A mesterterv az volt, hogy Zsófi egy ismerősénél fogunk lakni Limában, de szombat este el akartunk menni egy buliba, így jobbnak láttuk, ha az első két nap hostelben lakunk, és csak vasárnap délután költözünk oda Carlosékhoz, miután ismét szalonképes állapotba kerültünk.

Péntek délután érkeztünk meg, a hostelt már előre lefoglaltuk, mert nem volt kedvünk keresgélni. Az utcát, amiben a hostel volt, az OsmAnd~ kereséssel nem találta meg, pedig ismeri. Ennek híján csak annyit tudtunk, hogy valahol Mirafloresben kell keresni. Felpattantunk a Metropolitanóra (gázüzemű BRT rendszer, először láttunk ilyet, tényleg elég hatékony, de így is mindig mindegyik kocsi tele van, alig lehet felférni), gondolván, hogy majd ott körülnézünk, legrosszabb esetben kérdezősködünk. Így is lett, két, szintén hátizsákos turista igazított minket útba. Mikor megkérdeztük őket, épp csak a hátunk mögött lévő utcára mutogattak. Ki tudja, meddig bandukoltunk volna még, ha nem találkozunk velük...

Sokat kellett még gyalogolni a Puriwasi Hostelig; valójában közel van a Benavides nevű Metropolitano-megállóhoz, mi kettővel túljöttünk rajta. Kellemes hely, van egy tetőterasza, ott kapott helyet a konyha és egy kisebb bár is. Mire letettük magunkat, elég késő volt, a személyzet csak a nem messze levő La Lucha szendvicsezőt tudta ajánlani, ami elég drága ugyan, de nagyon finom kajáik vannak. Streetfood, de vannak pincérek, a hely és a kiszolgálás minősége európai mércével is nagyon jó. Rengetegen voltak, alighanem sokan jöttek el a hét utolsó munkanapján egy jó szendviccsel jutalmazni meg magukat. Egy tonhalas melegszendvicsért és egy közepes adag rusztikus sültkrumpliért 34 Solt fizettünk.

Szombaton reggeli közben a tetőteraszon összefutottunk az ausztrál Mattel, akivel Valparaísóban is együtt lógtunk egy darabig. Alaposan kikérdeztük az ayahuasca szertartásról, amiért igazából Dél-Amerikába jött, addigra már túl volt rajta. Később Zsófin már kezdett kijönni a tüszős mandulagyulladás (amit szerintem a Piscóban, indulás előtt elfogyasztott raspadilla miatt kapott el -- ez nem más, mint egy adag natúr jégkása legalább ötféle szörppel gazdagon nyakon öntve), így aznap csak pihentünk. Csak este másztunk ki a szobából, hogy a tetőteraszon kicsit szocializálódjunk. Össze is ismerkedtünk az egyik hosteles sráccal meg egy jófej brazil üzletemberrel. Az utolsó Metropolintanót persze lekéstük, így kollektívóval kellett mennünk a buli helyszínére, amiről csak nagyjából tudtuk, hogy hol van. Az utastársak rendesek voltak, segítettek, hogy hol kell leszállni. Egy forgalmasabb úton sétáltunk tovább a mutatott irányba, mígnem lekanyarodtunk egy sötétebb, kisebb mellékutcába. Ennek az elején megszólított minket egy argentin strici (épp a lányaival lógott a sarkon), kedvesen kérdezte, hogy mit keresünk. Mikor megtudta, hogy turisták vagyunk, készségesen felajánlotta, hogy elvezet a helyre, mert ez nem valami biztonságos környék. Nem tűnt vérszomjas gyilkosnak, úgyhogy mellé szegődtünk, de Zsófi keze azért a paprikasprét markolta a táska mélyén. Egy tényleg elég gázos környéken keresztül valóban elvezetett minket egy pár sarokra lévő, foglaltháznak tűnő épület belső kertjébe (út közben pár haverjával futottunk össze, váltottak néhány szót), ahol számos korunkbeli fiatal lakott egy elképesztően szürreális környezetben. Mikor mondtuk nekik, hogy goabuliba jöttünk, csak értetlenül néztek... úgy tűnt, önjelölt idegenvezetőnk, aki időközben elköszönt és visszament a beosztottjaihoz, tévedett. Mi is eljöttünk, és végül is a térkép segítségével valahogy sikerült odanavigálnunk a megfelelő helyre.

Otthoni mércével a bulitól nem dobtunk nagy hátast, de a maroknyi limai szcéna rendesen kitett magáért, szerintem büszkék lehetnek magukra. Összehaverkodtunk a szervezőkkel, amikor megtudták, hogy honnan jöttünk, persze rögtön OZORA meg SUN került szóba, egyikük volt is SUN-on tavaly. Dumáltunk még egy nagyon szimpatikus német-perui sráccal meg a barátnőjével, akik elmondásuk szerint látták, hogy nem vagyunk ide valósiak, és ezért csak úgy odajöttek beszélgetni, hogy mifélék vagyunk.

Másnap Carlos értünk jött a hostelbe, és innentől kicsit összefolynak a napok. Zsófi kapott valami antibiotikumot Carlos nővérének orvos élettársától, amitől jobb lett a torka. Carlos családja annak ellenére nagyon kedves volt, hogy néha elég nehézkes volt velük a kommunikáció, hiszen szinte egyáltalán nem beszéltek angolul, a mi spanyol tudásunk pedig még messze van a társalgási szinttől. Ennek ellenére nagyon jókat beszélgettünk, leginkább a magyar és perui viszonyok különbözőségéről illetve hasonlóságáról, és országaink jellegzetességeiről.

Ha ezt a képet láttad, akkor láttad Lima belvárosának 90%-át -- nem azért, mert olyan kicsi, hanem mert pont ugyanígy néz ki

Lima (egy elmondhatatlanul kicsi része) a Cerro San Cristobalról

Csúcsforgalom Lima egyik közlekedési ütőerén, a Javier Prado Este-n; haladni csak az alsó sávokban lehet, felül általában áll a forgalom

Szinte üres collectivobelső -- reggel és kora délutántól késő estig itt moccanni sem lehet

Lima főtere -- furcsamód nem Plaza de Armas a neve, hanem Plaza Mayor

A felvonulások a perui települések elengedhetetlen kellékei, és ez alól a kilencmilliós metropolisz sem kivétel

Parque de las Aguas -- hihetetlen számú és változatosságú szökőkutakkal teli park

Csütörtök este salsaklubban voltunk Carlos egy lányismerősével. Se Zsófi, se én nem vagyunk oda a hagyományos értelemben vett táncokért, így leginkább csak a fal mellől nézelődtünk. Elképesztő volt látni, hogy mennyire népszerű itt ez a dolog. Elég nagy volt a hely, de este 11 körül már szinte lépni sem lehetett a sok táncoló pártól. Carlos azt mondta, hogy itt a fiatalok körében ez a legnépszerűbb szórakozási forma. Éjfél körül élő koncert is volt, egy elég nagy zenekar játszott, természetesen salsát. Az emberek pedig a színpad előtt folytatták, amit a táncparketten elkezdtek -- rövidesen kaptam is egy tűsarkat a lábujjaim közé.

Carlos nagyon jó vendéglátónak bizonyult, rengeteg helyre elvitt minket. Ezek közül az egyik legizgalmasabb egy kokaliszt gyár volt, aminek tetőteraszán egy hagyományőrző zenészcsapat, -- melynek Carlos is tagja -- tartott próbát. Tradícionális hangszereken játszottak régi indián dalokat, egy párhoz egyszerű körbejárós-fordulgatós koreográfia is tatozott. Közben ittak (bort, keveset), kokalevelet nyammogtak (sokat), és valami spéci cigit szívtak. Minket is megkínáltak mindenből, utóbbihoz Carlos azt a jót anácsot adta, hogy eszünkbe ne jusson letüdőzni. A próbát megbeszélés követte a közelgő fellépéseikről.

Onnan közvetlenül egy házibuliba mentünk annak a lánynak a születésnapját megünnepelni, akivel a salsaklubban voltunk. Egy pár emberrel tudtunk beszélgetni, de én leginkább azzal szórakoztattam magam, hogy megpróbáltam megtanulni azt a dalt, amit hagyományosan minden szülinaposnak eljátszanak pánsípon. Pontosabban sikun, mert pánsípból rengetegféle van. A siku érdekessége, hogy mindig párban játszanak rajta, ez a régen itt élt indián törzsek hitvilágán is végighúzódó dualitás miatt van. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a dallam két siku között van szétosztva a hangok szintjén, vagyis egy-két hangonként adogatják egymásnak a dallamot, és a végén a két féldallamból áll össze az egész.

Sikurizni tanulok

Szombat este Carlos egy peñába vitt minket. Számunkra elég furcsa hely volt ez: koncert, táncház, karaoke, kocsma, étterem, és stand-up comedy (!) keverékeként tudnám leginkább jellemezni. Képzeljünk el egy kis éttermet egy színpaddal, ahol egy pár fős zenekar játszik hagyományos, de nem túl régi perui fúziós zenét (legtöbb esetben a marinera különböző változatait), amibe a közönség soraiból be lehet szállni énekelni. A dalok folyamát időnként hosszabb-rövidebb felelgetős párbeszédekkel törték meg, amiken mindenki nagyon jókat derült (spanyoltudásunk sekélyessége miatt minket leszámítva). Táncok közül is sokféle volt, a leglátványosabb Carlos ismerőseinek páros, hagyományos kosztümökben előadott táncai voltak, de a csoportos táncokba a közönségből is be lehetett szállni. Utóbbiak közül voltak olyanok is, amikben a koreográfia fix volt, és olyan is, ahol csak párok ropták egymástól függetlenül. A közönség nagyon vegyes és életkor tekintetében kiegyensúlyozott volt: a huszonévesektől kezdve a nyugdíjasokig minden korosztályból voltak, nagyjából egyenlő arányban. Volt ott egy nagyon idős bácsi, akit mindenki állandóan ölelgetett. Carlos azt mondta, hogy ő az az ember, aki az elmúlt évtizedekben a legtöbbet tette ezért a szubkultúráért, és hatalmas megbecsülésnek örvend ezekben a körökben. A másik kiemelkedő személy egy nagyon híres énekeső volt, aki egy pár számot elő is adott a legtöbbször másokkal duettben.

Peña: dáridózás perui módra

Vasárnap délután elmentünk várost nézni a főtérre, ami nagyon impozáns, de ezen kívül semmi extrát nem találtunk benne. Onnan indultak turistabuszok a város tetejére, a város fölé magasodó San Cristobal dombra. Innen remek kilátás nyílik a városra, mármint ha valaki a sim citys időkön mélázva szereti madártávlatból figyelni egy kilencmilliós nagyváros működését. Van ott egy, a város és a környék történetét bemutató kisebb múzeum is, amin legfeljebb átrohanni van idő, ha az ember nem akarja lekésni a visszafelé induló buszt.

Voltunk még a nemzeti múzeum egyik nemrégiben nyílt tárlatán is, ami az 1980 és 2000 között zajlott belső konfliktusnak állít emléket. Ebben szélsőbaloldali kommunista-szocialista terrorista csoportok próbálták megdönteni az akkori kormány hatalmát sorozatos robbantásokkal és politikusok, újságírók, valamint ártatlan civilek lemészárlásával. Leginkább csak fotókat állítottak ki, amik az eseményeket időrendben dolgozták fel. Kicsit hosszú volt, de mindenképp tanulságos.

Ugyanezt tudom elmondani a Larco Múzeum tárlatáról, ami a legkomolyabb prehispán emlékeket bemutató tárlat, amit láttunk. Mindenképp érdemes elmenni, noha a 30 solos belépőt kicsit húzósnak éreztük.

A Larco Múzeum tárlatából

Utolsó este Carlos elvitt minket a partra (Playa Barrancóra), amitől nem messze található Lima (egyik) Kazinczy utcája: kellemes atmoszférájú sétálóutca egy parkon keresztül, mindenhol bárok és éttermek. Szerencsére nem volt nagy tömeg.

Bajada de Baños

Másnap kicsit körülményesen ugyan, de kijutottunk a Terminal Plaza Nortéhoz, ahonnan indult a buszunk Casmába.