Nem minden városban van külön buszterminál, például Casmában sem. Némi kérdezősködés után viszont ki lehet silabizálni, melyik utcából is indulnak a járatok. Menetrend persze nincsen, így csakis a hallott szóra támaszkodhatunk.

Késő reggel bedobtunk hát valamit a szemközti pékségben, majd elnavigáltunk a főutca menti, Huarazba induló busztársaság irodájához. Ezeket az ügynökségeket úgy kell elképzelni, hogy közvetlenül az utcáról nyíló, elülső fal nélküli kis helységek, ahol van egy pénztár (= egy asztal meg egy szék), és néhány ülőhely (pad, műanyagszék) a buszra várakozók számára. Sok helyen közértnyi árut is lehet vásárolni, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy valójában kisboltok üzemelnek busztársaságként is. Cabanacondéban is egy apró zöldségesben vettük meg a buszjegyeket, vagyis a vouchereket, amiket a testes indiánasszony töltött ki nekünk a megfelelő adatokkal egy répáspolc meg egy láda hagyma között.

A kisboltos megoldás mellett jellemző még, hogy a jegyeladó helységek (jobb elnevezést nem tudok) nagyjából egy környéken, illetve egymás mellett helyezkednek el, s a buszok is innen indulnak, a járdaszegély mellől, jól akadályozva így a forgalmat, de ez persze senkit sem zavar. Mi általában egy nappal előre meg szoktuk venni a jegyet, de mivel ide késő este érkeztünk, másnap az összes cuccunkkal együtt elbattyogtunk a megfelelő kisboltba, reménykedve, hogy nem kell órákat várni a következő buszig. A jegy fejenként 20 solba került, és csak másfél órát kellett rá várni. :) Szinte mindenhol megengedik, hogy lerakjuk az irodában a csomagokat megőrzésre, így mi is így tettünk, hogy a kora délutáni járat előtt még megebédelhessünk. Szemben volt is egy nagyon tipikus, egyszerű perui étterem, ahol tortilla de verduras-t ettem. Azt hittem, hogy ez az a zöldséges piteszerűség, ahogyan az összes többi országban, ahol eddig megfordultunk. Itt azonban ez egy hatalmas adag brokkolis omlettet jelent, amelyet rápakolnak egy irtózatosan nagy adag főtt rizsre. Nagy nehezen leküzdöttem a felét, miközben ment a sarokban lévő hatalmas plazmatévén a hírműsor. És volt chicha is, amit nagyon megszerettünk Peruban. Egy sötétlilás-feketés kukoricaféle torzsájából főzik, majd leszűrik, vízzel hígítják és cukorral ízesítik. A hegyekben inkább melegen, az északabbra fekvő tengerparti területeken pedig hidegen, jéggel isszák. Először Punóban ittunk (a pincér megkérdezte, hogy jó lesz-e, mi pedig nem tudtuk, hogy mi az, de kíváncsiak voltunk), akkor még azt gondoltam, valamilyen gyümölcskompót lehet. Nagyon meglepődtünk, amikor kiderült, hogy tulajdonképpen lila kukoricatorzsalé. :)

Chicha, a kedvenc italunk

Huarazba már estefelé érkeztünk meg, és amint leszálltunk, szinte megrohamoztak bennünket a helyiek a hosteles és taxis ajánlataikkal. Itt is az volt a terv, hogy majd körülnézünk, de amit az egyik pasi felvázolt, nem hangzott rosszul, így hagytuk, hogy elvezessen bennünket a főtértől pár saroknyira lévő hostelig. Amikor hostelt stb. ajánlanak, nagyon kell figyelni, mert amíg nem mondasz határozottan nemet, addig kitartóan próbálnak rábeszélni, vagy úgy veszik, hogy beleegyeztél, és már intenek is, hogy menj utána. Viszont nagyjából megbízhatóak: mi többször „találtunk” már így szállást, és soha nem éreztük átverve magunkat.

Ismerős vidék - rövid kitérő a hegyekbe, de hamar rájöttünk, hogy a meleget jobban szeretjük

 Maga a város inkább érdekes, mint szép

A huarazi hostel is meglepően jó volt: sok kedves backpackerrel találkoztunk, volt egy rendes étkező, konyha és a szoba meg a fürdő is rendben volt. Emellett a személyzet (ami megint egy nagy család volt szerintem) is nagyon kedves volt, és olcsó túrákat kínáltak. Peruban nagyon sok olyan hostel van, ami igazából egy telek udvarral, kerthelyiséggel, épületrészekkel, a főépületben lakik a család, a többi meg ki van alakítva az utazóknak.

Ekkorra már ugye elég komolyan agonizáltam a kezeletlen mandulagyulladásom miatt. Elhatároztuk, hogy Huarazban már tényleg megnézetem magam. A hosteles pasi tanácsára a San Pablo Clinicára mentünk, ami gyalog elég messze volt, de taxival 3-4 solért elvisznek odáig. Aznap este már sajnos nem volt orvos, másnap 10-re kellett visszamennünk. Jó egy órás várakozás után meg is vizsgáltak, a magyar egészségügyet megszégyenítő módon. Alaposan kikérdezett és megnézett a doki, s végül felírt kétmaroknyi antibiotikumot stb. Itt egészen más az ellátási rendszer, előbb sorszámhúzást követően regisztrálni kell magad egy ügyfélszolgálat szerű helységben, majd megállapítják, hogy milyen típusú ellátásra szorulsz, adnak egy papírt, elirányítanak, majd kifizeted a kezelés díját. Ez esetemben jó sok, kb. 10.000,- Ft volt. Aztán a vizsgálat után az orvos gondosan felírta egy papírra, melyiket mikor hogyan szedjem, és megbizonyosodott róla, hogy mindent megértettem. A gyógyszertárban több mint 30.000,- Ft-ot hagytunk ott. Gondoltuk, nem baj, majd a biztosító kifizeti. Sajnos ezt megszívtuk, ugyanis a kiadásaink csak egy kicsivel maradtak el attól az összegtől, amelytől a biztosító visszatéríti a költségeket. Szóval több mint 40.000,- forintunkba került az, hogy beteg lettem, ami miatt nagyon szarul éreztem magamat. Nyilván nem kellett volna emiatt bűntudatot éreznem, csak belegondoltam, hogy ez kb. 10 napi szállás- vagy kajaköltségünk...

Amikor már kezdtem jobban érezni magamat, rákérdeztünk a hosteles családnál, hogy milyen túráik vannak. Természetesen a legkevésbé megerőltetőt és a legolcsóbbat választottuk, de úgy, hogy az még beleessen érdeklődésünk spektrumába. A közeli, lagúnákkal teli Huascarán nemzeti park meglátogatása jó választásnak tűnt. A túrabusz tele volt perui családokkal, szerintem mi voltunk az egyetlen külföldiek. Az egynapos túra keretében lecsekkoltuk a környékbeli települések (Carhuaz, Yungay, Caraz) főtereit, amelyek szépek, annak ellenére, hogy ugyanúgy néznek ki: szökőkút, pálmafák, templom. A 99%-os hasonlóság a főterek környékére is igaz.

Azt hiszem, ez volt Carhuaz

Veszélyesen billegett a szélben az a két vékony törzsű pálma... a tér közepén a sztenderd szökőkút

Templomocska és szökőkutacska egy másik ugyanolyan kisvárosban :)

Yungayban volt egy hosszabb megállónk, itt megnéztük a monumentális temetőt, amit egy 1970-es földrengés szinte a földig rombolt, de azóta persze újraépítették. A földrengés hatására a közeli Nevado Huascarán nevű hegy jeges csúcsa gyakorlatilag leszakadt, betemetve ezzel a környéket. Húszezer ember vesztette életét, összesen 92 ember élte túl a katasztrófát. A földrengés veszélyére már 1962-ben felhívta a figyelmet két amerikai tudós, de persze a perui kormány lehurrogta (sőt, börtönnel fenyegette) őket. Gyakorlatilag megtiltották, hogy beszéljenek róla, mondván, nem kell itt pánikot kelteni kéremszépen. Aztán nyolc évvel később bekövetkezett a katasztrófa. A földrengés után Yungayt az eredeti helyéhez képest 1500 méterrel északabbra építették újra.
Az egész temetőben a legnagyobb attrakció a lépcsővel megközelíthető csúcson álló hatalmas Krisztus szobor volt, amely előtt megállás nélkül fotózkodtak és szelfiztek a peruiak, úgy kellett lekönyörögni őket onnan. A dél-amerikaiak vallásmániája Perura is kiterjed, ennyire fanatikus embereket sehol nem láttam azelőtt. Ez megnyilvánul az állandó, vallásos köntösbe bújtatott fiestázásban és abban is, hogy mindent ellepnek a krisztusos meg szűzmáriás képek, fotók, plakátok, naptárak stb., egészen lehetetlen helyeken is (piacon a halaspult és egy disznóláb között, DVD boltban, nyugati ruhaüzletben stb.). Yungayban elsétáltunk néhány romhoz is, amelyekből maradt valami a földcsuszamlás után. Igazán kár érte, szép hely lehetett.

A főtér környéke Yungayban

A híres temető Gigakrisztussal

Sétálunk a régi város központja (illetve ami megmaradt belőle) felé

Ebéd után egy viszonylag hosszú buszút következett a magasan fekvő, hegyvidéki nemzeti parkig, ahol kb. háromnegyed óránk volt arra, hogy megnézzük a lagúna környékét. Úgy látszik, a „lagúna” eléggé tág fogalom (biztosan nem csak Dél-Amerikában, nem értek hozzá...): meglehetősen különbözik egymástól az a három, amelyet eddig meglátogattuk. Az atacama-sivatagi, vulkánokkal a háttérben elképesztően gyönyörű volt, mintha egy másik bolygón lennénk, az arequipához közeli, tengerpartit én inkább csak nádas kacsaúsztatónak nevezném, a Huascarán nemzeti parkban lévő pedig igazából egy szép, türkiz hegyvidéki tó. Tényleg nagyon kékeszöld volt, a környéke pedig olyan szemet gyönyörködtető, amire a turisták általában azt mondják, hogy „spectacular”. Ezen a vidéken él az arbol queñua, egy jellegzetes, narancssárgás törzsű fafajta, ami még különlegesebbé tette a lagúna környezetét. Szóval összességében megérte eljönni, még akkor is, ha itt volt az egyik legundorítóbb vécés élményem Dél-Amerikában (mocskos, vödörvízzel leöntős wc, a csapból nem folyik víz, szappan helyett pedig csak egy flakon hipó áll rendelkezésre az ablakpárkányon).

Szabi vizsgálgatja az arbol queñuát

 Az (egyik) lagúna a Huascarán nemzeti parkban. Aki akart, csónakázhatott is, mi inkább felfedeztük a tópartot

Természetesen jócskán késésben voltunk, de hazafelé még beugrottunk egy kézműves műhelybe, ahol csak néhány gyertya pislákolt lámpa gyanánt. A peruiak agyba-főbe vásároltak mindenféle kerámiaszuveníreket, mi csak nézelődtünk (sajnos nem cipelhetek magammal a túrazsákban egy hatalmas agyagmaszkot). Bemutattak egy jópofa „varázskancsót” is, amibe ha az egyik végén beletöltöd a vizet, és megfordítod, akkor nem folyik ki, és persze a másik végén kitöltheted belőle a folyadékot, mint egy rendes kancsó esetében.

A hegyeket, a hideget és az esőt hamar meguntuk, így amint lehetett, visszamenekültünk a tengerpartra, hogy folytassuk utunkat a meleg, dús növényzetű észak felé. A rengeteg antibiotikum is hatni kezdett, végre kezdtem jobban érezni magamat. Felkerekedtünk hát és elindultunk vissza Casmába, de hogy onnan hogyan fogunk eljutni Trujillóba, azt még nem tudtuk. Az fura volt, hogy nem találtunk buszt Casmába, ami érthetetlen, hiszen onnan jönnek buszok Huarazba, minthogy mi is úgy jöttünk. Azt a tanácsot kaptuk, hogy menjünk el a stadionokhoz, ahol foghatunk egy collectivot. Sajnos ez esetben ez személyautót jelentett, és persze rohadt drága volt. Egy középkorú, nem épp karcsú perui párral nyomorogtam a hátsó ülésen. A hegyekben lefelé menet elég para volt, mert a ködtől az orrunkig sem láttunk, és emellett még az út is nedves volt az esőtől. De nekünk még mindig szerencsénk volt, nem úgy, mint annak a fickónak, akinek a félig összetört autóját egy kanyarban találtuk meg a sziklafalnak ütközve, félig az árokba (= úttest és sziklafal közötti, eső által kimosott föld helye) csúszva. Pontosabban nem mi találtuk meg, álltak már ott páran, és a mi sofőrünknek is intettek, hogy segítsen kitolni az útra a csapdába esett autót. Némi erőlködés után ez sikerült is nekik, a sofőr sértetlenül megúszta. A sztori további részét nem ismerjük, mert ezután továbbhajtottunk. Szerencsére épségben megérkeztünk Casmába, és már esteledett, úgyhogy gyorsan fel kellett találni magunkat, hogy mielőbb eljussunk Trujillóba, és ne kelljen még egyszer itt éjszakázni, ami csak idő- és pénzpazarlás lett volna.

*** (NEM) AJÁNLÓ ***

Hostel La Cabaña: olcsó, nyugis, családias hangulat, van reggeli és nincs messze a központtól sem.

Huascarán nemzeti park és Huaraz környéke: mi csak egy kis részén voltunk, de az szép volt. 30 sol volt az egynapos túra, annyit mindenképpen megért.