Akárcsak Icában, itt is csak azért szálltunk meg, hogy a közeli Paracas félszigetet meglátogathassuk. Maga a város azonban valahogy egy fokkal kellemesebb képet árasztott, alighanem annak köszönhetően, hogy csak feleannyian lakják.

A busz a Pisco felé vezető bekötőútig vitt csak, az ott található kis telelpülés (La Villa Túpac Amaru) elvileg szintén a város része, noha a kettő között van öt kilométernyi semmi. Amint leszálltunk a buszról, rögtön lecsapott ránk egy taxis, akinek mondtuk, hogy nem tudjuk még, hogy csak Piscóig vagy egészen Paracasig (a félszigettel azonos nevet viselő, hozzá legközelebbi település) megyünk. Nagyon győzködött minket mindenféle érvekekel, hogy menjünk végig, viszont szerintünk irreális árat kért érte, így 8 Solért Piscóban rakattuk ki magunkat.

A bizonytalanság miatt nem foglaltunk hostelt előre, csak bejelöltünk párat a térképen. Végül is a Sol de Piscóba tértünk be. Egy elsőre kicsit mogorvának tűnő srác nyitott ajtót, akiről kiderült, hogy egyébként jó arc, francia származású, és a perui feleségével üzemeltetik a hostelt, van egy kisgyerekük is. Elsőre egy hatágyas szobában kaptunk helyet, ahol rajtunk kívül csak egy hely volt foglalt. Viszont amint beléptünk, a vendéglátónk számára is azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy nem igazán fog működni az elképzelése, a szobatársunk ugyanis egy kisbabás anyuka volt, illetve lett volna, mert a srác azonnal felajánlott nekünk egy kétágyas szobát ugyanolyan áron. A szálláshoz egy kis bár is tartozott, ahol többek között piscót is lehetett kapni, ami Peru nemzeti itala, mint nálunk a pálinka. A nevének egybeesése a városéval nem véletlen, ugyanis innen származik. Vannak gyümölccsel érlelt változatai is, mi ilyenekből kértünk két koktélt. Először azt mondták, hogy enni ott nem tudunk, de később mondták, hogy van ennivaló, gondolom a saját maguknak készített vacsora maradékát adták oda nekünk. Mind az ital, mind a vacsora finom volt és mindössze 20 Sol.

Másnap reggel felkerekedtünk Paracast meglátogatni. Az egyedülálló élővilágáról híres félszigetet egy nemzeti park veszi körbe, a bejárásához azonban kell valami közlekedési eszköz, mivel kilométerek tucatjait kell megtenni az érdekesebb helyek között. Némi keresgélés után találtunk egy taxit a belvárosban, ami Paracasba ment, 18 Solért a nemzeti park bejáratáig vitt minket. Ott megvettük a 10 solos belépőt, majd besétáltunk az onnan két kilométerre lévő látogatóközpontba. Arra gondoltunk, hogy majd ott bérelünk egy-egy biciklit, amivel valamelyest megnő a mozgásterünk. Ilyen lehetőség nem lévén úgy tűnt, be kell érnünk a központ nyújtotta élményekkel. Nem is volt nagy baj, hogy így alakult, mert valóban remek összeállítást láthattunk a félsziget gazdag élővilágáról. Megkockáztatom, hogy ez volt a legértelmesebb ilyen jellegű kiállítás, amit valaha láttam. Szemléletesen, ötletesen, változatos eszközökkel, angolra is lefordított feliratok segítségével mutatták be nem csak a félsziget élővilágát és történetét, hanem a tágabb értelemben vett éghajlati viszonyait is, több szinten kiemelve a környezetvédelem fontosságát és gyakorlati aspektusait. Kiderült az is, hogy archeológiai szempontból is érdekes a terület -- itt létezett valaha a Paracas kultúra -- de erről csak elvétve találtunk említést. Volt ott még egy múzeum is egy másik épületben, de a felújítás miatt zárva volt, alighanem az lett volna hivatott a környék kulturális örökségének bemutatására. A központtól egy fél kilométer hosszú ösvény végén egy madárnéző hely is volt, ahol flamingókat lehetett látni, de még így is messze voltak. San Pedro de Atacamában sokkal közelebbről láthattuk őket, így ez nem jelentett számunkra akkora újdonságot.

Látképek a befelé vezető útról

Ösvény a madárnéző helyre

Kifelé menet stoppolni kezdtünk, és nem is kellett sokat várni egy öreg bácsira, aki egy elég modern terepjáróra vett fel minket. Volt már a kocsiban még egy fiatalabb pasi is, szigonypuskával a kezében -- alighanem halász lehetett. Elvitt minket egy benzinkútig, onnan taxival mentünk tovább San Andrésba, ahol megálltunk ebédelni. Itt ettük az eddigi legfinomabb cevichét, igaz, 20 Solba került egy adag. Piscóba mototaxival mentünk vissza, felvettük a cuccainkat, majd taxival kimentünk a bekötőút végére, ahol pont sikerült elkapnunk egy Limába menő buszt.

Utunk egyik legfinomabb cevichéje

Kilátás az étterem ajtaján