Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy beszámolhatok első neagtív élményünkről utunk során. Puerto Madryn után vagy Sarmientóba vagy Perito Morenoba akartunk menni. Mindkét hely egy-egy tó mellett van, kirándulásra kiválónak tűntek. Hosszas keresgélés és utánajárás után azonban úgy tűnt, hogy előbbi településre nem lehet eljutni pusztán busszal, mindenképp autóba kell szállni.

Autóbérlés szóba sem jöhetett, egyrészt mert nincs jogsink, másrészt mert onnan tovább akartunk utazni. Stoppolni nem volt kedvünk, ezért végül Perito Morenóra esett a választás, ahová Comodoro Rivadavián keresztül mentek járatok.

Apró észrevétel: úgy tűnik, az argentinok nagyon szeretik újrahasznosítani a földrajzi neveket. Az egy dolog, hogy a városok utcáinak nagy részét más országokról vagy településekről nevezik el. De Pertio Moreno egy Buenos Aires nevű tó közelében fekszik, és tőle 500 km-re délre található egy azonos nevet viselő gleccser, ami egyébként az ország egyik legnagyobb turistalátványossága. Ezek után próbáld elmagyarázni bárkinek, hogy hová tartasz.

Sikerült úgy összehozni a buszokat, hogy rajtuk tudtuk tolteni az éjszakát: 22:30-kor indultunk, Comodoro Rivadaviába elvileg 04:30-kor érkeztünk volna (fél órás késés lett belőle), ahonnan 05:30-kor indultunk tovább. Buszon éjszakázni egyrészt rossz, mert kényelmetlen, ritkán tudjuk kipihenni magunkat rendesen. Másrészt viszont így két dolgot csinálunk egyszerre (ti. pihenünk és utazunk is), és még egy éjszakányi szállásköltséget is meg tudunk spórolni. Ez most jó opciónak tűnt, ezért belevágtunk. Gyanús kellett volna, hogy legyen, hogy a booking.com nem talált semmilyen szállást a városban. Nem baj, gondoltuk, majdcsak találunk ott valamit. Így ez volt az első alkalom, hogy anélkül utaztunk valahová, hogy tudtuk volna, hol töltjük az éjszakát.

Az utazással nem volt probléma, azok a megérkezés után kezdődtek... Alig szálltunk le a buszról, szinte azonnal a tourist infóban találtuk magunkat, ahol egy angolul egy mukkot nem beszélő hölgy próbálta elmagyarázni nekünk, hogy hol milyen szállást találunk. Kaptunk egy fénymásolt térképet, amin bejelölt pár dolgot.

Elindultunk hát a "városba", aminek főutcája a busztermináltól pár lépésre lévő méretes körforgalomtól húzódott végig a településen nagyjából két kilométer hosszan. Rövid keresgélés után meg is találtuk a legolcsóbbnak mondott helyet, ami így is 300 peso volt egy éjszakára kettőnknek. A szoba korrektnek tűnt, pláne, hogy rajtunk kívül más nem volt benne, úgyhogy kivettük. Sajnos nem voltunk elég körültekintőek, ugyanis csak később derült ki, hogy a más hostelekben alapfelszereltségnek számító közös helység és konyha itt nem áll rendelkezése. A házigazda egyébként egy láncdohányos idősebb nő volt, és a hostel hátuljában volt a lakása. Ez azt jelentette, hogy az odáig vezető folyosó és a végében lévő ajtó nélküli nappali állandóan bűzlött a dohányfüsttől. A szobák viszont szinte dohányzást tiltó táblákkal voltak kitapétázva... A szoba nem volt zárható, a bejárati ajtóhoz nem adtak kulcsot, és a locker sem tartozott a hostel által nyújtott szolgáltatások körébe. A konyha hiánya volt a legfájóbb, mert így nem tudtunk főzni magunknak, rákényszerülve arra, hogy étteremben együnk, ami ugye jóval drágább. Argentina amúgy sem olcsó ország ilyen szempontból: a Budapest belvárosi áraknak nagyjából két-háromszorosát kell kifizetni az éttermekben még az olyan eldugottabb vidéki városkákban is, mint ez. Az élelmiszerboltokban sem sokkal jobb a helyzet.

A folyamatos, fejet letépő erősségű szél miatt errefelé így nőnek a fák

Utcakép - nem olyan jó, mint amilyennek látszik

Mivel elég éhesek voltunk, gyorsan kerestünk egy éttermet, ami szintén nem volt egyszerű, mert sziesztaidő lévén minden, de tényleg szinte minden zárva volt. Eközben beugrottunk az egyik helyi busztársaság irodájába, ami egybeesett egy hotel éttermével, megérdeklődni, hogy hogyan fogunk majd továbbmenni innen. Itt kiderült, hogy csak kétnaponta vannak buszok bárhova, ami elég rosszul érintett minket, mert már akkor láttuk, hogy nem kéne sokáig itt időznünk: a tourist infoban nem tudtak túl sok hasznos tudnivalóval szolgálni, nagyjából mindenre az volt a válasz, hogy "nincs". Annyi viszont kiderült, hogy a hely turistalátványosságai közül az egyik, a már említett tó, 20 km-re van, és nem megy oda busz, csak taxi. A másik, barlangrajzokkal kecsegtető pedig 80-ra, viszont senki nem tudta megmondani, hogy oda hogy lehet eljutni. (Másnap láttunk egy buszgarázsnak tűnő épületet a már emített körforgalom mellett, ahol a barlangrajzokat imitáló képek voltak láthatók, talán innen indultak a buszok oda.)

Hosszas keresgélés után találtunk egy vendéglőt -- ahol étlap nem volt, az aktuális kínálatról az angolul természetesen egy szót sem beszélő pincérnő adott tájékoztatást --, ahol igényesen elkészített, gazdagon megpakolt hamburgert (nem röhög!) fogyasztottunk egy liter almalével, ez 220 pesoba került (nem váltom át forintra, egyrészt, mert még megbánom, másrészt pedig mert az eredmény erősen függ attól, hogy a hivatalos vagy a feketepiaci árfolyamot tekintjük, amin mi váltottunk). Kaja után kicsit ledőltünk a hostelben, és örültünk, hogy még mindig nincs senki a szobában rajtunk kívül. Mire felkeltünk, az egyik ágyon ott volt egy utazótáska.

Este, gondoltuk, beülünk valahova, és netezünk egy kicsit, mivel a hostelben szinte használhatatlan volt a net, ezt gondolom mondani sem kell. A legtöbb esetben ez nem kikapcsolódási céllal értendő, ilyenkor szállást keresünk, buszmenetrendeket sakkozunk össze, ezek tekintetében megbeszéljük, hogyan tovább. A stratégia most az lett, hogy megpróbáljuk mielőbb elhagyni ezt a kihalt helyet. Miután visszamegyünk a hostelbe, eszünk valamit az előzőleg vásárolt hideg kajákból, aztán reggel kimegyünk a buszpályaudvarra, és felülünk az első buszra, ami jön, bárhová menjen is. A hely, amit végül találtunk, egyébként nem volt rossz, a boltot egyedül vivő pincérnő elég kedves volt, segített, amiben csak tudott (leginkább az internetkapcsolat helyreállításában).

Iturrioz, az utolsó reménysugár: sör és működő wi-fi is volt

Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a főutca megtelt fel-alá járkáló, eszeveszetten dudáló autókkal, amikből minden elképzelhető nyíláson éneklő emberek és fehér-piros zászlók lógtak ki. A koncertet néha petárdadurrogás kísérte. Előzőleg láttuk, hogy a bárban a kiverítőn valami focimeccsment, ezért arra gondoltam, hogy annak eredményének örülnek így. Most utánanéztem, valóban az egyik argentin csapat, a River Plate nyerte meg a Copa Sudamericanát.

Mire visszaértünk a hostelbe, az ágyban, ahol előzőleg egy sporttáska jelent meg, már aludt valaki, szóval kénytelenek voltunk lemondani a vacsoráról. A délutáni pihenő miatt viszont nem voltunk még álmosak, úgyhogy olvasgattunk még egy ideig.

Mire reggel felkeltünk, a szobatársunknak már csak hűlt helye volt. Gyors összepakolás után a megbeszélteknek megfelelően a buszpályaudvar felé vettük az irányt. Ott kiderült, hogy más busztársaság nem megy innen északi irányba, szóval mindenképp csak másnap tudunk elmenni erről a csodás helyről.

Miközben a továbbiakon tanakodtunk, figyelmesek lettünk két srácra meg egy lányra, akik szintén turistáknak néztek ki. Rezignált arckifejezésük sejtetni engedte, hogy ők is a mienkhez hasonló helyzetben lehetnek. Megkérdeztem tőlük, tudják-e, hogy lehet elhagyni ezt a helyet, amire elsőre csak egy együttérző mosoly volt a válasz. Aztán beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy ismét egy német párral hozott össze a sors. A harmadik egy szlovák srác volt, ráadásul ő volt a szobatársunk előző éjszaka. Mivel úgy tűnt, hogy az elutazással kecsegtető lehetőségeink kimerültek, szálláson kezdtünk gondolkodni. Még első nap kaptunk a tourist infoban egy szórólapot, ami éjszakánként 450 pesoért hirdetett kiadó faházakat a közelben. Akkor ezzel nem is foglalkoztunk, mert kettőnknek nagyon drága lett volna szállás ennyiért, de most, hogy többen volutnk, kifejezetten pénztárcabarát opcióvá lépett elő. Felvetettük a többieknek, hogy vegyünk ki együtt egy házat ma éjszakára. Mindenki támogatta, úgyhogy mi elmentünk megérdeklődni a részleteket, amig ők egy negyedik utazót vártak a pályaudvaron, aki két órával azelőtt indult el bankba.

A harmadik helyen sikerült találnunk egy nagyon korrekt hat személyes faházat 500 pesoért. Mire visszaértünk, a bankoló elvtárs még mindig nem került elő, úgyhogy még mindig csak kettesben elmentünk lefoglalni a házat, miután mindenkinek tetszett a lehetőség. Lepakoltunk, és valamivel később megjöttek a többiek is, de továbbra is csak hárman. A szlovák srác még aznap este tovább utazott dél felé, így csak négyfelé oszlott a szállásdíj, de még így is olcsóbb és összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az előző esti borzalom.

A nap további része gyorsan elment: bevásároltunk, buszjegyet vettünk, főztünk, ettünk, neteztünk, beszélgettünk a többiekkel, leginkább utazási tapasztalatokról. Este a szlovák barátunk lelépett, aztán mi is nyugovóra tértünk. Jókat röhögtünk együtt a szlovák srác sikeres távozásán (ő dél felé utazott, így neki volt busza este is), drukkoltunk neki nagyon ("You can do it!") és leendő címlapsztorik címeit vízionáltuk, mint például: "The first man who managed to leave Perito Moreno!".

Másnap reggel korán keltünk, mert 09:30-kor indult a buszunk. A kanálgépeink egy-egy darabjáért a buszpályaudvarról kellett visszaszaladnom, mert a szárítóban felejtettük őket, ezt leszámítva simán magunk mögött hagytuk ezt a nagyon furcsa helyet.

Viszont ami El Bolsónban várt minket, az feledtette azt a sok kellemetlenséget, amit itt át kellett élnünk.

*** (NEM) AJÁNLÓ ***

Hostel Las Formoseñas: nagy ívben elkerüni! A drága szobaárak mellé nulla szolgáltatás jár.

Salón IturrioZ: kedvesek voltak és wi-fi is volt, ami nagy kics errefelé.

Hotel Belgrano: hotel és étterem egyben, tűrhető árakkal, bár mi csak a buszmenetrend miatt jöttünk be. Az egyik busztársaságnak (Chaltén Travel) ugyanis itt van az irodája.