Mielőtt felszálltunk a buszunkra, még el tudtuk olvasni a diabloi hostel visszaigazoló e-mailjét, amelyben a tulajdonos leírta, hogy a faluban ATM csak januárban és februárban működik. Ez a tény először döbbenettel, majd némi aggodalommal töltött el bennünket, ugyanis nem volt nálunk túl sok készpénz.

A legtöbb automatából valamiért csak 300 dollárt lehet felvenni egyszerre (úgy számoltuk, hogy jobban járunk ha azt váltjuk át, mintha helyi pénznemben vennénk fel valutát, mert az itthoni bank nagyon rossz árfolyamon teszi ezt). Ráadásul nem csak a saját bankunk számol fel kb. 1000 forintos összeget a pénzfelvételért, hanem a helyi bankok is lehúznak még bennünket 4-6 dollárral. Így a készpénzhez jutás macerás és drága: ha gyakran veszünk ki ATM-ből, sok pénzt vesztünk, ha helyi pénzben, akkor is, dollárhoz meg egyszerűen nem lehet nagyobb összegben hozzájutni. Erre a turisták mindenféle technikát kitalálnak, még keressük a legjobb megoldást.

Visszatérve, a busz hálistennek nem a falutól kb. 3 km-re lévő terminálon tett le bennünket, hanem a központban, közel a tengerparthoz. Bár tökmindegy volt, mert a szállásunk minkét helytől messze volt, de úgy döntöttünk, elsétálunk odáig. (Annak ellenére, hogy a buszról leszállva egyből odalépett hozzánk egy fiatalember, hogy van-e szállásunk, és nem kell-e fuvar odáig, mert egyébként a hostel felkínálta ezt a lehetőséget.) A szállás jól nézett ki és korrekt volt, jóval nagyobb és modernebb, mint a cabo polonioi és sokkal több vendéggel, ami a polonioi extrém nyugalom után először elég fura volt. A hostelbe belépve egyből megláttuk Hüst (Husseint), a török srácot, akivel Montevideoban is egy hostelben laktunk. :) Miután lecuccoltunk, a tulajdonos elmondta, milyen szabadidős tevékenységeket ajánl. Punta del Diabloban a legérdekesebb program a közeli Santa Teresa nemzeti park meglátogatása, amelynek északi bejáratához busszal lehet eljutni, majd a déli kijárattól még kb. 2 km-t sétálva egészen a faluig vissza lehet jutni. Ez kb. 6-7 km-es túrát jelentett, és mivel másnap VÉGRE kisütött a nap, kora délután nekivágtunk. Mivel a hostel tulaja (aki egyébként olyan benyomást keltett, mint aki folyamatosan be van kokózva, de egyébként nagyon kedves volt) éppen a központba tartott, felvett minket a kocsijával, amelynek utánfutójából izgatottan vakkantgattak kifelé a kutyái. A többi hostelhez hasonlóan itt is ki-be mászkáltak a helyhez tartozó kutyák és macskák. Az utcákon is jellemző a jelenlétük, nyakörvük általában nincsen, de sosem tudjuk eldönteni, hogy kóborkutyák-e vagy sem, mert általában jó állapotban vannak. A sétáltató emberek is teljesen szabadon hagyják őket, én Dél-Amerikában pórázon állatot még nem láttam. Ja de, Montevideoban, ahol egy srác 5 kutyát sétáltatott egyszerre.

A buszmegállóba igyekeztünk kiérni a menetrend szerinti14 órára, még úgy is, hogy számítottunk a szokásos 15-20 perces késésre. Így is lett :)

Várunk a buszra

A sofőrök nagyon kedvesen segítettek nekünk leszállni a megfelelő helyen. Dél-Amerikában a buszjegyvásárlással kapcsolatban jellemző, hogy mindig két ember van a buszon: az egyikük vezet, a másikuk pedig a jegyeket kezeli, valamint a csomagok be- és kipakolásával foglalkozik. Az ember ezután felszáll a buszra, és kicsivel később a jegykezelő végigmegy a buszon, és kiadja a jegyeket az új felszállóknak.

A Santa Teresa park bejáratánál van egy ellenőrző pont, ahol egy látogatólistára fel kellett írni egyikünk nevét és az útlevélszámát. A bejáratot katonák őrizték, akik elég sok helyen ott vannak, de nagyon kedvesek (néha gyanúsan jókedvűek). Persze az útleveleink nem voltak nálunk, hiszen csak elmentünk kirándulni egy nemzeti parkba... Nagy probléma nem lett belőle, az egyik katona nagyvonalúan legyintett, kihúzta a megfelelő rubrikát, adott egy infomrációs füzetet és vigyorogva jó időtöltést kívánt.

A park első látványossága egy régi erőd volt (La Fortreza). Az erődön belül pici múzumokon keresztül megtudhattuk, hogyan védték 200-250 évvel ezelőtt Santa Teresát, hogyan néztek ki a tisztviselők, milyen fegyvereket használtak, milyen volt a konyha, a sekrestye stb. Érdekes volt és a kilátás is szép volt (a háttérben a Laguna Negrával), szóval megérte azt a 30 pesós belépőt.

Az erőd

Az erőd után elkezdtünk tekeregni a parkban abban a reményben, hogy egyszer csak elérjük a térképeken jelölt éttermek valamelyikét, ugyanis két darab almán kívül semmi kaja nem volt nálunk. Most már csak nevetek azon, milyen aranyosan naivak voltunk. Útközben érdekes és elég nagy növényeket láttunk, később az ottani állatvilággal is megismerkedtünk. Nagyon szép helyeken sétáltunk keresztül, s közben örültünk, hogy végre látunk valami zöldet, ami jólesett a szemünknek a cabo polonioi homokviharos pusztaság után.

A térképen voltak pöttyözötten jelölt utak is, amelyek jelentése – mint később megtapasztaltuk – az volt, hogy azok olyan ösvények, amelyek eső után teljes mértékben járhatatlanok. Az elmút napok időjárása miatt sok helyen állt a víz, és ezek a kis utak gyakorlatilag mocsarak voltak. Ettől függetlenül nagyon jól szórakoztunk azon, hogyan lehetne átjutni ezeken a lehetetlen helyeken, ami a legtöbbször kudarcba fulladt. Betévedtünk egy vadasparkba, ahol láttunk nyulat, teknőst, őzeket, nandut, kecskét, vízidisznót (a legnagyobb rágcsáló!), kacsát, ludat, pávát és egy csomó más érdekes madárfajt. Az állatok egy része kerítés mögött volt, de például a pávák és a kisebb állatok szabadon mászkáltak. A vadasparkban egy gyöngyörű tó is volt, pálmafákkal és függőhidakkal. Itt mászkálva inkább Ázsiában éreztük magunkat.

Nanduk és vízidisznók is lakói a vadasparknak

Sétánk közben elértünk egy-két helyet, ahol a térkép szerint étterem vagy bolt van, de csak elhagyatott épületeket találtunk. A villa-kés jelzésekről egy idő után egyértelműen kiderült, hogy azok nem vendéglőket jelölnek, hanem olyan pihenőhelyeket, ahol a kedves turista elfogyaszthatja a magával hozott elemózsiát. Nekünk a bolt is megfelelt volna, de életnek nyoma sem volt. Egyetlen pasit tudtunk megkérdezni (aki éppen a zárva levő fagyizójában tett-vett), aki megmutatta nekünk a térképen, melyik helyen „vannak éttermek”. Ezen felbuzdulva elindultunk a megfelelő irányba, én pedig végre nagy nyugalommal elfogyaszthattam az addig féltve őrzött és vészhelyzetre tartogatott almámat. Elérkeztünk a helyre, ahol már mintha nyoma lett volna némi civilizációnak: állt ott néhány házikó és találtunk egy teret, de az is teljesen kihalt volt. Körbesétáltunk a környéken, hátha, s közben nagyon szép épületekbe botlottunk (az egyik egy botanikus kerthez hasonlított), persze mind totálisan elhagyatott. Mivel még a túra fele hátravolt, már elkezdtük vizionálni, hogyan fogják megtalálni az éhenhalás után bomlásnak induló testünket az erdőben, amikor megjelent egy kislány az anyukájával. A nő kezében mintha egy szatyor kaja lett volna. Először felvetődött, hogy megtámadjuk és kiraboljuk őket, de ezt elvetettük. Megkérdeztem a nőtől, hogy lehet-e a környéken valamilyen táplálékhoz jutni, mire kedvesen mosolyogva közölte, hogy peeeersze, hát itt a téren van egy étterem. Nem nagyon értettük, hiszen azt a teret már megnéztük, de azért visszamentünk. És bakker, a sarokban, egyáltalán nem magától értetődően, növények által benőtt felirattal tényleg ott bujkált Az Étterem. És egészen elképesztő módon még nyitva is volt. Volt némi főtt kaja választék, de biztosra akartunk menni, úgyhogy csak az Uruguayban megszokott (de máshol is népszerű) tortillas-t kértük, ami gyakorlatilag sós tortaszelet, általában spenóttal, cukkinivel vagy más zödségekkel töltve. És persze vettünk vagy négy alfajorest, mert nagyon olcsó volt. Szabi még a telefonját is fel tudta rakni tölteni, ami később nagyon jól jött, mert a park vége felé már csak GPS-segítségével tudtuk koordinálni magunkat.

Továbbindultunk egy lagúna felé. Útközben találkoztunk néhány szabadon mászkáló wombattal, akik kutyaszerű vakkantással figyelmztették kölykeiket a közelgő „veszélyre”. Erre a kicsik bemenekültek a bozótba, az anyjuk pedig egy ideig próbálta elállni az utunkat, de ahogy közeledtünk, az is félresomfordált. Ha megtámadott volna bennünket, egészen biztos, hogy komoly sebeket ejtett volna rajtunk a hatalmas rágcsálófogaival. A térkép szerint a lagúnát megkerülve találunk egy hidat, ami egy erdőbe vezet, és azon keresztül tudunk kijutni a nemzeti parkból kivezető betonútra. Meg is találtuk a hidat, illetve annak maradványait: nagyon-nagyon régen lehetett közlekedésre alkamas, teljesen be volt omolva, esélytelen volt átkelni rajta. A patak, ami elválasztott minket az erdőtől, nem volt széles, viszont a környéke mocsaras volt, így nem lehetett csak úgy átugrani. Mit hoz az élet, némi bóklászás után találtunk egy falécet, közvetlenül a mocsaras patakpart szélén. Félig bele volt süllyedve a saras földbe, de mintha pont azért lett volna ott, hogy a szerencsétlen turista számára utolsó reménysugárként szolgáljon. Kibányásztuk a sárból és átvetettük a patak felett, amin így már sikerült átkelnünk.

A hidunk :)

Most következett a túra legneccesebb része. A térképen jelölve volt néhány út és elágazás, de a valóságban annál sokkal több létezett. Sikerült is először rossz irányba indulnunk, de a GPS segítségével visszakoordináltuk magunkat a megfelelő irányba. Közben már ment le a nap, úgyhogy elkezdtem mantrázni, hogy még világosban kijutunk az erdőből. Nehéz volt úgy megtalálni a helyes utat, hogy semmiféle turistajelzés nem segített bennünket. Az utolsó nagy akadály egy olyan „út” volt, már nagyon a vége felé, ami az eső miatt egy nagy mocsár lett, kidőlt fákkal és össze-vissza növő, áthatolhatatlannak tűnő bozóttal. Megint szerencsénk volt, arra járt néhány lovas, akik megnyugtattak minket, hogy jó irányba megyünk, próbáljunk meg valahogy átkelni. Nekik a lovakkal ez nem volt probléma. Ágakba kapaszkodva, kidőlt fákon átmászva sikerült átverekednünk magunkat a necces részen, és hamarosan kilyukadtunk az útra. A nemzeti park kijáratánál még nevettünk egy utolsót a térképen jelölt „szupermarketen”. Pár perc séta után elértük a tengerpartot, és annak mentén indultunk vissza a faluba. A lemenő napban nagyon szép volt, megérte ennyit szenvedni érte. Estére vissza is értünk a hostelbe, ahol elmeséltük Husseinnek a kalandjainkat, így elhatározta, hogy másnap ő is elmegy a parkba.

Errefelé különösen szép a hold napközben

Muszáj volt lefotóznunk a térképen jelölt utolsó szupermarketet

Már csak azon a kis földnyelven kell átjutnunk, és már majdnem otthon vagyunk

Visszatekintés - nem rossz :)

Éééés az már ott a mi falunk!

Az indulás napja azzal telt, hogy megpróbáltuk megszervezni a továbbutazásunkat. Előtte még volt egy kis időnk, hogy kimenjünk a tengerpartra flesselni az irtózatos hullámveréseken, és hogy örüljünk a napsütésnek.

Punta del Diablo a másik irányból. A parton hatalmas, a természet által sima felszínűre formált köveken sütkéreztek, horgásztak, mászkáltak az emberek.

Kénytelenek voltunk a 30 fokban elgyalogolni a falutól kb. félórányira lévő buszterminálhoz (micsoda baromság), ahol állítólag az egyik esti buszra meg lehet venni a jegyet bankkártyával. Nos a nő közölte velünk, hogy a csipes bankkártyával nem tud mit kezdeni. Nyilván az összes bankkártyánk csipes volt. Teljesen érthetetlen, de kénytelenek voltunk beletörődni, hogy tök feleslegesen jöttünk el idáig, és hogy továbbra sem tudjuk, hogyan utazzunk tovább. Muszáj volt még aznap este visszajutnunk Montevideoba, ugyanis már jó előre megvettük a Buquebus jegyünket (Montevideoból elvisznek minket busszal Colonia del Sacramentoig, ahonnan hajóval megyünk tovább Buenos Airesbe), valamint a Buenos Airesből Puerto Madrynba szóló buszjegyünket. Visszamentünk a hostelbe, hogy megkérdezzük, nem fizethetünk-e nekik valamennyit kártyával (mintha fogyasztottunk volna a hostel által kínált enni-innivalóból), amit készpénzben visszakapunk. A pultos csajszi közölte, hogy a tulaj a várandós barátnőjével elment vizsgálatra a 100 km-re lévő Rochába, és nélküle nem lehet ilyen műveleteket végrehajtani. Egyetlen megoldás maradt: annyi pénzünk még volt, hogy elbuszozzunk Castillosig, ahol talán sikerül pénzt felvenni, így ott meg tudjuk venni a jegyet Montevideoba. Így is tettünk, volt ATM, működött is, így éjjel fél 1 körül már a montevideoi terminálon vártuk a következő buszunkat, és megpróbáltunk lélekben felkészülni egy nagyon hosszú utazásra.

*** (NEM) AJÁNLÓ ***

Hostel de la Viuda: kicsit messze van a központtól, de teljesen rendben volt.

Santa Teresa nemzeti park: nagy élmény, mindenképpen ajánlom. Útlevél legyen nálad :)