Pto. Madrynban és a Valdés-félszigeten a leggyakrabban hallott kifejezés a „whale waching” volt. Mindenki mindenhol ezt próbálta ránk sózni. Nem erőszakoskodtak, nem mondták el háromszor (csak kétszer), de kezdett egyértelművé válni, hogy a hely ebből, mint a legnagyobb turistacsalogató programból él.

A hosteles srác adott egy térképet, és részletesen bejelölte meg elmagyarázta, hova milyen kondíciókkal tudunk szervezett túrákat igénybe venni. Iszonyúan drága volt mind. Egy egynapos Valdés-félsziget túra, reggel 8-as indulással és este 7 körüli hazaéréssel, kaja nélkül 750 pesó, vagyis húszezer forint körül volt (per fő, természetesen). Ezen felül még be kell fizetni a 180 pesó belépőt a nemzeti parkba. Ha a turista a félszigeten lévő egyetlen településről, Puerto Piramidesből még bálnanéző hajókázásra is el szeretne menni, az plusz 640 pesó. Nem tudom, hogyan gondolják komolyan, hogy kifizetünk ennyit egy 1-2 órás hajókázásra, amelynek során talán bálnát is láthatunk. Vicces volt, ahogyan ennek az esélyét folyamatosan változóan állították be. A hostelben még úgy fogalmaztak, mindenképp érdemes elmenni, mert „you will see whales for sure”. Másnap a félszigeten már azt mondták, hát, nem biztos hogy fogtok látni, mert most nagyon meleg van. Még később a német párnak, akikkel megismerkedtünk már úgy fogalmaztak, hogy „ebben az időnben biztos nem fogtok bálnát látni”. Volt még lehetőség más túrákra is, amelyek rövidebb időre és közelebbi helyekre szóltak, és abszurd módon még drágábbak voltak (800-1100 pesó). És ebben még mindig csak annyi volt benne, hogy elvisznek egy világítótoronyhoz, ahonnan nézheted az állatokat, kapsz egy vacsit és beszélgethetsz a helyiekkel („more authenthic”). Nehéz helyzetben voltunk, mert elsősorban a félsziget miatt jöttünk ide, maga a város nem volt túl érdekes. Három éjszakát maradtunk, szóval volt időnk gondolkodni.

Első nap a közeli El Doradillos partszakaszt vettük célba, egy olyan védett területet, ahol állítólag szintén lehet bálnákat látni. A hostelben érkezésünkkor azt javasolták, hogy bérelt bringával közelítsük meg a kb. 20 km-re fekvő partot, de a kirándulás reggelén rendes volt a tulaj, mert figyelmeztetett bennünket az erős szélre. El Doradillos felé ugyanis egy murvás út vezet egy nagyon száraz, homokos környéken, és hétvége lévén sok autóra kell számítani, amely körülmények így az erős széllel együtt biztos fulladásra ítéltek volna bennünket. Megfogadtuk a tanácsát és gyalog vágtunk neki, abban a reményben, hogy sikerül stoppolnunk. Először egy helyi fickó vett fel bennünket, aki a közeli alumíniumgyárban dolgozott. Csak 1-2 km-re tudott elvinni, de legalább megmutatta a helyes utat. Továbbindultunk a kietlen pusztaságban, és meg kell mondjam, a szél és a homok még gyalog is durva volt. Túl sok autó nem járt arra, úgyhogy majdnem fél órát sétáltunk, mire egy helyi középkorú pár felvett bennünket. Hamarosan meg is érkeztünk a partra, ahol viszonylag sokan voltak, főleg helyi családok, de tömeg azért nem volt. Sétáltunk kicsit a nagyon kagylós és nagyon algás tengerparton, és közben felfigyeltünk egy érdekes (és egyben szomorú) jelenségre. Rengeteg műanyagnak tűnő cucc úszkált a parton, amelyeknek egy része úgy tűnt, mintha rátelepedvett volna az alga. Nehéz volt eldönteni, hogy tényleg műanyag volt-e, annyira egynek tűnt az algával, de végül nem találtunk a jelenségre semmilyen természetes magyarázatot. (Nem mintha értenénk hozzá, tehát ha valaki tudja, miért színtelen az alga egy része, ossza meg velünk.) Az algás műanyag a partra mosódva kiszáradt, porladt mindenfelé, ha rálépett az ember, ropogott a talpa alatt. A parton sétálva nem nagyon lehetett az óceánt figyelni, mert az erős szél folyamatosan az arcunkba fújta a szúrós homokot, másrészt nagyon éles kagylók borították a talajt. Szerettem volna beülni az egyik bokor árnyékos tövébe, hogy onnan figyelhessük kicsit a vizet, de amikor odaértem, megértettem, a forróság ellenére miért nem látok senkit az árnyékban: tele volt iszonyatosan sok léggyel. Nem olyanokkal, mint itthon, hanem nagyon aprók, nagyon sokan vannak és nagyon idegesítőek. Csak ezután vettem észre, hogy valójában mindenhol ott vannak, és ha az ember megáll egy pillanatra, egyből ellepik a testét a kis dögök. A partszakasz végén álló sziklákhoz igyekeztünk, hátha ott megbújhatunk. Persze a sziklafalak voltak a legyek fészkei, az a sok pici lyuknak látott valami vagy légyodú, vagy légy volt. Mivel leülni nem tudtunk, séta közben pedig folyamatosan egyensúlyozni kellett a nagyköves-kagylós-műanyagzacskósalgás talaj és a rettenet erős szél miatt, beletörődtünk, hogy itt nem fogunk chillezés közben bálnákat megfigyelni. Elindultunk hazafelé az elképesztő pusztaságban. Dűnék, kavicsos talaj és apró tüskés bokorcserje mindenütt, ameddig a szem ellát. Hálistennek hamarosan lefékezett mellettünk egy család. Platós kisteherautónak tudnám nevezni a járművüket, annak a hátuljára pattanhattunk fel. Hazafelé hasítani a semmi közepén, rálátással a tengerre egy kisteherautó platóján: ez volt a legnagyobb élmény az egész kirándulásban. A város szélén még meg is állt az anyuka hogy megkérdezze, hol van a hostelünk, és csak azért nem pontosan előtte tett ki minket, mert nem tudtuk a házszámot.

Hasítunk a porban

Aznap este a hostelben főztünk, és vacsora közben szóba elegyedtünk egy fiatal német párral, Mariaval és Martinnal. Kiderült, hogy autót bérelnek, és azzal mennek holnap a félszigetre, sőt, ott is éjszkáznak. Áhá, szóval ott hostelek is vannak! Gyorsan megbeszéltük, hogy négyesben autózunk el oda holnap, így anyagilag mindenki jobban jár, és még a társaság is jó lesz. Mi is vérszemet kaptunk a szigeten éjszakázással kapcsolatban, de sajnos még volt egy lefoglalt éjszakánk a hostelben. Kiszámoltuk, hogy ha nem tudjuk visszamondani és ki kell fizetni a 3. éjszakát, de ettől függetlenül a szigeten alszunk, még akkor is jobban járunk, mintha maradnánk Pto. Madrynban és befizetnénk egy szervezett túrára. Persze sajnos ki kellett fizetnünk az éjszakát. Amiben annyi pozitívum volt, hogy a következő buszunk csak másnap késő este indult tovább dél-nyugatra, és mivel előző nap túl sokat főztünk, megbeszéltük a hostelesekkel, hogy a busz előtt még visszamegyünk vacsorázni.

Este lefoglaltuk a legolcsóbb hostelt a félszigetre (ami az átlagosnál még így is drágább volt persze), és másnap reggeli után elindultunk négyesben a németekkel. Először tankoltunk, amikor is az egyik benzinkutas felhívta a figyelmünket rá, hogy lapos a hátsó kerekünk. Felfújták nekünk és úgy tűnt, hogy nem defekt, de azért visszamentünk az autószalonba megmutatni. Ott sem láttak semmi különöset, így nekivágtunk az útnak. Szerencsére nem volt az autóval semmi probléma. A Peninsula Valdés kb. 100 km-re van Pto. Madryntól és majdnem 4000 km2 területű(!) .Van rajta egy út körbe, meg egy-két keresztbe és ennyi, 30-50 km-enként pedig pihenő, ahol meg lehet figyelni a különböző állatokat. Így autóval ez egy kellemes egynapos túra. Utazás közben sok guanakót láttunk a sztyeppén legelészni, de nandukat, nyulat, gyíkot és viperát is, meg egy-két ragadozó madarat. Fogalmam sincs, honnan szereznek vizet ezek a szerencsétlen állatok, mert a sómezőkön és a néhány sósvízű tavon kívül nem sok minden tarkította a kietlen pusztaságot. Az első pihenőnél egy tatufélével találkoztunk, aki szaglászva körbe-körbe mászkált a terepen. Teljesen közel jött hozzánk, pontosabban teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a turistákat.

A következő helyeken elefánt- és dél-amerikai medvefókákat láttunk. Ahogyan kiterülve feküdtek a parton, teljesen döglöttnek tűntek. Páran folyamatosan szórták a hátukra a nedves homokot az uszonyukkal (talán így hűtik magukat?), vagy ki-be mászkáltak a vízbe. Kisebb csoportokban tanyáznak, amelynek közepén mindig van egy hatalmas hím. Hozzájuk nem tudtunk annyira közel menni, viszont kicsit odébb a magellán pingvinek tényleg csak karnyújtásnyira voltak tőlünk. Párban közlekednek, akik néha összeütögetik a csőrüket, és ki-be totyognak a homokos talajba fúrt odújukba. Néha elvonyították magukat: a leginkább szamáréra hasonlító hangjuk nagyon vicces volt. Olyan kis szerencsétleneknek tűnnek, ahogyan botladoznak a kavicsok között, pedig a vízben igen gyorsak: egy perc alatt akár 12 m mélyre is képesek lemerülni!

Vigyáz a hím a háremre

Magellán pingvinek. Ugyanebben a pózban álltak vagy 10 percig.

Természetesen az errefelé jellemző szilásceteket nem láttuk, amiért némileg kárpótolt bennünket a fesői táj. Vagy 10 millió évvel ezelőtt ez a terület még tenger alatt volt, így rengeteg értékes fosszília található itt, amelyeket később közelebbről is megvizsgálhattunk... A félsziget egyébként az UNESCO világörökség része. Aki ide látogat, készüljön fel arra is, hogy (mint Patagónia nagy részén) erős szél fúj folyamatosan, ami miatt elég érdekesekaz időjárási viszonyok: ha épp nem annyira fúj a szél, akkor meg lehet sülni az igen erős napsugárzás miatt, viszont ha beindul, akkor pulcsiban és sálban is didereg az ember.

Este 8 körül érkeztünk meg a szállásra, a németek egy másikban laktak – ahol nem volt konyha, így a tervek szerint bevásárlás után átjöttek volna főzni, de ezt nem engedték a hostelben dolgozók. Ez nem volt túl szimpi, és egyébként is alig volt 1-2 vendég a hostelben, senkit sem zavartunk volna. Elég fura a személyzet, valahogy nem voltak olyan kedvesek, mint máshol (csak ha pénzről volt szó), pedig egy helyes kis hostel volt. Nem baj, találtunk egy helyet, ahol végre normális pizzát tudtunk enni viszonylag jó áron.

Mivel másnap a buszunk csak este 6-kor indult vissza Puerto Madrynba (hogy egy késő esti busszal onnan utazzunk tovább Patagónia belsejébe, nyugat felé), aznap még futotta egy rövid túrára. A németekkel már sajnos nem tudtunk összefutni. A falu partján fel lehet mászni egy hegyre, ahonnan egyfelől csodás kilátás nyílik a környékbeli öblökre, másfelől telis-tele van 10 millió éves fosszíliával. Erőteljes paleontológiai érdeklődésemnél fogva nagy örömmel fogdoztam ezeket a felfoghatatlan korú maradványokat, amelyek sétánk során, végig a hegy felszínén könnyen hozzáférhetőek voltak.

Ezért a kilátásért érdemes volt felmászni

Itt már látszik az ösvény is, amiből egy ponton hiányzott egy darab, így sajnos az öbölbe nem tudtunk lemászni

Ősrégi fosszíliák mindenütt

Ilyen nagyokból is rengeteg volt

 Puerto Piramides a hegyről

Ez például egy étterem

A hegy tetejéről a bálnanéző turistacsónakokat is megfigyeltük, hogy meddig úsznak be a tengerbe, és egy ideig kémleltük a vizet, hátha mi is látunk valamit, tök ingyen. A távolban kivehető volt némi mozgás a tenger felszínén, néha mintha ki-kibukott volna belőle valami, de annyira messze volt, hogy nem akartuk egyértelműen bálnának nevezni. Még volt pár óránk a buszig, s miután nem találtunk egyetlen nyitva lévő és egyben wi-fivel rendelkező helyet sem, visszatértünk a hostelbe. És milyen jól tettük: rövidesen olyan homokvihar kerekedett, amit még a hostelesek is döbbenten bámultak. A szemközti házon munkások szedték fel a tetőt, de miután lemenkültek róla, a szél folytatta helyettük a munkát. Négyzetméteres alumíniumlemezek repkedtek szanaszét. Elkezdtünk aggódni, hogy vajon jönni fog-e a buszunk (az utolsó, este 6-kor), de szerencsére addigra egy kicsit lenyugodtak a körülmények. Ami azt jelentette, hogy már nem repkedek felénk alumíniumdarabok, de azért még eltakart arccal kellett egyensúlyozni az erős szélben. A tervek szerint tértünk vissza Puerto Madryn-ba: először megvettük a Perito Morenoba szóló jegyünket a terminálon, majd visszamentünk megenni a maradék főtt kajánkat az ottani hostelünkbe, ahol nagyon kedvesen fogadtak bennünket. A megmaradt vajat rásóztam egy francia turistára, majd visszasétáltunk a terminálra. A 22:30-as buszunkkal a délebbre, de még mindig a tengerparton fekvő Comodoro Rivadaviáig tudtunk utazni, ahol reggel 5 körül, egy háromnegyed órás várakozás után szálltunk át a Patagónia belsejébe, az Andok felé haladó buszra. Először szólt a jegyünk az emeleten lévő legelső ülésekre, szóval a patagóniai tengerparton buszozva élvezhettük a napfelkeltét teljes panorámában. :)

Jön a Nap

Úristen, hegyek! (Avagy tájkép a mocskos szélvédőn keresztül)

Perito Morenoról nem sokat tudtunk, csak hogy egy nagy tó közelében van. Arra számítottam, hogy ott már sokkal hegyesebb lesz a vidék, de sajnos elég nagyot tévedtem. Ettől függetlenül nagyon megörültünk, amikor a távolban, hosszú-hosszú idő után megláttuk az első vertikális kiterjedésű földrajzi jelenséget (ami magasabb, mint 2 méter). Nem sok település van errefelé, ahol megpihenhet az ember, ha az izgalmasabb földrajzú, ám nagyon távoli andoki Patagóniába szeretne eljutni: órákig lehet utazni úgy a tökugyanolyan patagóniai sztyeppén anélkül, hogy egyetlen települést látna az ember. Egy Sarmiento nevű falu elsőre szimpatikusnak tűnt, szóval eredetileg azt néztük ki, de semmilyen busztársaságnál nem volt opció az apró település busszal való megközelítése. Úgyhogy végül Perito Morenoban kötöttünk ki, 11:30-kor, összesen 12 óra buszozás után.

*** (NEM) AJÁNLÓ ***

Hi Patagonia Hostel: Ez volt a legolcsóbb és még a központban is van, a személyzet segítőkész, de maga a hostel nem valami szép, és a konyha is nagyon gyengén felszerelt.

El Doradillo part: ha nem fúj kegyetlenül a szél és nincs annyi légy, bitztosan élvezhető, de olyan nem tudom, mikor van.

Peninsula Valdés: mindenképpen ajánlom, mert tényleg különleges, de anyagi szempontból érdemesebb összeállni másokkal és bérelt autóval megnézni, mint a méregdrága túrákat választani. Aki megengedheti magának, elmehet hajóval bálnát nézni.

Bahia Ballenas Hostel: túl sok választási lehetőség nincs, de még így is drága, és fura volt a személyzet. Egyébként maga a hostel rendben volt.