Arequipába megérkezni igazi felüdülés volt. Bolívia rideg lepukkantsága és Puno őrült karneválja után végre egy civilizált nagyvárosban találtuk magunkat.

A megérkezés ide sem ment azért simán. A Che Lagartóval elég jó tapasztalataink voltak Coloniában, így mikor megláttuk, hogy itt is van, egyértelmű volt, hogy ott szállunk meg. Hajnali 4 óra felé, mikor megérkeztünk, a hostelt teljesen üresen találtuk, már ami a személyzetet illeti. Jó tíz perc ¡Hola!-zás után került elő a recepciós, aki először a foglalásunknak megfelelően egy hatágyas szobába próbált bejuttatni minket, de mivel nem boldogult a zárral, kiadta nekünk a hostel elnöki lakosztályának számító szobát hatalmas franciaággyal és saját fürdőszobával. Azt mondta, ott nyugodtan alhatunk délig, aztán meglátjuk, mi lesz az eredeti szobánkkal. Az alvás viszont csak reggel kilencig tartott, mikoris a takarítónő dörömbölni kezdett az ajtón, hogy jönne rendet tenni... Az eredeti szobánkról közben kiderült, hogy azért nem tudtunk bejutni, mert elromlott a zár, aztán valahogy mégis sikerült kinyitni reggel. Átköltöztünk, aztán amig Zsófi zuhanyzott, én pedig, nem bírván nézni, ahogy a két recepciós csajszi kétségbeesett arccal próbálja összerakni az apró darabokban heverő zárat, átvettem tőlük a feladatot, és végül is sikerült újra működésre bírnom a szerkezetet. Sok értelme nem volt, mert egy pár órával később eleredt az eső, mire a szoba elkezdett beázni, minket meg áttessékeltek egy harmadik szobába, ami tizenkét ágyas volt ugyan, de legalább odáig már elért a WiFi. Zaj szempontjából gyakorlatilag mindegy volt, mert mint este kiderült, három bár működött közvetlenül a hostel alatt, amikből legalább kettőben a hét hét napján minden éjszaka hajnali 3-ig szólt a hangos zene, szóval így is - úgy is csak füldugóval lehetett aludni. Itt találkoztunk eddigi utunk során harmadszorra honfitársakkal. Móni szintén fél évre jött Dél-Amerikába, de nálunk sokkal gyorsabban, ám elég hektikusan haladt. Mikor felfigyeltünk rá, épp a húgát indította útnak a reptár felé, aki egy rövidebb időre csatlakozott hozzá az utazásában.

A város, mint említettem már, egészen civilizált képet árasztott. A tényleg jól kinéző főtérről, melyet három oldalról dupla árkádsor, egyről pedig egy hatalmas templom szegélyezett, takaros sétáló- és bevásárló utca indult egész hosszan, tele üzletekkel, éttermekkel, kávézókkal, és mindenféle egyéb szolgáltatást nyújtó egységekkel. Némelyik kapualjból hangulatos belső udvarok nyíltak, amikben még kellemesebb, csendesebb környezetben voltak megtalálhatók a kinti üzletek. Az egész belváros konzisztens képet mutatott régi stílusú épületeivel. Találtunk egy egészen 21. századi igényeknek megfelelő piacot is, ahol az azonos típusú árukat (zöldség-gyümölcs, hentesáru, kézműves termékek, kajáldák) egy-egy helyre csoportosították, felettük táblákkal, és az egész terület remekül belátható volt az emeletről. Nem is keveset vásároltunk itt; volt, hogy a hostelben elkészített spagettihez minden hozzávalót itt vettünk meg. Egyszer egy cevichére is bejöttünk, abban sem csalódtunk. Viszont ez nem volt elmondható a tourist infóról. Ennek is nagyon profi helyisége volt ugyan, és a tákékoztatás is gördülékeny volt, remekül beszéltek angolul. Az átadott információkkal azonban akadt némi probléma. Azt javasolták, hogy menjünk el Mollendóba, mert ott jó a tengerpart, és ott van a Mejia nemzeti park is, szép lagúnákkal. Másik programnak a yurai "hot springs" és "geysers" meglátogatását ajánlották.

Takaros, zöld főtér

Taxik mindenhol

A sétáló utca (a találó nevű Mercaderes ("árusok", "kereskedők")) este

Ilyen belső udvarok voltak

A belvárosi piac

Vacsora -- például ilyeneket szoktunk enni ha lehet főzni a hostelben; ehhez minden alapanyagot a piacon sikerült megvennünk

A külváros persze nem ilyen szép...

Egyik reggel felkerekedtünk hát, és elbuszoztunk Mollendóba. A város tengerpartján a legjobb élményt az egyik parti halsütödében elfogyasztott ceviche illetve grillezett hal adta; a tengerpart nem tűnt olyan nagy számnak, hogy bevállaljuk érte a naptejes bőrünkre ragadt homok egész napos undorító érzését, és időnk sem igazán volt sütkérezni. A nemzeti parkhoz egy kollektívóval sikerült eljutnunk egy Solért, a belépő pedig tíz Sol volt. A jegypénztárral egybekötött látogatóközpontban némi ismertető (kizárólag spanyolul, természetesen) után útnak indítottak minket a parkba. Avatatlan szemnek túl sok látnivaló nem akadt. Náddal szegélyezett kisebb-nagyobb tavacskák sorakoztak egymás mellett, köztük keskeny földsávokkal. A tavak partján stégszerű építmények voltak (tavanként nagyságtól függően egy-kettő), melyeket kissé hosszú, a nádon keresztül vezető ösvényen lehetett megközelíteni. Ezekről be lehetett látni a tavakat, vagy legalábbis egy részüket. Biztos vagyok benne, hogy páratlan növény- és állatvilág jellemzi ezt a területet, de az egyszeri turista számára ebből nem sok érzékelhető, és nem is túl érdekes. Lementünk a partra is, de nagy élmények ott sem vártak ránk: hosszú, vékony lábú madarakkal volt teli a víz melléke, amik, amikor épp nem a partot nyaldosó hullámok elől iszkoltak, akkor a távolba révedtek, egyenesen bele a mindent (pontosabban: a nagy semmit) körülvevő szürke, nyúlós ködbe... Márton az ilyen programokat szokta a "közepesen jó" jelzővel illetni, ennél találóbbat mi sem nagyon tudnánk mondani erre a mollendói körre.

Mollendo -- nem egy nyüzsgő város...

Az első cevichém, Zsófi Santiagóban már kipróbált egy chilei változatot, de az eredeti perui ilyen

Információs tábla a bejárattól nem messze, jobb oldalt felül két kondorral

Szép, de nagyjából ennyi

A part sem izgalmasabb

A hazaút nem volt rossz

Sebaj, gondoltuk, majd Yura kárpótol minket. Az arrafelé menő buszok a város egy meghatározott pontjáról indulnak igény szerint (azaz akkor, amikor megtelnek). Nem volt szerencsénk, a következőnek induló busz még szinte üres volt, amikor odaértünk. Sebaj, húsz perc múlva megvolt a szükséges létszám. A sofőr azonban még további tíz percig nem került elő, így egy kollégája mindenkit áttessékelt a saját buszába. Erre azonnal ott termett a sofőr, némi vita után visszaterelt minket az ő buszába, majd végre elindultunk. Mondtuk neki, hogy "hot springs" és "geyser"-ig megyünk, mire magabiztosan bólogatott. Megnyugodtunk, tudja, hová visz. Saját becslésünk szerint nagyjából épp ott kellett lennünk, mikor hátranézett ránk, hogy "baños". Eléggé kiépített környéken voltunk, gejzírek és forróvizű források környezetét valahogy nem így képzeltük el. Mindenesetre leszálltunk, hátha még valamennyit gyalogolni kell, noha a tourist infóban azt monták, hogy rögtön ott lesznek, ahogy leszállunk a buszról. Ehhez képest egy elég jól kinéző szállodaszerű épület előtt találtuk magunkat, amiről kiderült, hogy nem csak szálloda, hanem termálfürdő is egyben, a zárt térben lévő medencék pedig csak belépő megvásárlásának fejében látogathatók. Ez volt hát a forróvizes forrás és a gejzírek... Az épületegyüttesnek azonban elég szépen rendezett belső kertje volt, ahova szabadon be lehetett menni, így sétáltunk egy kicsit arrafelé, illetve felmásztunk a fölé magasodó dombra, majd végigmentünk a forrástól induló kis patak mentén, ami egészen idilli látványt nyújtott a körülötte zöldellő hosszúkás réttel. Később az út mentén egészen a település végéig jutottunk, ahol csatlakoztunk a helyiek buszra váró kis csoportjához, majd visszavitettük magunkat a városba.

A kert nem volt rossz, de látványosságnak nagyon kevés

A patak mente

Azt is mondták a tourist infóban, hogy a közelben lévő Colca-kanyonba, ami több, mint ezer méteres mélységével a világ második legmélyebb kanyonja, 70 Sol a belépő...