SzaFi Dél-Amerikában

Máncorá, avagy végre nyaralunk (I. rész)

2015. december 22. - VZsó

Egy több hónapos, távoli tájakon történő utazás közben bizony néha megfárad az ember. Mi is azt hittük, hogy végig csupa móka és kacagás lesz, minden újdonságra gyermeki lelkesedéssel fogunk rácsodálkozni és az úton levés tényét értékelve minden idegtépő helyzetben higgadtan megálljuk a helyünket.

Nos, akik már olvasták a korábbi bejegyzéseket, tudhatják, hogy a történet nem egészen így néz ki. Tapasztalatunk szerint olyan 2-3 hónap után jön el a mélypont, amikor az ember úgy érzi, telítődött. Nem tud több impulzust befogadni. Belefásul a nyugati turistáknak vackokat áruló kalapos indiánasszonyokba, a dél-amerikaiak számunkra kaotikusnak tűnő rendszereibe, az utazás és szállás szervezésébe, de még azokba a gyönyörű és csodálatos dolgokba is, amikért tényleg érdemes odautazni. Hűséges olvasóink egyike írta egy kommentben, hogy egy ilyen hosszú utazás során el kell menni néha 1-2 hétre "nyaralni". Nekünk ez már nagyon aktuális volt, és szerencsére éppen egy földrajzilag is barátságosabb vidék felé meneteltünk.

Máncorával kapcsolatban már az is felejthetetlen volt, ahogyan eljutottunk odáig. Trujillóban utolsó előtti nap egy egész délutánt szántunk a legideálisabb és legolcsóbb buszjárat felkutatására. Segítségünkre volt egy néhány terminált jelölő turistatérkép, így azokat a busztársaságokat jártunk végig szépen, már ha valóban léteztek. Nem keveset kellett kérdezősködnünk és egy párszor el is tévedtünk. Miután az összes lehetséges opciót végigjártuk (így megy ez), elindultunk vissza valamelyik elsőként megtekintett társasághoz, akik viszonylag olcsón adták a jegyeket. Útközben tök véletlenül belefutottunk egy garázsalji közérthez hasonlító, szűk, lepukkant lyukba, ahol egy kövér, műanyagszéken terpeszkedő nő értékesítette a buszjegyeket, rendesen kockás füzetbe írt információk segítségével. A buszjegy az összes addiginál olcsóbb volt. Korábbi tapasztalatok alapján sejtettük, hogy ebben valami turpisság lesz, de spórolnunk kellett, úgyhogy megvettük (így megy ez). Végül, ugyan a kvázi ház belső udvarán álló, garázsbejárón keresztül megközelíthető busz 40 perces késéssel indult el (meg kellett várni mindenkit, na), kora reggel megérkeztünk Máncorába, szóval nem volt semmi gáz.

Egészen a leszállásig. Éjszakai járatról lévén szó, az érkezés időpontjában (reggel 7 óra körül) még aludtunk, s a sofőr jelzésére ("Máááncorá!") felriadva kótyagos fejjel kapkodtuk össze a cuccainkat. A busz nem ment be semmiféle terminálra, csak megállt a város közepén az út szélén. Lekászálódva azonnal megcsapott bennünket a kora reggel is már kellemesen meleg tengerparti szellő, de nem élvezhettük sokáig, mert egyből négy, kuncsaftokra vadászó mototaxis vetette ránk magát. Végül alkudozásba bonyolódtunk azzal, amelyik a legerőszakosabb (na jó: "legrámenősebb") volt, mert tudtuk, hogy a hostelünk valahol nagyon kint van a francban, a település szélén, a tengerparthoz közel, és valami bizonytalan poros mellékúton lehet megközelíteni. Már pakoltuk fel a mototaxira a cuccainkat, amikor furcsa hiányérzetem támadt. Villámként csapott belém a felismerés, hogy a busz kalaptartóján hagytam a laptopomat (és a főzős cuccokat meg némi kaját tartalmazó szatyrot, de ez akkor annyira nem érdekelt). Mi csak dermedten álltunk a kétségbeeséstől, de a taxisok urai voltak a helyzetnek. Intettek, hogy pattanjunk fel a taxira (én az egyikre, Szabi egy másikra), majd rátapostak a gázra és száguldva üldözőbe vették a buszt, miközben megállás nélkül üvöltöttek, integettek és dudáltak. Pár száz méter után sikerült a buszt "leszorítani" és megállásra késztetni. Gyorsan visszaszereztem a tulajdonomat, majd hálásan megmentőink kezébe nyomtunk néhány perui solt.

blog_dscn3292.JPG

Máncora "belvárosa". Egy ehhez hasonló szakaszon történt a taxis-buszos üldözés, ilyen mototaxikkal

A nagy izgalom után végre elindulhattunk a hostelünk felé, ami már a kapukon kívül is jól nézett ki. Sofőrünk fizetéskor még felajánlott egy pár gramm füvet, s mint később megtudtuk, ez itt teljesen normális. Sajnos hiába csengettünk, senki nem nyitotta ki a kaput, amin egyébként egy kallantyú félretolásával simán be tudtunk volna menni, de ezt akkor még nem tudtuk. Mivel vasárnap kora reggel volt, gondoltuk, adunk még nekik egy kis időt és addig lecsekkoljuk a nagyon közel lévő tengerpartot. Már reggel 7-kor elég meleg volt. A homokban heverészve figyeltük az óceánt és a korán kelő kocogókat. Kisvártatva csatlakozott hozzánk egy cuki, játékos labrador kölyökkutya, aki a lyukakban nagy sebességgel eltűnő rákokat kergette a homokban. Elég idilli volt, de kezdett elviselhetetlenül meleg lenni, így visszanéztünk a hostelbe, ahová ezúttal be is jutottunk. A fürdőruhában elénk érkező piercinges, tetovált recepciós csaj a nyakunkba ugorva üdvözölt bennünket, miközben nevetve mentegetőzött amiért csak most kelt fel ("mucha fiesta anoche! muuuucha fiesta!").

Maga a hostel egyszerűen csodálatos. Nem is hostel, inkább üdülőpark. A szobák igazából különálló, kis faházakban vannak, a hatalmas belső udvar homokkal borított, függőágyakkal tűzdelt, bambuszbútorokkal és relaxálást elősegítő zegzugokkal teli. Van medence, csocsó, biliárd, bár, közösségi hely, konyha, és mindez szabadtéren. Ja, és egy éjszaka kb. 2000 forintnak megfelelő perui solba került.

A "nappali" dekorációját elnézve felmerült a gyanúnk, hogy a staff psytrance kedvelő emberekből áll (már magát a hostelt is Psygon Surf Camp-nek hívták :D ), ami be is igazolódott. Kiderült, hogy minden szombaton bulit rendeznek, ahová meghívják a haverjaikat és más hostelekben megszállókat. Miután összehaverkodtunk az egyik vendéggel, egy skót psytrance dj-vel, Szabival gyorsan eljutottak addig a gondolatig, hogy játszani kellene a szombati buliban. A hosteles arcok örömmel fogadták az ötletet, mert egyelőre csak egy perui haverjuk vállalta a technos warm up-ot. Végül elég jól sikerült a parti: melegben, mezítláb, homokban, jó fej perui emberekkel beszélgetni, sörözni és bulizni miközben jó zene szól... utazásunk egyik legszórakoztatóbb estéje volt.

blog_img_20150323_120641.jpg

A hostel belső udvarának egy része. Mi a bal oldali első bungalóban laktunk

11210518_727969453979872_6939113463319020045_n.jpg

Van bőven lehetőség a kikapcsolódásra :)

11705140_757102777733206_7172381072433939766_n.jpg

A legviccesebb a szabadtéri tévé :D

12006592_787925197984297_5384978137178602139_o.jpg

Ha netán túl meleg lenne (az volt), lehet csobbanni

10491171_715177141925770_8848410744552765083_n.jpg

A kajálások, blogírás, filmnézés, zenehallgatás, játék és bulik helyszíneként is szolgáló közösségi tér

blog_dscn3906.JPG

Hostellakó

11174419_10204959024309212_4116091304590382982_o.jpg

Ceviche, a hostel egyik extracuki cicája

A hétköznapok hasonlóan kellemesen teltek. Végtelenül kedves, vendégszerető, életvidám emberek alkották a hosteles crew-t és a többi vendéggel is jól elvoltunk. Az idő végig nagyon meleg volt, bár eddigre már egészen hozzászoktunk ahhoz, hogy napközben csak árnyékban (vagy a medencében) lehet elviselni az életet, és hogy esténként nagyon komoly védelemre van szükség a szúnyogok és mindenféle filantróp egzotikus rovarokkal szemben. Az idő nagy részét olvasással, blogírással, függőágyban ejtőzéssel, főzéssel, a tengerparton és a városban sétálással, fürdéssel és napozással töltöttük. Ottlétünk terápiás jellegét fokozta a hostelhez tartozó állatok abajgatása. Volt egy különösen vicces tyúk, aki úgy sertepertélt az udvaron a vendégek lábai körül, mint egy macska, nem szégyellve felszállni a székedre és az asztalra, hogy kaját kunyizzon.

blog_img_20150322_224922.jpg

Az estéink (is) chillezéssel teltek... (a kutyát Wasabinak hívták)

blog_img_20150328_232924.jpg

... vagy bulizással :)

906073_803826079727542_7207901956751460758_o.jpg

Hangulat az van

11138533_715180738592077_1203436880893981310_n.jpg

A szombat este másik két DJ-je, a skót Will és egy perui techno lemezlovas

12186581_803596553083828_6111216761780242995_o.jpg

Sörből és trópusi gyümölcsös koktélokból nem volt hiány

11150218_715178641925620_1731326337262577880_n.jpg

Csoportkép - középen Sojchi, a szörfös "főnök" vigyorog az önkéntesek gyűrűjében, akik között volt perui, chilei és argentin is. Csak mondom, hogy nekünk is felajánlották a lehetőséget :)

11150309_715181768591974_423289057474906567_n.jpg

Buli utáni csoportkép Cevichével

Azért néha ki is mozdultunk, ami többnyire a tengerparton és a városban történő sétálást jelentette. A hosteltől a városka felé elég lepukkant környékeken, utcákon kell végigmenni, de valamiért Máncora mégis belopta magát a szívünkbe. Egy egyszerű, a főút melletti szolid bazársort leszámítva turistaattrakcióktól mentes meleg, pálmafás, tengerparti porfészek, ahol lehet pihenni, az emberek nagyon barátságosak és segítőkészek, a kaja pedig isteni - nekünk ennyi elég volt. Gyakran a tengerparton sétáltunk el a pár km-re fekvő városközpontig, ami egy olyan csodálatos tevékenység, amire nagyon könnyen rá lehet szokni. Egyetértettünk abban, hogy - akármennyire giccsesnek hangzik is - mezítláb sétálni a naplementében a Csendes-óceán homokos partján, élvezni a lágy szellőt és nézni a hullámokat (néha kerülgetni az óriás teknős tetemeket) és közben kagylókat gyűjtögetni olyasvalami, ami azóta is nagyon hiányzik.

blog_img_20150327_181127.jpg

Tengerpart nappal...

blog_dscn3277.JPG

... és este

blog_dscn3284.JPG

Majdnem minden nap a parton sétáltunk be a központba. Azért nem volt olyan rossz, na

11081472_10204809520771717_8600630617034873211_n.jpg

A konkrétan a tengerparton fekvő szomszéd hostel sem lehetett szar

10636231_10204809520971722_747488614648406236_n.jpg

Már majdnem a központban. Napnyugta után ez a partszakasz víz alatt áll

Este sajnos már nem tudtunk a parton hazasétálni, mivel a dagálynak köszönhetően teljesen víz alá került a központ és a hostel közötti partszakasz. A helyiek figyelmeztettek bennünket, hogy a sok parton heverő betontörmelék és vasdarab miatt eszünkbe ne jusson dagály után a sötétben végigmenni a parton, de ugyanígy próbáltak lebeszélni minket az utcákon keresztül történő gyalogos közlekedésről is, mindenféle bűnözőkre hivatkozva. Azt is legalább hárman mondták, hogy a hostelig tartó kb. 20 perces sétát inkább tegyük meg taxival, mert sok a tolvaj, "muy peligroso!" ("nagyon veszélyes!"). A jó tanácsok ellenére mi mindig gyalog mentünk, és soha semmi bajunk nem esett (egyébként nem lett volna drága a taxi, egy-kétszáz forint, de egy héttel számolva az már egy kiadós ebéd ára). Az egyetlen meglepő jelenség, amivel egyik este hazafelé a földúton találkoztunk, egy magányos, barátságtalan, "felszerelés" nélküli ló volt, komolyabb izgalmakban nem volt részünk... (folyt. köv.)

 

*** (NEM) AJÁNLÓ ***

Psygon Surf Camp: Csak ajánlani tudom. Kevés pénzért olyan környezetben és élményeben van része az embernek, amilyen kevés helyen adatik meg. Nem beszélve a szuperjófej staffról és a tengerpart közelségéről. A belváros kicsit kiesik, de igazából nem olyan vészes. Vagy csak hozzászoktunk a napi fél-egy óra sétához :)

A bejegyzés trackback címe:

https://szafidelamerikaban.blog.hu/api/trackback/id/tr208134374

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.