chilétől egészen Ecuadorig terjed a kontinens nyugati partján, és amelynek az Atacama-sivatag is része.

Trujillo városa már egész közel van Ecuadorhoz, mégis: nyoma sincs párás, buja, trópusi környezetnek. Csak a rekkenő forróság emlékeztet arra, hogy már az Egyenlítő környékén járunk.

Késő este érkeztünk a központtól eléggé kieső terminálra, így taxival mentünk a belvárosi hostelünkbe. A fuvart érdemes a pályaudvaron kívül keresgélni. A leleményes taxisok itt is egyből megrohamozzák a buszról leszálló utasokat, de sokalltuk az általuk ajánlott 10 solt. Pár méterrel kijjebb sétálva könnyedén találni mást, aki ugyanazért az útért csak 6 solt kér.

A város nagyon hasonlít Arequipára: négyzethálós utcaszerkezet, egy tágas, szobros-pálmafás főtér, szép koloniális épületek, egy piac és egy hangulatos sétálóutca. Mivel napközben elviselhetetlen a hőség, olyankor leginkább az (egyébként nagyon hangulatos) hostelben ejtőztünk, és csak késő délután merészkedtünk elő. Sikerült találnunk egy egész jó backpacker szállást, kellemes belső udvarral, árnyékkal és függőágyakkal. Az udvar állandó lakója egy teknős, akit valamelyik nap úgy kellett kiráncigálni egy szobatársunk hátizsákjából, amiben már félig benne volt (ketten, nagy erőkkel, a teknős páncélját és a hátizsákot ellenkező irányba húzva. Fél óra múlva szükségessé vált a művelet megismétlése.) A másik furaság itt az volt, hogy egy péntek reggel valami iszonyatos hangzavarra, gyerekzsivajra ébredtünk, ami a szomszédos (a hosteltől csak egy 4-5 m magas betonfallal elválasztott) iskolából érkezett. Gondoltuk, milyen jó, hogy másnap szombat van, végre nyugodtan aludhatunk ameddig akarunk. Nos, tévedtünk. Nem tudom, mit műveltek odaát szegény gyerekekkel, de olyan volt, mintha valaki hangszóróba üvöltene lelkesítő mozgalmi dalokat, miközben a háttérben harsognak az indulószerű fúvós zenék, a gyerekek pedig időnként kórusban hallattak csatakiáltás szerű hangokat. Mindezt szombat reggel 7-kor.

blog_dscn3183.JPG

A hostel belső udvara, árnyékban ejtőzésre kitűnően alkalmas

blog_kutya.JPG

Ez a "gyönyörű" kopasz kutya is a hostelhez tartozott. Dél-Amerikában sok helyen látni ilyen állatot. Hozzáértem, nagyon fura.

blog_dscn3187.JPG

A főtér közepe...(háttérben a szép színes épületekkel)

blog_dscn3191.JPG

... és a másik irányból. Dél-Amerikai mércével mérve nem is olyan rossz.

blog_dscn3189.JPG

Nekem nagyon tetszik a perui építészet

blog_pano_20150319_203320.jpg

A perui férfiak simán megállnak séta közben és a falhoz támaszkodva nézik a meccset a sétálóutca közepén kihelyezett óriás plazmatévén. Ööö...

Magában a városban túl sok látnivaló nincsen. A főtéren szép színes épületek vannak, és voltunk egy kicsi, olcsó, finom ebédmenüket (és hideg chichát!) kínáló étteremben, ahol magányos perui férfiak tömik magukba a csirkét miközben nézik a sarokba szerelt tévében a vetélkedőshow-t. A város környéke sokkal érdekesebb: a közeli romokhoz és az ősi Chan Chan agyagvárosba érdemes például elmenni. Mi a saját hostelünkön keresztül intéztük a túrafoglalást - sajnos. Még dél-amerikai mércéhez képest is sok volt az idegtépő bénázás. Először is, felírtak minket a listára és szóltak, hogy akkor másnap reggel 10-kor érkezik a busz a hostel elé. A szimpla jegy 20 sol, angol idegenvezetéssel 30 sol. Ez még mindig egész olcsó volt, így rábólintottunk. Másnap reggel időben felkeltünk (ami esetünkben elég komoly erőfeszítéseket kíván), megreggeliztünk, összeszedtük a holminkat és előrementünk a recepcióhoz, hogy befizessük a pénzt, és várjunk a buszra. A csaj először meglepetten néz,majd azt mondja:

- Jaaaa, a túra! Ööö... egy pillanat, telefonálok...(telefonál)...Ööö bocsi, de ma nincs túra! Csak holnap lesz.

Összenézünk. Felsóhajtunk. Rövid egyeztetés után úgy döntünk, azért elmennénk, bár holnap már utaznánk tovább, igaz, csak késő este.

- Az ár ugyanannyi lesz?
- Hát ööö, most szóltak, hogy az angol nyelvű az nem 30, hanem 40 sol...

Ez még mindig nem számított drágának, így szájunkat húzva, de belementünk, magunkban pedig olyasmit gondoltunk, hogy "remélem az idegenvezetés is kétszer olyan jó lesz, ha már dupla annyiba kerül, mint spanyolul."

Másnap reggel tehát ismét végigjátszottuk ugyanazt, mint előző nap, de nem alakultak jobban a dolgok. Még volt negyedóránk indulásig, így nekiláttunk a reggelinek, mire 2 perc múlva jön a recepciós csaj, hogy menjünk, mert itt a buszunk. Összenézünk... mutatok az elkészített reggelinkre, amelynek épphogy nekiálltunk. Döntéshelyzet: szép nyugodtan fejezzük be az evést, vállalva, hogy esetleg egész nap mi leszünk a szar arcok a többi turista szemében, amiért megvárakoztattuk őket, vagy próbáljuk meg gyorsan magunkba tömni a kaját? Szabi az előbbire, én az utóbbira hajlottam, hiszen a többiek nem tehetnek róla, hogy ilyen hülyén szervezték meg ezt a dolgot. Ha nekem kellene negyed órát várnom egy kisbuszban nyomorogva, 30 fokban, azért mert ketten még inkább kényelmesen reggeliznek, én sem lennék elragadtatva. Végül még valami kompromisszumos megoldás útján is vagy 10 percbe telt, mire mindennel végeztünk, de nagyon frusztráló volt, mert amíg az udvaron szerencsétlenkedtünk a csomagjaink biztonságba helyezésével (mivel aznap elutaztunk, ki is kellett csekkolni ugye), meredten bámultak kifelé a buszból a többiek, a sofőr meg türelmetlenül sürgetett bennünket. Majdnem el is indult, úgy kellett könyörögni, hogy várjon már még egy kicsit. Ha elég jól tudtunk volna spanyolul, biztosan lett volna néhány keresetlen mondatunk, de így csak a dühös fortyogás maradt. Ezt bezzeg tudják a peruiak: iszonyatosan el tudnak tökölni mindennel, a menetrendtől számított fél órán belül el sem indulnak a távolsági buszok és még sorolhatnám, máskor meg korábban jönnek és halálra sürgetnek, hogy enni se tudsz nyugodtan. Eléggé feszített idegállapotba kerültünk ekkorra, de ez még nem volt minden.

Először elvittek minket egy utazási iroda félébe, ahol ki kellett szállnunk és várnunk kellett, de hogy mire, az nem derült ki. Kisvártatva egy másik vezetővel, másik kisbusszal és más emberekkel átvittek minket egy másik agency-hez, ahol megint ki kellett szállni és megint várni kellett. Közben a túravezetők föl-alá rohangáltak mindenféle papírokkal. Idegszálainkat tovább nyüstölte a tény, hogy egyetlen angolul beszélő turista vagy túravezető sem volt köztünk, mindenki spanyolul beszélt, így felmerült a gyanú, hogy egyáltalán angol nyelvű túrán vagyunk-e. Ilyenkor ugyanis az ilyen igényű turistákat egy csoportba szokták ereszteni. Megkérdeztem az egyik srácot, hogy ő az angolra jelentkezett-e. Ő erről nem tud, csak befizette a túrát, jött a válasz. Ekkor kedvesen megjegyeztük az egyik túravezetőnek, hogy bocsika, de mi kétszer annyit fizettünk azért, hogy angol guide-ot kapjunk. Zavar, mászkálás, egyeztetés, telefonálás. Odajön egy fiatal, szimpatikus srác, hogy akkor ő lesz a vezetőnk, mindent fordítani fog. Nem egészen így képzeltük, de megpróbáltunk megbízni benne. Zsörtölődésünket végül is sikerült csillapítania, mert jó arc volt, nagyon igyekezett, lelkiismeretesen a nyomunkban maradt, és folyamatosan kérdezte, hogy érthetően magyaráz-e. A túrát élveztük, de továbbra is hitetlenkedve diskuráltunk arról, hogy lehet egy programot ennyire szarul megszervezni, amin nem enyhített a tény, hogy további költségekkel szembesültünk. A hostelben nem közölték, hogy a túra ára nem tartalmazza a belépők és az ebéd árát, pedig az ilyesmire fel szokták hívni a figyelmet. Mi sem kérdeztük, pont ezért, de tanultunk az esetből. Na most a plusz költségekkel együtt fejenként 80 solba került ez a kiruccanás, ami így már egészen máshogy festett.

Hogy egy kicsit a túra pozitív oldaláról is írjak: először megnéztünk két ősi templomromot és egy múzeumot (egész megdöbbentő módon, illetve kegyetlen eszközökkel áldoztak fel embereket), aztán egy kisebb és egy nagyobb romvárost. Trujillo környékén három indián kultúra virágzott: a salinar, a moche és a chimú (aztán persze jöttek az inkák). A túra első felében megtekintett Huaca de la Luna (Hold templom) a mochék érdeme. Kívülről nem túl bizalomgerjesztő, de belül aztán meg lehet csodálni a hatalmas festett falakat. Mindenféle, eredetmítosszal összefüggő szimbólumokkal pingálták tele a falfelületeket egészen aprólékosan. A leghíresebb darab a Mítoszok fala, ami nagyjából a mochék eredetmítoszát ábrázolja.

blog_dscn3199.JPG

Beöltözött indián fickók segítségével mutatta be a túravezető, hogyan fújták meg az ősi kürtöket

img_20150321_124402.jpg

A templom belseje - egész komoly mértékben megmaradt

blog_dscn3206.JPG

Szimbólumok a falon

blog_dscn3213.JPG

Még több szimbólum a falon

blog_dscn3204.JPG

A Mítoszok Fala a moche eredetmítoszt ábrázolja

Aztán elmentünk egy kisebb chimú romhoz, a Huaca Arco Irishez. Ez is érdekes volt olyan szempontból, hogy a chimú indiánok nem építettek lépcsőket (nem voltak olyan mászásmániások, mint az inkák, akik mindent valami hegycsúcsra építettek, végtelen és fárasztó lépcsősorokkal), helyette rámpaszerű emelkedőket használtak. Eléggé kiterjedt vallási rendszerük volt, fontos társadalmi szerepe volt a papoknak, az isteneknek szánt élelmiszer áldozatot pedig hatalmas, erre kialakított, már-már medence szerű vájatokba öntötték. Minden agyagból és fából volt.

blog_dscn3217.JPG

Ezekbe az (emlékeim szerint olyan 3 m mély) medencékbe öntötték az isteneknek szánt élelmiszer áldozatot

Végül következett Chan Chan, a világ legnagyobb agyagvárosa (anno 20 km2 kiterjedésű volt), de a „Dél-Amerika legnagyobb prekolumbián romvárosa” címmel is büszkélkedhet. A chimúk a piramisokkal és szentélyekkel teli város köré hatalmas, néha 9 méter magas falakat húztak, és nem csak azért, mert eléggé szerettek háborúzni (Peru északi részének nagy részét ellenőrzésük alatt tartották, egészen az inka hódításig, ami után beleolvadtak az inka kultúrába), hanem hogy az erős dél-nyugati széltől is védjék a várost. Birodalmuk virágzása idején mezőgazdálkodtak és halásztak is, ami a szimbólumkultúrájukon is meglátszik: az agyagfalakat halakkal, vízi madarakkal és egyéb tengeri állatokkal díszítették. Megnézhettük a ma már siralmas állapotban lévő, növénnyel benőtt víztározót is, ahová régen holttesteket dobáltak. No nem kell aggódni, tártak fel rendes, fiatal női csontvázakat rejtő sírokat is bőven. A romváros jellegzetességei a rácsszerűen megformált, itt-ott szimbólummal díszített agyagfalak. Önjelölt, spontán idegenvezetőnknek köszönhetően végül egészen érdekesnek találtuk a túrát, az iszonyatos hőség ellenére is. Igazából az egész nem volt annyira nagyon izgalmas, mégis különleges élmény volt egy ilyen hatalmas, nagyon régi, fura díszekkel teli, omladozó agyag romvárosban sétálni és hallgatni, hogy mit mire használtak.

blog_dscn3218.JPG

Hatalmas köztér

blog_dscn3219.JPG

A kapu őrzői

blog_dscn3223.JPG

Rombuszos agyagfalak

blog_dscn3230.JPG

A szimbólumok a vízivilág chimu kultúrában játszott fontos szerepéről árulkodnak

blog_dscn3222.JPG

Halak a falon

blog_pano_20150321_161014_1.jpg

Ez a városnak csak egy nagyon kicsi része

blog_dscn3238.JPG

Fiatal szűz lányok sírhelyei. Ők is szerettek embereket áldozni

Sajnos a megmaradt épületrészek erősen ki vannak téve a főleg eső okozta eróziónak (illetve a vissza-visszatérő El Niño hatásainak), így ma már csak a néhai város elenyésző része látogatható. Ez a világ egyik legveszélyeztetettebb régészeti lelőhelye, és nem tudnak vele mit kezdeni, mert ha valahogyan sikerülne befedni, akkor a talajvíz pusztítaná folyamatosan. Pedig errefelé nem gyakran esik (de ha igen akkor nagyon), ottlétünkkor is száraz, szinte elviselhetetlenül forró volt az időjárás.

A túra legvégén. felfrissülés gyanánt elvitték a csoportot a tengerparti Huanchacoba, ami egy jellegzetes ottani növényből, totorából készült csónakjairól híres. Fél óránk volt arra, hogy sétáljunk egyet a tengerparton (és szuvenírt vásároljunk a helyi árusoktól, amit itt sem tettünk meg), majd hazaindultunk.

blog_dscn3243.JPG

Huancachoból csak a tengerparot láttuk, de az elég kellemes volt

blog_dscn3240_1.JPG

A híres totora csónakok

blog_dscn3245.JPG

Perui életkép Huanchacóban

A beígért este 7 órás hazaérkezésből természetesen nem lett semmi, de nem aggódtunk különösebben, mert este 11-kor indult a buszunk tovább északra, Máncorába, amiről nagyon jókat hallottunk. Már nagyon ki voltunk éhezve egy kis igazi tengerparti semmittevésre, és Máncorában szerencsére semmi turistalátványosság nem volt, amit meg lehetne nézni. Ideális helyszínnek tűnt egy egyhetes pihenéshez, amit most először engedtünk meg magunknak utunk során.

*** (NEM) AJÁNLÓ ***

Hostel El Mochilero: maga a hostel (Dél-Amerikai mércével) rendben volt, hangulatos kerttel, közel a központhoz, de túrákra inkább ne itt fizessetek be.

Trujillo környéki kultúrák: izgalmasnak nem túl izgalmasak ezek a száraz, agyagból készült romvárosok és templomok, de attól még érdekesek, főleg ha az ember megismeri az apróbb részleteket és érti is, hogy mit lát.

A bejegyzés trackback címe:

https://szafidelamerikaban.blog.hu/api/trackback/id/tr168134284

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.