SzaFi Dél-Amerikában

SzaFi Dél-Amerikában

Máncorá, avagy végre nyaralunk (III. rész)

Egy utazás szervezés története

2016. február 16. - VZsó

Máncorában minden szép és jó volt, de sajnos az időnk vészesen fogyott, így kénytelenek voltunk tovább állni. Na azért annyira nem szomorkodtunk, hiszen utunk Ecuadorba vezetett, ahol még melegebb van, még több a déligyümölcs és még magasabb a páratartalom, szóval semmi rossz nem történhet, igaz?

Szeretnék elmesélni egy történetet, ami az utazás újratervezéséről szól. Azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy ez volt a legnagyobb, szervezéssel kapcsolatos kihívás, amivel az utazás során szembe kellett néznünk. Tavaly novemberben abban a hitben vágtunk neki Dél-Amerikának, hogy (nagyokat ugorva, a csücsköket kihagyva és Brazília nagy részét átrepülve ugyan, de) körbeérünk, hogy aztán kezdő állomásunkról, Buenos Airesből repüljünk haza. Időközben beláttuk, hogy jobb lassan haladni, mint rohanni, aztán majd meglátjuk, hogy bírkózunk meg a megoldandó helyzettel. Ennek az lett a következménye, hogy amikor már kolumbiai kalandjaink vége felé kellett volna járnunk, akkor érkeztünk meg Ecuadorba. A legtöbb időt Peruban "csesztük el": a tervezett egy hónap helyett kettőt töltöttünk az országban, annyira bejött nekünk. Most már úgy gondolom, hogy az eredeti tervünk kényelmes tempóban való megvalósításához kb. kétszer ennyi időre, nagyjából egy évre lett volna szükség. 

Ezzel önmagában nem lett volna gond. A repülőjegyünket ugye úgy vettük meg, hogy módosítani lehessen 3 hónapon belül, amit maximálisan ki is használtunk, hogy legyen időnk eldönteni, hanyadikán repülnénk haza, és honnan lenne a legoptimálisabb. Az erdetileg Buenos Airesből szóló hazaút startját sajnos nagyon drága lett volna mondjuk Limába átpakolni, de mivel Dél-Brazíliát mindenképp szerettük volna valahogyan érinteni, Sao Paulo tűnt a legreálisabb és legmegfizethetőbb megoldásnak. Viszont még így is a kontinens átellenes sarkából, valahonnan Ecuadorból vagy Észak-Peruból kellett eljutni a dél-brazil Porto Alegrébe, hogy meglátogassuk egy SUN fesztiválon megismert barátunkat, Rafaelt :)

Számításaink kb. két hét állt rendelkezésre Dél-Amerika északnyugat-délkelet irányú átszelésére. A lehetőségek száma végtelen, ezért elképesztően sok időt töltöttünk azzal, hogy kitaláljuk, hogy lenne a legjobb. A következő lehetőségek jöttek szóba:

1. Át az Amazonason. Hajóval, Iquitost, a világ legnagyobb, szárazföldön nem megközelíthető városát érintve. Ehhez Ecuadorból először Északkelet-Peruba kellett volna elvergődni, hogy aztán egy kicsi és zsúfolt, higiéniai és táplálkozási igényeinknek egyáltalán nem megfelelő hajóút során 5 nap alatt eljussunk az enyhén maláriaveszélyes Iquitosba, ami már gyakorlatilag az Amazonas területén van. Azért írom, hogy enyhén maláriaveszélyes, mert mindenhol azt olvastuk, hogy kell maláriagyógyszer, de minden utazó akivel beszéltünk azt mondta, hogy nem para. Iquitos egyébként a világ legnagyobb, szárazföldön nem megközelíthető városa. Onnan kb. két hét alatt, kizárólag hajóval tovább lehet utazni Manausig, az első nagyobb brazil városig, és onnan délre repülni. Sajnos nem találtuk meg a megfelelő hajó-repülő kombinációt, a hajóút drága lett volna nagyon, sok ideig tartott volna és a betegségekből is elegünk volt. Én ugye nemrég gyógyultam meg végre az elhúzódó mandulagyulladásból, az állandó emésztési problémákról nem is beszélve. Úgyhogy ezt kilőttük. Ugyanakkor nagyon szerettünk volna dzsungel túrára menni (Dél-Amerika a mi képzeletünkben is egy nagy dzsungel volt, ami ugye erős túlzás, de azért van esőerdő bőven, szégyenletes lett volna, ha úgy jövünk haza fél év után, hogy nem voltunk egy rendes dzsungelkiránduláson). Utazás közben felvilágosultunk, és rájöttünk, hogy a kontinens északi felét borító esőerdő nagyon nagy, az Amazonas csak egy része, és a déli perui és bolíviai területekre is kiterjed, szóval voltak azért még opciók.

iquitos.jpg

Ez lett volna az útiterv az Amazonason keresztül. Persze Iquitosba is el kellett volna jutni valahogy, ami még Észak-Peru középső részéről is 5 nap, gondolj bele... Ja, és persze Manausból el kellett volna még repülni Dél-Brazíliába... Nope.

amzz-8-hammock-43.jpg

Így nézett volna ki az utazás, ami egyértelműen izgalmasnak tűnik, de biztos vagyok benne, hogy a 3. naptól már nem annyira vicces, főleg akkor, ha az ember nincs a legjobb egészségügyi állapotban

2. Tovább utazni északra, Kolumbiába, majd Venezuelán keresztül átjutni az észak-brazil Boa Vistába, ahonnan elrepülünk Porto Alegrébe Rafelhez. Venezuela viszont akkor már kezdett elég para hely lenni a gazdasági válság miatt (pénzügyileg és a közbiztonságot tekintve is), valamint túl sokszor kellett volna átszállni és egyes helyeken egyszerűen szinte lehetetlennek tűnt megoldani az A-ból B-be jutást. Venezuelában két dolgot szerettünk volna nagyon megnézni: a páratlan természeti értékekkel bíró Tepui vidéket és az Angel-vízesést, ami a világ legmagasabbika a műfajban a maga majdnem 1000 méterével. Ezek mindegyike eléggé szeparált helyen fekszik. Az Angel-vízesésről sok-sok fórumon olvasva kiderült, hogy csak csónakkal vagy repülővel lehet megközelíteni, minimum 3 napos a túra és naggyon drága. Sem időben, sem pénzben nem lett volna ideális ez az útvonal, és Boa Vistából sem repkedtek túl gyakran olcsó fapados gépek. Így a kontinens északi részéről sajnos le kellett tennünk.

eckove.jpg

Ezen a neten összehalászott térképen látszik, nagyjából hogy nézett volna ki a dolog. Mi csak Boa Vistáig mentünk volna, onnan repülővel Dél-Brazíliába, de ez sajnos nem lett volna annyira egyszerű. Persze Quitoba is el kellett volna még jutni a délnyugat-ecuadori óceánpartról, de az lett volna még a dolog legegyszerűbb része.

3. Visszamenni Dél-Peruba és Bolívián keresztül elrepülni Dél-Brazíliába. Ez a variáció is azon bukott el, hogy nem találtunk számunkra megfizethető és időben is megfelelő repülőút kombinációkat. Bolíviától mondjuk nem is vártunk sokat, ismerve az ottani körülményeket.

4. Ecuadorból visszautazni Limába, onnan elrepülni a délkelet-perui Puerto Maldonadóba, ami már dzsungel, így megejthetnánk a túrát. Onnan elvileg el lehet jutni a brazíliai Rio Brancoba. Ennek módja elég kérdőjeles volt mondjuk, ne tudjátok meg mennyi időt töltöttem különböző fórumokon annak felkutatásával, hogy van-e már arra aszfaltút és buszjárat - elvileg volt, gyakorlatilag nem, de erre majd később visszatlünk :). Rio Brancoból viszonylag sok járat megy Porto Alegrébe. Porto Alegréből aztán, miután kirafaeleztük magunkat, elmehetünk az argentin-paraguayi-brazil határon fekvő Iguazú vízeséshez, majd onnan két napra Sao Paoloba, aztán irány haza (brühühü!). Ez az útvonal azért is volt szimpi, mert így Ecuadorból visszafele úton még be tudnánk ugrani Máncorába szeretett hostelünkbe, Limában pedig Carlosékhoz, ottani vendéglátóinkhoz. Pénzben, időben és kalandban is ezt tűnt a legjobb opciónak, így belefogtunk a szervezésbe.

A Rio Branco-Porto Alegre repjegyet még viszonylag egyszerűen sikerült a neten megvásárolni. Igaz, két másik város érintésével majdnem egy napig tart majd az út, de ez volt a legolcsóbb. Igen, Brazíliaváros után át fogunk utazni Sao Paolo-n is, hogy aztán bő egy hét múlva rohadt drágán visszabuszozzunk oda. Őrület!

lima-br.png

A távolságok és irányok szemléltetésére, meg hogy ne legyen uncsi a szöveg képek nélkül, összedobtam ezt az egyszerű térképet. A Lima-Cusco-Puerto Maldonado útvonalat repülővel tennénk meg, Puerto Maldonadóból Rio Brancoba "valahogyan" (bizony :D ), onnan Porto Alegrébe pedig ismét repülővel, Brazíliavárost és Sao Paolo-t érintve (ez itt nem látszik, de a lényeg annyi, hogy ilyen módon valami 7-8 órás az út).

A Lima-Puerto Maldonado jeggyel már voltak gondok. A máncorai hostelből neten keresztül képtelenség volt megvenni a repülőjegyet, de nem azért, mert rossz volt a net, hanem mert szar volt a repülőtársaság honlapja. Ez sajnos a továbbiakban nagyon sok időnkbe, pénzünkbe és energiánkba került. Mivel szimpik voltak az utazási irodás srácok, akikkel mentünk a puerto pizarros túrára, elhatároztuk, hogy hozzájuk fordulunk segítségért, miután kiderült, hogy lehet náluk repjegyet venni. Így persze többe került, de sajnos nem volt mit tenni. Na, ezt a sztorit muszáj leírnom.

Szóval, először ajánlottak nekünk egy viszonylag elfogadható árat, de nem akartuk elfogadni a szomorú igazságot, hogy tényleg nem tudjuk neten keresztül megvenni a jegyet, így adtunk még egy napot a StarPerunak, hogy összeszedjék magukat meg a k... honlapjukat. Persze a helyzet változatlan maradt, így másnap visszaballagtunk az irodába, ahol máris a tegnapinál drágább jegyet tudtak csak felajánlani. Közben már arra is kellett gondolnunk, hogyan megyünk Ecuadorba, így az utolsó napjaink Máncorában leginkább a repjegyszervezéssel, a busztársaságok végigjárásával és matekozással teltek. Az sem volt semmi megoldani, hogy a repjegyvásárláshoz szükséges perui solhoz hozzájussunk készpénzben. (Bankkártyával természetesen nem lehetett fizetni.) Több napon keresztül kellett különböző kártyákkal és ATM-eknél trükközni, hogy hozzájussunk a pénzhez. Ezt nem is részletezném, mindenki aki Dél-Amerikába utazik, meg fogja tapasztalni. :) Mi eddigre már egészen hozzászoktunk az ezzel járó idegölő helyzetekhez, így képesek voltunk a reménytelennek tűnő küzdelmet sztoikus nyugalommal és beletörődéssel kezelni. Napi programunk szerves részévé vált a városba való besétálás a forró poros úton, és a különböző bankok végigjárása.

Úgy tűnik, Peruban, de legalábbis Máncorában a következőképpen zajlik a repülőjegy értékesítés. Az ember arra számít, hogy bemegy az irodába, leül az asztalhoz, elmondja hogy mit akar, az ügyintéző a számítógép segítségével megkeresi a legmegfelelőbb megoldást, az ügyfél kifizeti bankkártyájával a jegyet, majd elégedetten távozik. Na most itt, először megkérdezték, hova szeretnénk menni és mikor. Ez eddig oké. Elmondjuk, hogy kb. ebben és ebben az időintervallumban mennénk Limából Puerto Maldonadoba (előtte persze gondos tervezgetés során kiszámoltuk, hogy akkor három-négy ecuadori állomásra jut bő két hét, majd Máncorát is érintve kelleni fog még pár nap, hogy időben visszajussunk Limába). A srác telefonál, és tolmácsolja kérésünket valakinek a vonal másik végén. Lerakja, mondja, hogy várjunk, mindjárt visszahívják. Pár perc múlva csörög a telefon (addig ráérősen cseverészünk), felveszi, beszél, majd tolmácsolja nekünk a hallottakat, milyen lehetőség van. Sokalljuk az árat. Lehet 2 nappal később az indulás? Lehet. Újra telefonál, az előző jelenet megismétlődik. Még minidg sokalljuk az árat, így egy harmadik időponttal harmadszorra is megismétlődik a jelenet. Nagy nehezen találunk olyan opciót, ami elfogadható, de még így is eléggé rá kellett fizetnünk ahhoz képest, mintha neten vettük volna meg a jegyet. Következik az adatok felvétele. Elveszi az útleveleinket, homlokráncolva nézegeti a neveinket. Elképzelem, milyen idegek rándulhatnak össze a gyomrában és a fejében a Székelyi Szabolcs és a Vidák Zsófia nevek láttán. Megkér bennünket, hogy írjuk le őket egy papírfecnire nagy nyomtatott betűkkel. Megtesszük, elveszi a papírt, s minden egyes betűt alaposan egyeztet velünk. Nézegeti, nézegeti... áhh ez így nem jó, inkább leírja ő. Átveszi az útleveleket és a saját betűivel leírja ő is a neveinket. Ezután odaviszi a fecnit az iroda egyetlen számítógépénél ülő kollégájának, aki a neveinket átírja a fecniről egy másik lapra, valami kockás füzetbe. Fogalmunk sincs, mi történik. Telefonálgatnak, kattintgatnak. Eddig kb, háromnegyed óra telt el. Oké, lefoglalták a jegyet, de Tumbesben van a központ és kell egy nap mire elkészül és átküldik nekik és kinyomtatják, de kapunk egy elismervényt arról, hogy kifizettük és lefoglaltuk a jegyeket. Az ember normál esetben ilyenkor ráborítja az asztalt az ügyintézőre, hogy elmésztea... De nem volt túl sok választási lehetőségünk, és eddig soha nem kellett csalódnunk a peruiakban, akármennyire is bénácskák, akivel eddig összehozott a sors, jószándékú és segítőkész volt. Belementünk hát a bizniszbe, elővettük a pénzt, amit képes volt a srác úgy kezelni mintha valutát vett volna (USD-perui sol), így rátett egy kis bónuszt magának. Na erre azért eléggé húztuk a szánkat, de addigra már úgy voltunk vele, hogy 300 dollár fölött ez a 10-20 dollár már nem számít, csak legyünk már túl ezen a komédián. Mondta, hogy holnap, azaz vasárnap délelőtt már jöhetünk is a jegyért. Ez örvendetes volt, mivel vasárnap éjszaka ment a buszunk Ecuadorba. Pontosabban kinéztünk egyet, de nem mertük megvenni a jegyet, mert ha valami para lenne a repjegybiznisszel, akkor megint bukunk egy csomó pénzt. Ez persze azt az idegesítő tudatot generálja, hogy esetleg nem lesz már hely a buszra, ha később vesszük meg a jegyet, de muszáj volt kockáztatnunk.

Másnap reggel visszamentünk tehát, csak emiatt keltünk fel és mentünk be a városba. Persze a hostelből ki kellett csekkolni, mivel aznap éjjel már elvileg utaztunk tovább, de abban a tudatban tettük ezt, hogy lehet hogy mégsem. Sajnos ezekhez a dolgokhoz hozzá kell szokni.

Az irodában most egy nő és egy fiatal lány volt, akiknek hiába mutogattuk az elismervényünket, fingjuk nem volt hogy miről beszélünk. Telefonálgatás, majd közli a nő, hogy hát, a srác aki a jegyet kiállítja és átküldi ide, Tumbesben dolgozik, ott van a központi iroda, de ma vasárnap van és ők vasárnap nem dolgoznak, úgyhogy jöjjünk vissza holnap. Na itt már kezdtük egy kicsit unni a dolgot, úgyhogy közöltük, hogy tegnap direkt rákérdeztünk és megígérték nekünk hogy ma délelőtt jöhetünk a jegyért, és különben is, este elutazunk Ecuadorba (azt hazudtuk, hogy már megvetteük a buszjegyet), úgyhogy nekünk mindenképpen kell ma az a szaros repjegy. Újra telefonálgatnak.

Pár perc múlva megnyugtatnak bennünket, hogy oké, ne aggódjunk, elintézik, jöjjünk vissza később a jegyért.  Kérdezem, meddig vannak nyitva (a kinézett buszunk este 11-kor indult a közelből). Azt mondja: hasta la noche, vagyis "estig". Kössz :D Mondom, de meddig, 6-ig, 8-ig, 10-ig??? Elgondolkodik, majd közli, hogy hááát, olyan 10-11-ig. Úgy döntöttünk, nem sétálunk vissza a hostelbe, majd délután újra be, majd újra vissza a hostelbe a csomagjainkért és aztán újra vissza a városba. Megvettük a buszjegyet (volt még hálistennek), a nap második felét még eltöltöttük a hostelben, majd este könnyes búcsút vettünk a srácoktól, és 10 órára visszamentünk az irodába a cuccainkkal együtt. Az iroda nyitva volt és a jegyeket is megkaptuk. Azért egy kicsit aggódtunk, hogy ez vajon tényleg érvényes-e és felszállhatunk-e vele a repülőre, de sajnos még 2-3 hetet várni kellett arra, hogy ez kiderüljön. Szerencsére annyira szeretjük a peruiakat és annyira megedződtünk már az ilyen bénázásokat illetően, hogy képesek voltunk röhögni az egészen, nem is keveset.

Máncorá, én így szeretlek! Azért hiányozni fogsz! 

A bejegyzés trackback címe:

https://szafidelamerikaban.blog.hu/api/trackback/id/tr668358432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása