Idáig viszonylag nyugatias helyeken jártunk, de ahogyan továbbhaladunk észak felé, úgy változnak meg az utcák, az épületek és az emberek. A környezetváltozást tovább tetézi, ha az utazó éppenséggel a világ legszárazabb sivatagja felé közeledik, ami ráadásul jó kétezer méteres szintemelkedéssel is jár.

San Pedro de Atacamával és környékével kapcsolatban nem volt túl sok elvárásunk, gondolván, a kietlen pusztaságon túl (ami kétségkívül önmagában is nagy élmény) mi mást is adhatna egy sivatag. Célállomásunkat egy közeli nagyobb városon, Calamán keresztül tudtuk megközelíteni, ahová hiába érkeztünk meg kora reggel, csak este fél 11-re kaptunk buszjegyet San Pedróba. A pályaudvaron megismerkedtünk egy középkorú német általános iskolai tanárral, Stefánnal, aki egyedül utazgat Dél-Amerikában. Miután nagyon úgy tűnt, hogy a napot a mi társaságunkban szeretné elütni, együtt kerekedtünk fel várost nézni. A nyugatias chilei helyekhez szokott szem számára Calama első látásra mondjuk úgy, hogy ijesztőnek tűnik. Talán itt találkoztunk először azzal a lepukkantsággal és elhagyatottság érzéssel, amit később még bőven volt alkalmunk megtapasztalni.

Calama nem túl izgi hely

Innentől kezdve az éttermek már nagyon hasonlóan fognak kinézni

Valahogy eltelt a nap, és éjfél körül végre megérkeztünk San Pedróba. A hosteltől már előre tartottunk kicsit, ugyanis a foglalós oldalakon a település egyik hostele sem kapott nagyon 7 pontnál jobbat, amihez azért eléggé rossznak kell lennie egy szállásnak. Nem volt ez másképp a miénkkel sem: a nagyon minimál konyha és a koszos fürdők mellé bunkó hostelesek is jártak. Az még hagyján, hogy megérkezésünkkor úgy néztek ránk, mintha fogalmuk sem lenne, mit keres ott két hátizsákos turista, de emellé az egyik srác mondjuk úgy, hogy viszonylag segítőkész volt (szigorúan mosolymentesen), a másik pedig egyenesen bunkó. Egyik este konnektort hajkurásztunk, hogy a másnapi kora reggeli túráról ne a lemerült és így ébreszteni képtelen telefon miatt maradjunk le. Ugyanis a négyágyas szobában csak kettő volt, ebből egy működött és az is természetesen mindig foglalt volt. Szabi már a recepció felé tartott, én kint üldögéltem békésen a kertben. Odajön hozzám ez a tuskó, és idegesen, emelt hangon megkérdezi, hogy mi kéne (valakitől hallotta, hogy Szabi keres valamit?...). Normálisan válaszoltam neki, mire közölte, hogy a recepcióról ad nekünk egy elosztót, és elindult arrafelé, én meg követtem. Egyszer csak elkezd ingerülten hátrafele szólogatni, hogy „You know, it's a hostel, it's basic!” Felemelt szemöldökkel, nyugodtan közöltem vele, hogy tudom. Erre ez tovább folytatta bunkó, kioktató stílusban: „Remember, you are in Chile! It's basic! You will get the same in Bolivia! It's Chile! It's basic!” Ha nem lettem volna halálosan nyugodt kedvemben, legalább az ő hangszínén közöltem volna vele, hogy ennyi pénzért akár saját szobát is bérelhetnék egy úszómedencés hostelben, és egyébként is miért kell ilyen arrogánsan beszólogatni, miközben én csak a kertben üldögéltem. Úgyhogy csak annyit mondtam, enyhe iróniával: „Yeah, of course...” Arról nem is beszélve, hogy egy csomó hostelben bénán működnek olyan dolgok, amik csak egy kicsi odafigyeléssel orvosolhatók lennének. Például, mibe kerülne venni a szobákba egy elosztót? Vagy naponta kitakarítani a WC-t? Ha már több mint tízezer forintot fizetünk ketten egy éjszakáért... Más lehetőség nincs, és ezt sajnos ők is nagyon jól tudják. A többi turistától is elég kemény, a hostelesek köcsögségét tanusító sztorikat hallottunk sajnos.

Nagyon jól nézett ki a hostelünk, kár, hogy a staff nem volt az igazi

A helyiek bunkósága sajnos San Pedro egyik betegsége. Annyira sok itt a turista, hogy gondolom azt hiszik, megengedhetik maguknak, hogy ne legyenek kedvesek, korrektek stb., másnap úgyis jön ezer másik az elégedetlenkedő vendég helyett. A chileieket általában jó arcoknak ismertük meg, de itt egészen más kisugárzása van az embereknek. Olyan is volt, hogy egy étteremben odajött a zenekar egy tagja pénzért, mi meg vonakodtunk, mert így sem volt olcsó a hely, erre elkezdte magyarázni, hogy „if you don't like the music, it's not my problem, it's your problem...”. Szóval turistaként itt sajnos fel kell készülni az ilyesmire.

Hál' istennek még az ilyen kellemetlen személyes élményeket is feledtetni tudta velünk a környezet. Maga San Pedro is egy építszetileg nagyon különleges település, az Atacama-sivatagban rejlő szépségekről nem is beszélve. Itt már eltűnnek a magas, modern házak és helyüket átveszik az agyagból és száraz növényekből összetapasztott falak, a kövekből és ágakból eszkábált kerítések, a jellegzetesen lyukacsos kaktuszfából készült táblák és a falra festett cikornyás feliratok - reklámtáblák helyett. Aszfaltút nincs (emiatt ha fúj a szél, vele együtt jön a homok is), és mindössze néhány utcából áll a „város”. A központ kellemes hangulatú, tele van drága éttermekkel, nagyjából ugyanazt és hasonló áron kínáló túraügynökségekkel és indokolatlan mennyiségű szuvenírbolttal. Hozzá kell tenni, hogy a textilek gyönyörűek, és a sok hasznavehetetlen szir-szar között akadnak azért szép és hasznos áruk is. A bevásárlóközpont természetesen itt ismeretlen, sarki közértek meg zöldségesek vannak. Az egész településen érezni egy fura kénes szagot, ami valószínűleg a közeli aktív vulkánok egyikéből jön. Egyébként az extrém száraz levegőnek is van valami egész érdekes érzete, meg furcsa szaga – szerintem, bár Szabi nem érezte.

Ez egy boltocska

San Perdro de Atacama főutcája

Nagyon sok a turista, ami néha idegesítő tud lenni (mindig akadnak, akik nem tudnak viselkedni), egyetlen előnye, hogy nagyobb eséllyel futsz bele ismerősökbe. Nem gondoltam volna, hogy a sivatag közepén, egy kis településen fogunk szembetalálkozni a pucóni hostelünkben megismert francia párral, a már Santiagóban és La Serenában is ugyanabban a hostelben megszálló, szintén francia srácokkal és egy magyar párral, pedig így történt. Domonkos és Klári hangjára a főtérnek kinéző placc közelében lettünk figyelmesek („Jéé, és itt a rendőrség!”). Bemutatkozás és rövid eszmecsere után nekiálltunk alkoholfogyasztásra alkalmas helyet keresni, ami nevetségesen nehéz volt. Itt ugyanis, mint kiderült, az a szokás, hogy nem ihatsz csak úgy magában, csak ha eszel is, márpedig még nem voltunk éhesek. Amikor már nagyon untuk a hiábavaló keresgélést, betértünk egy (természetesen drága) étterembe, ahol először azt mondták, hogy egyáltalán nincs alkohol, de aztán Domonkos meglátta egy polcon a borosüvegeket. „Can we drink wine?”, kérdezte odamutogatva. „Sí, claro!” Az étlap is tele volt piákkal. Ki érti ezt? (Egyébként másnap, kicsit hátrébb a főutcán láttunk egy bárnak kinéző helyet, ahol határozottan csak söröztek a vendégek.) Amíg iszogattunk, ők a közel-keleti élményeikről meséltek, mi pedig eddigi dél-amerikai backpacker tapasztalatainkat osztottuk meg velük. Másnap estére is megbeszéltünk egy találkozót, annál a kicsit eldugottabb, meglepően jó és olcsó étteremnél, ahol előző nap vacsoráztunk Szabival. Természetesen nem volt nyitva másnap, mindössze azért, mert hétfő volt.

Egy fontos megjegyzés. Eddig mindenhol megittuk a csapvizet, persze miután megkérdeztük a helyiektől, iható-e. Egy kicsit elkényelmesedtünk és San Pedróban magabiztosan ittuk vagy két napig, mire megtudtuk, hogy ez nem ajánlatos, ugyanis itt magasabb benne a különféle nehéz- és félfémek, például a lítium és az arzén koncentrációja. Megtudtuk, hogy az itt élők nagy része ezek bányászatából él, ami nem föld alatti bányákban, hanem a felszínen történik, mégpedig elsősorban a vízből kiszűrve. Mindezt az teszi lehetővé, hogy a hegyekben lehulló csapadék felszín feletti és alatti vízfolyások formájában a sivatagi sómezőkre és lagúnákba kerül, magával hordva a kioldott nehézfémeket és ásványi anyagokat. A világ lítiumtemelésének 85%-át egyébként a sósivatagos területekben bővelkedő Észak-Chile, Északnyugat-Argentína és Délnyugat-Bolívia régiója biztosítja. Azért megnyugtattak bennünket, hogy ha csak egy-két napig ittunk belőle, nem lesz semmi bajunk, csak ha hosszútávon fogyasztjuk. A helyiek meg eleve ehhez vannak hozzászokva. Mindenesetre innentől kezdve szorgalmasan vásároltuk az ötliteres ásványvizes flakonokat.

Ami az időt illeti, a világ legszárazabb sivatagjához méltóan egyszer sem esett, ellenben nagyon meleg volt, este viszont már kellett a meleg pulcsi. Főleg, hogy kicsit meg is voltunk fázva, ugyanis a chilei buszokon valamilyen érthetetlen okból kifolyólag imádják nyomatni a légkondit, akkor is, ha kint 25 fok van, és bent már csak 14. Összesen két bankautomata van, azok vagy működnek és pénz is van bennük, vagy nem. Számomra az egyik legkülönlegesebb élmény a településen az volt, amikor az egyik ATM előtt megláttunk egy bácsit két lámával, ugyanis most láttam életemben először közelről ilyen állatot. Nem csak megsimogatni, de még a cumisüvegből megitatni is sikerült az egyiket. Iszonyúan zabálnivalók! (Na nem szó szerint, bár San Pedróban már lámasteak is van az étlapon...)

San Pedroba azonban nem a szuvenírutcákat jöttünk megnézni, hanem elsősorban a Valle de la Lunát és a környékbeli lagúnákat. A túraügynökségeknél bőven volt miből válogatni, de minket elősosorban ezek érdekeltek, és habár a tervezettnél több napra San Pedróban ragadtunk (erről majd később), más szervezett túrára már nem mentünk, most ennyi fért bele a keretbe.

Az Atacama-sivatag bővelkedik sós területekben, a „Hold Völgye” is ilyen. Egy kisebb csoportban látogattuk meg a különös, víz és szél formálta alakzatairól és mesés színeiről ismert túrista célpontot, amely annyira száraz, hogy egyes részeit több száz éve nem érte esővíz. Felszíne nagyon hasonló a Marséhoz, ezért itt szokták tesztelni az oda szánt masinákat. A túrának talán az eleje volt a legérdekesebb, amikor egy sósziklán és annak baralangjában mászkáltunk. Megtudtuk, hogy a sót nem a fehér részeken kell keresni (azok baktériumok, az egyetlen élőlények a környéken), hanem a szikla felszínét fedő por alatt, évmilliók során lepárlott és összetömörödött átlásztó sókristály formájában.

Ez itt a baktérium

A porréteg alatt ott van a só!

Megtudtunk ezt-azt a hely földtörténetéről és egy csendesebb tisztáson hallgatózva megfigyelhettük, ahogyan a melegben repedeznek (tágulnak) a szikladarabok. Ezután még elmentünk néhány állomásra bámulni a fura alakzatokat, meg közelről megnézni egy irtózatos kanyont, amelybe a felélénkülő szél a kisbuszból kilépve azonnal belefújta Szabi kalapját. Végül egy másik kanyon széléről megnéztük a naplementét – sok tucat másik turistával együtt, akik folyamatosan magukat és egymást fotózták. Egyébként büszke vagyok magunkra, mi viszonylag keveset szelfizünk (alig-alig), ellentétben a legtöbb turistával.

Próbálunk egy "Atacama" szöveget formálni :)

Földöntúli naplemente

A másik túrán, amikor a magasföldi lagúnákat mentünk megnézni (lagunas altiplanicas), kénytelenek voltunk eviselni egy csapat brazil csaj selfistickes ámokfutását.
„Ez milyen már? Odamegy egy gyönyörű helyre, és meg sem nézi, hol van, egyből hátat fordít neki, hogy lefotózza magát előtte!” - keltem ki Szabinak. - „Nem is látszik a lényeg!”
„Hát... ő a lényeg...” - jegyezte meg Szabi, és sajnos igaza van. A továbbiakban némi szemforgatással elintéztük a dolgot, ugyanis olyan gyönyörű helyeket láttunk, hogy azok teljes mértékben lekötötték a figyelmünket. A lagúnák felé vezető úton megálltunk, hogy megnézzük az inka ösvényt. Ha jól emlékszem, Santiago környékétől egészen Cuzcóig vezet ez a kövekkel szegélyezett utacska.

A többezer kilométeren keresztül húzódó inka ösvény, avagy "minden út Cuzcóba vezet"

Egy útbaeső faluban, Socairében elköltött kiadós reggelink után folytattuk utunkat a hegyekbe. A Laguna Miscanti és kistesója, a Laguna Miñiques valaha egy tavat alkottak, a föld alatt máig összeköttetésben vannak. A több mint 4200 m magasan fekvő, szinte mozdulatlan víztükrű lagúnák és az azokat körülvevő érintetlen természet az egyik legszebb dolog volt, amit valaha láttam. Korábban már elmélyülten nézegettem fotókat ezekről a helyekről és alig vártam, hogy élőben is megnézhessem őket. A terepet hegyek, vulkánok, dombok és jellegzetes, fura sárgás fűcsomók alkotják. Vicuñákat is láttunk legelészni. Ennél a pontnál éreztük először a magasság fizikai hatásait is: elsősorban furcsa szédülést és enyhe légzési nehézséget. Kicsit ijesztő volt, de amint lejjebb ereszkedtünk, elmúlt... ekkor még nem használtunk kokát, ami a későbbiek során elengedhetetlennek bizonyult.

Nincsenek rá szavak...

Következő állomásunkat, a Laguna Chaxát és a sósivatagot visszafelé úton néztük meg, de előtte megálltunk kicsit újra Socairében, mivel itt egy nagyon kicsi, hagyományőrző közösség él. Megnéztük a mélyen tisztelt és féltve őrzött csatornarendszert, amit az inkák még egy másik törzstől tanultak (a nevüket sajnos nem bírtam megjegyezni, de az biztos, hogy sok "ch" és "y" volt benne). Errefelé nagy kincs az ivóvíz, amelynek tisztaságára nagyon odafigyelnek, sőt, évente egyszer a falu apraja-nagyja közösen is kitisztítja a csatornát. Megnéztük a szintén hagyományos teraszokat és kerteket, ahol főleg kukoricát, babféléket és quinoát termesztenek. Az apró főtéren áll egy templom, amelynek külön épületben van a harangozótornya és a szertartás helyisége: a harangtornyot jóval előbb felhúzták, pusztán a nép összehívása céljából – a kiegészítés már csak a hódítók után jött létre...

A féltve őrzött ősi csatorna Socairében

A Laguna Chaxánál az eredetileg olasz, Brazíliába beházasodott és jelenleg San Pedróban dolgozó túravezetőnk már eléggé kivolt a klíma miatt. A meleget tetéző extraszáraz levegő tényleg igénybe veszi a testet, nem csoda, hogy alig néhány állat- és növényfaj volt képes alkalmazkodni ehhez a szélsőséges időjáráshoz: csupán chilei flamingók, apró rákok, sivatagi rókák, alpacák és lámák, néhány kisebb rágcsáló és viszonylag sokféle apró madárfaj képes megélni ezen a vidéken. A sósivatag közepén álló sekély, színes tavakban rákászkodó, gyönyörű flamingók látványa sem volt kevésbé földöntúli, mint a magashegyi lagúnáké...

A chilei flamingók a bolíviai Poopo tó mellől vándorolnak ide

A kiterjedet sósivatagban kisebb-nagyobb vízfelületeket látni, némelyik igen különös színű

Flamingók és hegyek

Ha a kellemes vendéglátásért nem is, ezekért a természeti kincsekért feltétlenül érdemes eljönni az Atacama-sivatagba. Talán több, hasonló benyomást nem is bírt volna befogadni az agyunk, mindenesetre amikor kiderült, hogy két-három nappal tovább kell maradnunk, inkább csak főzőcskéztünk, blogoltunk meg sétálgattunk. Az eredeti tervektől eltérően ugyanis nem Bolíviába folytattuk innen az utunkat, ami sokkal egyszerűbb lett volna, hanem egy rövid időre visszatértünk Északnyugat-Argentínába, Jujuy régióba, miután annyira ajánlgatták nekünk. Ez egyben egy kis vigaszul is szolgált, amiért La Serena környékén értelmes távolságban nem tudtunk átkelni az Andokon, hogy megnézzük a Talampaya Nemzeti Parkot Középnyugat-Argentínában. Engem nagyon vonzottak a fura színű hegyek meg a kaktuszok, így Jujuy környéke is jó választásnak tűnt, nem beszélve arról, hogy itt egy egészen érdekes kultúrába csöppenhet az ember. Viszont a buszok ritkán járnak oda San Pedroból, és jó előre meg kell venni a jegyet. Vagy nem volt már hely, vagy túl későn értünk vissza a túrából és már zárva volt a busztársaság irodája, vagy nem volt nálunk elég készpénz és persze pont aznap nem is sikerüt kivenni. Mire nagy nehezen minden körülmény összejátszott, és fel tudtunk ülni a buszra, eltelt jó pár nap – mondjuk én nem bántam, mert ez a különeges környék teljesen magával ragadott...


*** (NEM) AJÁNLÓ ***

Hostel El Toconar: San Pedróban nincs jó választás, de ez legalább jól nézett ki.

Grado 6: korrekt étterem a főutcától eggyel beljebb (Calle Gustavo Le Paige). Olcsó, finom a menü és jó a kiszolgálás.

Bármilyen étterem a főutcán: valószínűleg drága lesz, érdemes a menükínálatokból választani.

Valle de la Luna: egy idő után a sziklákat is meg lehet unni, de egyszer mindenképpen érdemes elmenni.

Lagunas Altiplanicas: erőteljesen ajánlott egész napos program!

Ojos del Salar: itt fürdeni is lehet, és ugyan mi nem voltunk, de egy jófej német srác a hostelből azt mondta, nem volt nagy szám. Relaxáláshoz mondjuk jó.