SzaFi Dél-Amerikában

SzaFi Dél-Amerikában

Délnyugat-Bolívia (Tupiza és Uyuni környéke)

2015. február 27. - VZsó

Nagy reményekkel érkeztünk meg Bolíviába, ahol állítólag annyira kedvesek az emberek, és annyira olcsó minden. A határátkelés simán ment, csak hosszú volt, és közben hullott a fejünkre az eső, de nem volt vészes.

A határmenti bolíviai város, Villazón első járdájára lépve szinte azonnal megszólított bennünket egy férfi: "Tupiza?" Fogalmunk sem volt, honnan és mikor mennek buszok Tupizába. Úgy döntöttünk, most rábízzuk magunkat a véletlenre és meglátjuk, hogy működnek itt a dolgok. A pasi egy kisbuszhoz vezetett bennünket – collectivo, gondoltuk. Az utazási mód lényege, hogy embereket toboroznak egy adott célállomásra tartó kisbuszba, és csak akkor indulnak el, amikor már megtelt a busz. Ha ez nem sikerül, útközben, nyitott ajtóval haladva és az úticélt folyamatosan kifelé kiabálva próbálnak plusz utasokat összefogdosni. Általában elég olcsón meg lehet úszni az utazást collectivóval, bár jelen esetben nem mondanám, hogy nem kellett a zsebünkbe nyúlnunk. Azonnal jeleztük a pasinak, hogy egy fitying boliviano sincs nálunk, de megnyugtatott bennünket, hogy majd megállunk egy automatánál. A második próbálkozásra sikerült is a pénzfelvétel, így végre megkezdhettük utazásunkat.

Tupizában a hostelig vittek bennünket, ahol eddigi utazásunk során első alkalommal vettünk ki egy matrimoniot, azaz saját fürdőszobás, franciaágyas szobát. Nagyon furcsa volt, megcsapott valami enyhe luxus érzés is :) Bolíviában legtöbbször megfizethető a matrimonio, úgyhogy itt sokszor aludtunk ilyenben, főleg amiatt, hogy sok helyen nincsenek normális hostelek, csak úgynevezett hospedaje, ami se nem hotel, se nem hostel: mentes a közös helységtől, a dormitorytól, a konyhától, a reggelitől és az ízléses berendezéstől is. Arra jó, hogy megaludjon valahol az ember.

Tupizában, ebben a meglehetősen lepukkant kisvárosban egyetlen éjszakát kívántunk tölteni, hogy aztán másnap utazhassunk is tovább Uyuniba, megnézni a híres sómezőt. Az egyébként aranyos hostelvezető asszony kedvesen, de határozottan próbált rábeszélni bennünket, hogy vegyük igénybe a hostel által kínált két, három, vagy négynapos programot, amelynek keretében a kétségtelenül gyönyörű dél-nyugat-bolíviai vidéket is megnézhetnénk. Sajnos a túrák jóval nagyobb összegbe kerültek, mint amennyit mi erre az egész uyunis kiruccanásra szántunk, így eleinte ellenálltunk.

blog_dscn1290.JPG

Tupiza nem az a kellemes üdülővároska

Napközben megnéztük a piacot (itt meg mertem enni valami lencsés cuccot, átszámolva 240 forintért, és egész jó volt), az egész csinos főteret, meg ettünk egy pizzát. Úgy vettük észre, hogy jelentős árkülönbségek vannak az utcán és a piacon, illetve az éttermekben kínált ételek között. Szóval ha Bolíviába utazol és előtte azt hallod, hogy itt egy-két dollárból meg lehet kajálni, az abban az esetben igaz, ha hajlandó vagy megenni az út szélén, bizonytalan higiéniai körülmények között sütögetett, bizonytalan húsból készült majd-maglátod-milyen kajákat. Bolíviában is kipróbáltunk ezt-azt, főleg a piacokon, ahol azért az utcainál sokkal bizalomgerjesztőbb kaják vannak, de nem voltunk annyira kísérletezőek, mint máshol. Így is folyamatosan ment a hasunk, pedig nem ittunk csapvizet és figyeltünk a kézmosásra is, már amennyire Bolíviában lehet erre figyelni.

blog_dscn1276.JPG

A helyiek szinte kizárólag az utcán és a piacokon éteznek, ezek a helyek mindig tele vannak, és nem gringókkal :)

blog_dscn1278.JPG

Az általam elfogyasztott, Bolíviában és Peruban is igen népszerű lencsés-rizses cucc készítője

blog_dscn1286.JPG

A főtér egy üde színfolt a szakadt városka közepén

blog_img_20150119_170308.jpg

Meg kell hagyni, az étteremek is elég jól néztek ki, bár inkább csak belülről

Tupiza sok érdekességet nem tartogatott, így este már csak valami kajáért szerettünk volna kiruccanni, meg az egyébként közeli pályaudvarra, hogy megnézzük a menetrendeket, de ez a küldetésünk teljes kudarcba fulladt. Egy jó tanács (legalábbis Szabi ez után a kaland után ezt ígértette meg velem): ha Bolíviában az ajtón kilépve azzal szembesülsz, hogy ömlik az eső és folyik a víz az utcán, ne indulj el. Mi akkor még nem ismertük ezt a szabályt, és Szabi határozott aggodalma ellénre erősködtem, hogy induljunk el, hiszen úgyis mindjárt visszajövünk. Utazásunk alatti egyik legrosszabb döntésem volt. A hostelből csak végig kellett vona sétálni a járdán 3-4 sarkot, és ott lettünk volna a pályaudvaron, de akármerről próbáltuk megközelíteni az átkozott pályaudvart, mindenhol utunkat állta a hömpölygő saras folyó, ami normál esetben egy egyszerű egysávos utca. Bokáig érő víz ömlött ki tudja, végül hova, vagy mibe, mindenesetre minden utcán és kereszteződésen való átkelés reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Azok a helyiek, akik valamiért kénytelenek voltak kimozdulni otthonukból, egyszerűen cipőstül átgázoltak a folyamon. Minek izgatni magunkat, nem igaz?
A menetrend nézegetésről lemondtunk, de muszáj volt valami élelmet szereznünk, így addig ügyeskedtünk (= lábujjon átrohanás a minimálisan sekélyebb vizű utcákon és jóindulatúan elhelyezett térköveken), míg végül egy félig zárva levő sarki kisboltra akadtunk. Sokminden nem volt, vettünk pár zsemlét meg egy paradicsomos halkonzervet. Mivel sem a hostelnek, sem nekünk nem volt konzervnyitónk (akkor még, de hamarosan beláttuk, hogy ez így nem mehet tovább, és Sucréban vettünk egy multifunkcionális bicskát egy utcai árustól), a boltos bácsi kedvesen felajánlotta, hogy kinyitja nekünk. Most már csak vissza kellett jutni a hostelbe, ami sehogy sem akart sikerülni, ugyanis át kellett kelni két sávnyi úton (folyón). Egy ideig csak reménytelenül és tanácstalanul bámultuk a legalább 15 centis zubogó vizet, majd úgy döntöttem, nem akarom, hogy teljesen tönkremenjen a túrabakancsom. Levettük hát cipőinket, zoknijainkat, feltűrtük a már egyébként is totálisan szétázott nadrágjainkat, és a zuhogó esőben, sötétben, egyik kezünkben a cipőnkkel, másikban a nyitott paradicsomos halkonzervvel és a zsömlészacskóval átbotorkáltunk a még ránézésre is undorító áradaton, remélve, hogy nem lépünk bele egy fedő nélküli csatornalyukba, hogy aztán sáros és vizes talppal megérkezzünk végre a hostelünk szépen feltakarított előszobai járólapjára. Na ezt az élményt biztosan soha nem fogom elfelejteni. :)

Az így is csuromvizes cipőnk nem nagyon akaródzott megszáradni, így másnap aggódva fontolgattuk, hogy elmenjünk-e aznap Uyuniba. Végül úgy döntöttünk, hogy először Potosiba, a hírhedten lehangoló bányavárosba utazunk, és majd onnan megyünk át megnézni a Salar de Uyunit, a híres sómezőt. Aznap már sikerült kimenni a terminálra, és megnyugodva konstatáltuk, hogy több busz is indul aznap Potosiba. A hostelben közöltük a nővel, hogy sajnos nekünk ezek eléggé drága túrák, így magunk oldanánk meg a dolgot. Ekkor előhozakodott egy érthetetlenül kedvező ajánlattal, amely szerint majdnem feleannyiért ajánlotta fel nekünk azt a kétnapos túrát, amiről már előző nap is beszélt (ebben benne van egy egynapos kirándulás az Uyuni felé vezető úton, egy éjszaka a sómező szélén és másnap egy félnapos túra a sómezőn, reggelivel, ebéddel és vacsorával). Próbálta bizonygatni, hogy Uyuniban nagyon drága minden szállás, és az onnan indított pár órás túrák is sokkal több pénzből jönnének ki. Pontos információim nem voltak, de én is ilyesmiket hallottam, így elkezdtünk számolgatni, s végül megszavaztuk neki a bizalmat. Másnap reggel 9-kor indultunk, és a hosteles asszony suttogva a lelkünkre kötötte, hogy mivel rajtunk kívül mindenki az eredeti árat fizette, nehogy eláruljuk, hogy nekünk kedvezményt adott.

Két dzsippel utaztunk végig a valóban lenyűgöző dél-nyugat-bolíviai táj egy aprócska szeletén, de így is egy napig tartott az út, kisebb megállókkal. Az Andok hatalmas fennsíkjaink haladtunk végig, egészen elhagyatott vidékeken is. Lámák között, a szabad ég alatt ebédeltünk (egy barátságos példány hozzánk meglepően közel téblábolt, meg is lehetett etetni), majd egy kisebb kitérőt tettünk egy 4500 méteren fekvő bányásztelepülés, San Vicente kórházába, ugyanis a velünk utazó bazil csapat egyik lány tagja teljesen kikészült a magasságtól. Oxigént kapott és valami amfetamin injekciót, jó egy órát feküdt a szerény, de egész jónak tűnő kórházacskában. A biztonság kedvéért egy másik csaj is befeküdt egy kis oxigénért, nekünk hál' istennek (meg a sok kokalevélnek) semmi bajunk nem volt, amin őszintén szólva meg is lepődtem, szervezetemet ismerve. Mikor már mindenki jól volt, elindultunk végre lefelé, Uyuni ugyanis „csak” 3656 méteren fekszik.

blog_dscn1298.JPG

Valahol Délnyugat-Bolíviában, Tupiza és Uyuni között

blog_dscn1323.JPG

 Csodás utakon haladtunk keresztül... biztonságosnak ugyan nem tűntek, de jó sofőrünk volt

blog_dscn1348.JPG

Kell egy láma!

blog_dscn1351.JPG

Utunk során nagyon sok legelésző lámacsordát láttunk. Egyeseknek piros, másoknak rózsaszín szalag volt a fülére kötve és így tovább, jelezve, hogy melyik gazdához tartoznak. Őket nem nagyon láttuk, bizonyára valamelyik hegyek közötti kis tanya felől fognak felbukkanni, hogy hazatereljék jószágaikat

blog_dscn1357.JPG

 Annak ellenére, hogy kifejezetten blackmetálos feje van, ez a barátságos láma merészkedett teljesen közel a dzsipekhez, amikor a tisztáson ebédeltünk

blog_dscn1372.JPG

 Várakozunk San Vicente kórháza előtt

blog_dscn1391.JPG

A kocsiból, menet közben készített fotók egyike - csak ámultunk a formákon...

blog_dscn1417.JPG

Az éjszakánkat a sómező szélén álló, teljes mértékben sóból készül hostelben töltöttük. Ami jól is nézett ki, de ha választani lehetett volna, én inkább olyan helyre mentem volna, ahol a berendezés nem extra, viszont legalább egy normális wc van. Itt találkoztunk ugyanis először azzal a fajta toalettel, amit későbbi bolíviai kalandozásunk során jobban is megismerhettünk és meg is szoktunk, de elsőre elég sokkoló volt. Halovány fény, hideg, egy sima wc csésze és nem több (nem volt se hátulja, se deszkája), amit nem lehet lehúzni, hanem egy kinti esővízgyűjtő hordóból merített vízzel kell leöblíteni. "Mosdókagyló" gyanánt egy szintén kinti kis csap szolgált, alatta egy dézsával. Természetesen a víz jéghideg volt. Nagyon szerettem volna letusolni, amiben végül nem a lebeszélés akadályozott meg („nincs melegvíz” - jól van nem baj), hanem annyira bonyolult lett volna elérni, hogy kinyissák az érthetetlen módon lakat alatt tartott fürdőszobát, hogy inkább hagytam az egészet (késő este, sötétben, a pocsolyákkal teli sáros udvaron meg kellett volna keresnem egy házat és a nőt, akinél a kulcs volt). Mivel rajtunk kívül mindenki brazil volt, ők jól elvoltak egy sokágyas, nagy házrészben, szintén ott vártuk a vacsorát. Mi egy pici, duplaágyas, külön szobában kaptunk helyet.

blog_img_20150121_202609.jpg

"Vacsorázunk" a közös helységben, legalábbis azt hisszük - a jobb oldalon a srácok egy tangóharmonikát szerelnek :)

Megérkezésünk után nem sokkal kihoztak irdatlan mennyiségű kenyeret, vajat, lekvárt, dulce de lechét, tehát és kávét (?), amiről némi kérdezősködés után a többség úgy ítélte meg, hogy ez a vacsora. Az inkább reggelinek való kajából jól bezabáltunk, hogy másnap a hajnali 5 órás kelés után kibírjuk a 9 körülre tervezett reggeliig. Este 11 körül úgy döntöttünk, lefekszünk. Szabi már a fogmosáson is túl volt és félig bent voltunk a takaró alatt, amikor kopogtattak. Az egyik brazil csaj szólt, hogy most hozzák a vacsorát. Ő legalább annyira le volt döbbenve, mint mi, és mutatóujját a halántékánál forgatva jelezte, hogy szerinte sem teljesen százas aki ezt kitalálta. Valószínűleg egyszerűen csak el voltak csúszva a főzéssel. Ezek szerint az a rengeteg „reggeli” volt az előétel? Senki sem értette a dolgot, és igazából már eléggé jól voltunk lakva, ugyanakkor kívántam a meleg ételt (és persze jó magyarként arra is gondoltam, hogy ezért is fizettünk, ingyen kaját nem utasítunk el :) ), így visszamentem a terembe. Volt egész jó zöldségleves, aztán kihoztak egy adag tésztát, amihez, gondoltam, jár majd a vega szósz, ahogyan azt előre jeleztük. Megjelent a szakács a nem vegáknak szánt szósszal, velünk pedig kedvesen közölte, hogy mi mást kapunk. Meg is jött a vacsi: jéghideg omlett és némi szeletelt zöldség. Kelletlenül, a hideg miatt kabátban vacogva nekiláttunk az evésnek, és nem lett jobb a kedvünk, amikor az egyik brazil elárulta, hogy szent meggyőződése szerint a tésztaszószban egyetlen mikrogramm hús sincsen. Eléggé nehezteltünk emiatt a „diszkrimináció” miatt: azért, mert nem akarok húst enni, nem lakhatok jól rendes meleg kajával, mint a többiek? Nyilvánvaló volt, hogy a nekünk szánt tojást sütötték meg legelőször (különben nem lett volna jéghideg – nem langyos, nem kihűlt: jéghideg), ami érthetetlen, hiszen az 3 perc. Miután kiduzzogtuk magunkat (Szabival szép kulturáltan megosztottuk egymással felháborodásunkat az egész, vacsorát övező bohóckodás miatt), elmentünk aludni. A túravezetőnk este megígérte, hogy 5 körül kopogtatni fog az ajtókon, így kivételesen nem állítottuk be az ébresztőt.

Reggel negyed 6-kor arra ébredtünk, hogy az emberek kabátban mászkálnak kint a félhományban, és pakolják fel a cuccaikat a dzsipek tetejére. Természetesen semmiféle ébresztést nem kaptunk, ellenben 5 perc múlva bekopogott Julio, a túravezető sofőr, hogy adjuk oda a táskánkat, mert szeretné feltenni a többi közé. Épphogy ébren voltunk, és tudtuk, hogy valószínűleg mindenki ránk vár, így némi fejcsóválás és szitkozódás kíséretében gyorsan összekapkodtuk magunkat és a cuccainkat. Tudtuk, hogy ez az egész bénázás szerves része a dél-amerikai szervezett túráknak. Julio egy nagyon kedves, jólelkű, segítőkész fickó volt, ezért nem cseszegettük (csak egymás között osztottuk meg a gondolatot, hogy „be kellett volna állítani az ébresztőt, ezeknek nem szabad semmit sem elhinni”), de azért eléggé bosszantóak tudnak lenni ezek a szervezési anomáliák. Annyira szép helyeken járunk, és annyira jó lehetne az egész, ha nem lennének ezek a hülyeségek. Például, még az elején elmondtuk, hogy csak korlátozottan értjük a spanyolt, ehhez képest nem nagyon törték magukat, hogy megértsük, amiket mondanak, és itt elsősorban a logisztikai kérdésekre gondolok. Általában nem tudtuk, hogy ha valahol megállunk (például másnap a sóhotelhez közeli zsibvásárban) mennyi idő múlva és hova kell visszamenni, így alig találtuk meg a többieket és általában már mindenki ránk várt. Mivel egyértelmű utasítások nem nagyon hangzottak el (nem tudom, a spanyolul értő brazilok honnan tudták a dolgokat), igyekeztem kérdezgetni Joaquimot, az egyik kedves brazil pasit, aki egész jól beszélt angolul, de általában az ő válaszai se voltak helytállóak. Dél-Amerikában, eddigi tapasztalataink alapján nagyon jellemző, hogy semmi sem úgy van, ahogyan azt az elején mondják (ehhez csak nehezen tudunk hozzászokni), ráadásul a bolíviaiaknak megvan az az idegesítő szokása, hogy állandóan nyugtatgatják az embert, azt az érzetet keltve, mintha nem akarnának siettetni („tranquillo, no problem” stb.), de két perc múlva már türelmetlenül ismételgetik, hogy „vamos, vamos!”. A bolíviaiakon egyébként sem nagyon sikerült kiigazodnunk, későbbi utunk során sem.

Kellemetlenségek ide vagy oda, a túra során végig érdekes és szép helyeken jártunk, és az i-re egyértelműen feltette a pontot a Salar de Uyuni, ez a gyönyörű, küldönleges és földöntúli hely. Először mindenki aggodalmaskodott amiatt, hogy az elmúlt napok esőzéseinek hatására a világ legnagyobb sómezejének egy részét egybefüggő, egycentis víz borította, de amikor ott állva néztük végig a napfelkeltét, teljes mértékben meggyőződtünk afelől, hogy nagyon jó ez így. A sómezőt fedő vízréteg ugyanis teljesen sima és mozdulatlan, ezzel hatalmas tükör érzetét keltve, amin sétálva az ember úgy érzi magát, mintha a levegőben járna. A szabályosan mennybéli élményt tovább fokozták a napfelkelte először halványkékes-rózsaszínes, majd vöröses-aranyos színei. Kétségtelenül életünk egyik legfurább és leggyönyörűbb élményében volt részünk.

blog_dscn1459.JPG

Turisták várakoznak a napkeltére a vízzel borított Salaron

blog_img_20150122_060546.jpg

Mindjárt...

blog_dscn1491.JPG

Nyugaton egy vulkán tükröződik

blog_img_20150122_061406.jpg

A Pillanat

Miután felkelt a nap, folytattuk utunkat egy sómúzeum felé, ahol megreggeliztünk – természetesen nem minden gond nélkül, de ezt már nem is részletezem. Itt már teljesen száraz volt a talaj, így közelről is megnézhettük az érdekes, hatszögletű alakzatokat. Sikerült megtudnunk, hogy itt valaha (úgy 40 000 évvel ezelőttig) egy hatalmas tó volt, ma pedig a felszín alatt nagyjából harminc centinként egymást váltják a só- és a vízrétegek, összesen kb. tizenegy. A sóréteg azonban helyenként 120 m vastag is lehet!

blog_dscn1519.JPG

Sómúzeum, ami egyben egy jó drága hotel is

blog_img_20150122_080658.jpg

A sómúzeum előtt áll egy hatalmas Dakar-sószobor is a nem sokkal ottjártunk előtt zajló Dakar emlékére. Nagyon úgy tűnt, hogy ez az esemény teljesen rányomta a bélyegét az itteni turizmusra. Azon kívül, hogy irigykedve gondoltunk a hatalmas sómezőn keresztülszáguldó autókra, minket nem nagyon izgatott ez a dolog, úgyhogy érdektelenül vettünk tudomást az Uyuni-szerte mindenhol jelen lévő Dakar-őrületről, s az ezzel kapcsolatos szuvenírtárgyak tömkelegéről.

A Salar több mint 10.000 négyzetkilométer területű, így itt nyugodtan lehet egy órácskát autózni anélkül, hogy a kiterjedt fehérségen és a távoli havas hegycsúcsokon kívül mást is látna maga körül az ember... Miután a sómező egy száraz részén mindenki elkészítette az ilyenkor kötelező, vicces túristafotókat, továbbálltunk az alakjáról elnevezett Isla del Pescado (egykori korallsziget) felé. Ez gyakorlatilag egy kaktuszsziget, amelyen él egy 1200 évesnek becsült, 12 m magas példány is. Szabi, én és Joaquim felmentünk rá (a többiek nem akartak erre újabb 30 bolivianot kiadni), és nem is bántuk meg. Szuper érzés volt óriási kaktuszok között, a sziklákon mászkálni, miközben egyre magasabbról lehet bámulni a végtelen, fehér sómezőt.

blog_img_20150122_094114.jpg

Ezután még visszamentünk a sóhotelhez közeli szuvenírvásárba, majd (miután nagy nehezen megtaláltuk Juliot, aki minket keresett, mi meg őket, mert persze nekünk senki sem mondta, hogy nem az autóhoz, hanem a sóhotelhez kell vissszamennünk), megebédeltünk a szálláson. Mit gondoltok, mit kaptunk? Jéghideg omlettet és nyers felvágott zöldségeket. Ha már vega vagy, szenvedj … (tetszőleges csúnya szó)!

Délután még gyorsan elvittek minket a városszéli „vonattemetőbe” (sok régi vonat rozsdásodik félig a földbe süllyedve), s ezzel véget ért a túra. A többiket visszavitték Tupizába, de előtte még kiraktak bennünket a „pályaudvaron” (az egyik utca egyik része), ahol pont lekéstük a Potosiba tartó, még értelmes időpontban induló buszt. A már többször emlegetett francia pártól ellesett módszer alapján elkezdtünk turistákat kérdezgetni, van-e már szállásuk, és ha igen milyen, hol van, mennyibe kerül stb. Így találtunk egy nem túl szuper, de egy éjszakára teljesen megfelelő, központi helyen lévő hostelt (ami inkább hospedaje volt), ahol viszonylag olcsón kivehettünk egy kétágyas szobát. Bolíviában már büszkén hirdetik a szállásadók, ha van meleg víz, a pofátlanul mindenhol jelen lévő wi-fi felirat pedig természetesen csak egy rossz vicc. A szállásárak ügyében a tupizai hosteles nő éppenséggel tévedett (nem akarom azt mondani, hogy hazudott, tényleg rendes volt velünk ezzel a túrával kapcsolatban), bár azt meg kell hagyni, hogy a klasszikus szállásfoglalós oldalakon mi is irracionális árakat láttunk, de mint idővel mi is kitapasztaltuk, megéri személyesen is, helyben kérdezősködni. Az Uyuniból induló sómező túrák árait nem mertük megnézni, inkább a boldog tudatlanságot választottuk. Összességében egyébként szerintem megérte ez a túra, leszámítva a kajával és egyéb, szervezéssel kapcsolatos bénázásokat.

blog_img_20150122_131631.jpg

Közben meghánytuk-vetettük a dolgokat, és úgy gondoltuk, hogy kihagyjuk a nyomasztó, bányába lemenős turistaprogramot Potosiban, és egyből Sucre, a főváros felé vesszük az irányt. Még aznap megvettük a jegyünket másnap délelőttre, a hátralevő időnk további részét pedig a kisváros felfedezésével és a Bolíviának nevezett jelenséggel való ismerkedéssel töltöttük. A piacot nagyon ajánlom, az egy külön kis világ. Van minden, amit el tudsz képzelni, mindenhonnan különböző zenék (vagy a Dakar felvételek) üvöltenek, a javasasszonyoktól finom gyógyteákat lehet venni fillérekért, és egyesek ismeretlen okokból kiszárított fura növényeket és tengeri herkentyűket, sőt, fél rókalábat is árulnak. Egyikőjük állítása szerint valami „gyógyításhoz” vagy gyógyszerként használják ezeket, de pontosan nem tudom, hogyan kell ezt elképzelni, és sajnos annyira még nem tudok spanyolul, hogy erről társalogjak velük. Van könyves részleg is, ahol angol nyelvű spanyol nyelvkönyvet nem találtam, viszont középfokúnak hazudott (hetes lecke: hogyan használjuk a határozott és határozatlan névelőket... De legalább van szószedet és a példamondatokból is okulok), spanyol nyelvű angol könyvet igen, úgyhogy megvettem, hátha okosodok belőle :)

blog_dscn1572.JPG

blog_dscn1574.JPG

Ettől a nénitől vettünk torokfájásra való teakeveréket, de sok más is volt itt

blog_img_20150122_182035.jpg

 Khm... mindenki értelmezze, ahogyan akarja, bár szerintem elég egyértelmű... (a turista kezében az egy piros-sárga-zöld bolíviai zászló akar lenni)

Uyunit szépnek nem mondanám, de egész takaros kisváros, és a frissen Bolíviába érkezett turista számára mindenképpen sok újdonságot tartogat. Itt tényleg kezdenek megváltozni (mind külsőre, mind viselkedésben) a dolgok és az emberek, így garantált a rácsodálkozás élménye. Bár sok helyen eddig nem voltunk, különösen olcsónak nem nevezném az országot, az emberek pedig... furák. Franc se tud kiigazodni rajtuk. Mindenesetre nem az a barátságos, mosolygós nép, egy-két kivételtől eltekintve persze.

 

*** (NEM) AJÁNLÓ ***

Valle Hermosa, Tupiza: olcsó, a reggeli szegényes, közel van a pályaudvarhoz (bár zuhogó esőben tökmindegy), a személyzet kedves és vannak szervezett túrák.

Tupiza-Uyuni túra: kár volt kihagyni a híresen gyönyörű délnyugat-bolíviai lagúnákat is magában foglaló túrát, aki teheti menjen (akár San Pedro de Atacamából, azt hiszem onnan még olcsóbb is), de nekünk most erre nem volt pénzünk. A Salar de Uyuni helyett opció argentín kistesója, a Salar de Jujuy, ami nem olyan nagy mint az uyuni, de hasonló élményt nyújthat és ha jól sejtem sokkal olcsóbb mulatság is.

Sóhotel a Salar de Uyuni szélén: inkább nézzük meg ingyen a másikat a Salar közepén...

Isla del Pescado, Salar de Uyuni: szerintünk megéri a belépő árát!

Hostel Cactu, Uyuni: egy éjszakára jó, barátságos a tulaj és itt kivételesen wi-fi is volt (éjfélig). Az előtérben napközben sok papagáj van :)

Minuteman Pizza, Uyuni: nehezen, egy hotelen belül lehet megtalálni, Márton javaslatára látogattunk el ide, és nem bántuk meg! Egy amerikai srác viszi az éttermet, ennek megfelelő színvonallal, az átlagosnál kicsit drágább árakkal, de abszolút megéri. A nagy pizzához automatikusan jár egy nagyon szuper saláta is (fejenként).

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szafidelamerikaban.blog.hu/api/trackback/id/tr207224017

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása