Első alkalommal történt meg, hogy egy városban két hostelben is megfordultunk, és ismét hasznos tapasztalattal lettünk gazdagabbak saját hibánk következményeképp. Argentínát nem könnyű elhagyni, de nem azért, mert annyira jó hely.
A(z első) szállásunk megtalálása sem ment teljesen simán. A hostelben, ahová először mentünk, nem találták a foglalásunkat... mint kiderült, azért, mert az utca másik oldalán is van egy vele könnyen összetéveszthető nevű szállás, és a foglalásunk természetesen oda szólt. Nem baj, átmentünk, de bár ne tettük volna. Amint beléptünk, szinte azonnal egy errefelé tipikusnak mondható izraeli bulikommandóba futottunk bele, amint épp fennhangon énekelve ünnepelték a Hanuka eljövetelének első napját. Amúgy valószínűleg jófejek voltak egyenként, de csapatban az ember mindig egy kicsivel többet enged meg magának ugyebár, és ez párszor már súrolta a tűréshatárunkat. Este, miután kiénekelték magukat és az összes bűnrossz agyzsibbasztó RnB slágert végighallgatták (természetesen hangosan), leléptek bulizni. Innentől kezdve viszont nem volt belük gond, csendben voltak, és nem zavartak sok vizet az elkövetkezendő két napban. Leszámítva azt, hogy a fürdőszobát általában vállalhatatlan állapotban hagyták ott a következő vendégnek.
Apróság, de sok mindent elmond a hostel állapotáról, hogy első este, mikor az amúgy gusztustalanul mocskos konyhában főztünk, egyszer csak éktelen csörömpölésre lettünk figyelmesek. Először azt gondoltuk, hogy az izraeliek törtek össze valamit, de kiderült, hogy egy csempe esett le az ajtó fölötti vízszintes falfelületről anélkül, hogy bárki még akár csak a közelében lett volna. Ide kívánkozik, hogy az egyik fürdőszobában Zsófi majdnem elesett, mikor kiszállt a kádból, ugyanis a mosdókagyló, amire kicsit rátámaszkodott, elvált a faltól. Ugyanebben a fürdőszobában a vízcsap megnyitásával egyidőben az egész ház rángatózni kezdett, mert a vízcsövek valahogy berezonáltak. Az pedig, hogy a legtöbb helyiségbe csak két lépésben, saját magunkkal tetriszezve lehetett bejutni, mert annyira szűkek voltak a járkálásra hagyott helyek, már tényleg csak apró kellemetlenség volt.
Az első napunk nagyjából semmittevéssel telt, ugyanis nem volt tömegközlekedés a busztársaság valami belső karbantartása miatt. Ezt a tourist infoban mondták azzal együtt, hogy másnap talán már járnak majd a buszok. És ha járnak is, valószínűleg vasárnapi menetrend szerint. Tehát hiába volt a kezünkben (első alkalommal, példátlan módon) buszmegállókat és közlekedési útvonalakat jelző térkép, meg egy részletes menetrend, nem mentünk vele semmire. Mivel a javasolt látnivalók mindegyikének megközelítéséhez buszra volt szükség, erre a napra inkább a városnézés kínálkozott, mint kézenfekvő program. A helyi buszokon egyébként távolság alapú pre-paid elektronikus jegyrendszer van. Ehhez kell venni egy kártyát, amire tetszőleges összeget lehet feltölteni, amit felszálláskor a sofőr az uticélnak megfelelő összeggel terhel meg. A kártyát és rajta 1 pesót mi a szobatársunktól kaptuk ingyen, mert ő másnap továbbutazott, és már nem tudott mit kezdeni vele.
San Carlos de Bariloche a Lago Nahuel Huapi nevű tó partján fekszik. Van egy szép főtere, ahol egyik délelőtt volt szerencsénk belefutni egy punk-reggae-ska utcazenekarba. A stílusuknak megfelelően rendszerkritikus zenét játszottak. A szöveget sajnos nem értettük, de elég sokszor szerepeltek benne a "revolución" és a "policia" kifejezések, utóbbi aligha pozitív előjellel. Mindezt a szintén a főtéren, onnan nagyjából 50 méterre lévő rendőrörs mellett adták elő, miközben a biztos urak is néha besétáltak a hallgatóság közé a hangulat leellenőrzése végett. Magyar viszonyokhoz szokott szemünknek némileg meglepő módon azonban ez semmi feszültséget nem generált, az emberek rájukmosolyogtak, ők meg vissza.
Épület a főtéren -- az egész tér ilyen stílusú épületekkel van körbevéve
A főteret leszámítva viszont kis jóindulattal maximum csak takaros kisvárosnak lehet nevezni a települést. A város esszenciáját a két, egymás közvetlen szomszédságában, párhuzamosan futó kellemes atmoszférájú főutca, a Mitre és a Moreno képviseli. Ezek leginkább bevásárlási lehetőségeket kínálnak. A Mitrével kapcsolatban külön ki kell emelni, hogy szerintem a világon itt a legmagasabb az egy folyóméterre eső édességbotok száma, ráadásul nem sarki sütizőkről van szó: kisebb áruháznak beillő üzletek vannak dugig főleg csokival, de süteményekkel, lekvárokkal, és fagyival (boltonként 50-60 féle ízben) is. Ezek közül sok mögött ott az üzem, ahol ezek a kézműves csokicsodák készülnek. Nem tudjuk, hogy mekkora részben volt köszönhető a karácsonyi szezonnak, de rengeteg itt lakót láttunk ezeken a helyeken vásárolni, sokszor nem kis tételben. A városképről még annyit, hogy nem árt, ha az ember a lába elé néz sétálgatás közben, ugyanis nagyon sok a csak pár fokos lépcső az utcákon, mert a város elég dombos területre épült; ez valamelyest elvesz a város élményéből. Ugyanakkor a nagyobb szintkülönbségek mentén kiépített hosszabb lépcsők kellemes üde színfoltot jelentenek az utcák között. Ahol járművel is járhatóvá szerették volna ezeket a meredek szakaszokat, ott ilyen megoldásokhoz folyamodtak:
Szerpentin a város szívében
Lépcső
A harmadik napon ha csökkentett üzemben is, de elindult a buszközlekedés, ami végre lehetővé tette, hogy kimozduljunk a városból a természet irányába. Leginkább a Nahuel Huapi Nemzeti Parkon át vezető Circuito Chico nevű turistaút volt érdekes, ami Márton szerint bringával "közepes fittséggel is teljesíthető, és pont kellemesen megerőltető". Mi azonban sokalltuk a fejenként 200 pesora (6000 Ft) rúgó bérleti díjat, így gyalog vágtunk neki, amit nem is bántunk meg [eleinte], mert így olyan utakra is be tudtunk menni, ahová biciklivel nem volt engedélyezett. Olyan helyeken jártunk, hogy szentül meg voltam győződve róla, hogy amit látunk, az nem lehet pusztán csak a természet műve; mintha valaki fűszálanként rakott volna mindent a tökéletes helyre. A gyakori, erős széllel járó viharoknak köszönhetően az erdőben a hibátlan szépség mellett kiszáradt és/vagy kidőlt, sokszor méteres átmérőjű fák és más növények formájában végig jelen volt a kérlelhetetlen pusztítás is, de az egész valahogy harmonikus képet alkotott: a korhadó törzseket az aljnövényzet fogadta be, és lepte el új életformák sokaságával, ezzel zárva be az élet és halál örök körforgását. Amikor épp nem egy filmbe illő erdei úton sétáltunk, akkor ilyen látványok tárultak a szemünk elé:
Puerto Pañuelo
Magányos fa egy kiszögellésen
Nem rossz kilátás -- háttérben az Andok bércei
Kis öböl
Kicsit nagyobb öböl
Ilyen erdei utak kötötték össze a fentebbi látványokat kínáló helyeket
Hazafelé már turistautak hiányában leginkább a kevésbé érdekes aszfaltozott utakra kényszerültünk. Ekkor eszméltünk rá, hogy a nagy ámuldozás közepette elég messzire kerültünk mindenféle buszközlekedéstől, aminek útvonala a nálunk lévő térképen ráadásul többértelmű módon volt jelölve, szóval azt sem tudtuk, hogy fog-e arra valaha jönni busz, vagy sem. Sebaj, mentünk tovább, mikor is egyszer csak két longboardos húzott el mellettünk lefelé eszeveszett sebességgel. Áramvonalas bukósisak volt rajtuk, szóval valószínűleg nem azért mentek olyan gyorsan, mert nem tudtak megállni. Sétáltunk még vagy másfél órát, és miután a kinézett őslénymúzeumot is zárva találtuk, kezdtük unni a menetelést. Ezért hát stoppolásba fogtunk, eleinte nem sok sikerrel. Aztán egyszer csak egy régi VW Golf-szerű kocsi állt meg mellettünk. Három 20-22 éves körüli fiatal mellé ültünk be, kettőjük mellett ott volt a két longboard és a hozzájuk tartozó bukósisak... Elvittek a legközelebbi buszmegállóig, és húsz perc múlva már Barilochéban költöttük el a jól megérdemelt vacsorát egy vegetáriánus gyorsétteremben.
A következő napok időjárása nem tette lehetővé, hogy kimozduljunk. Így jött el a hostelből való kicsekkolás napja, mikor is Perito Morenóhoz hasonlóan ismét a buszállomáson szembesültünk azzal, hogy csak vasárnap tudunk továbbutazni. Az előtte Interneten kinézett busztársaságról kiedrült, hogy nem csak a belvárosban működtetett irodájuk szűnt meg, hanem az egész cég is. Emiatt borult az utitervünk, és anyagilag is rosszul jártunk: egyrészt lefoglaltuk a szállást Pucónba (lemondáskor vagy az első éjszakát, vagy valamilyen „büntetést” ki kell fizetni), másrészt plusz két napot kényszerültünk tölteni az olcsónak nem mondható Barilochéban. Alternatíva lett volna az elutazásra, de vasárnap előtt csak fejenként 500 pesóért, amit nagyon sokalltunk. Egy ideig filóztunk azon, hogy akkor nem Osornón, hanem San Martín de los Andesen keresztül megyünk Pucónba, de mire eldöntöttük, már nem volt több jegy a buszra. (Utólag kiderült, hogy nem is volt ez akkora baj, mert ott csak horror árakon találtunk szállást.) A vasárnapi buszra viszont 350 pesóért kaphattunk jegyet a Transaustral Busnál. Végül ezt a megoldást választottuk, és visszamentünk a városba. Tanulság: nem szabad az elutazás megtervezésért az utolsó pillanatra hagyni, mert érhetnek kellemetlen meglepetések. És soha nem szabad lefoglalni a következő szállást, amíg nincs meg a buszjegyed.
Semmi kedvünk nem volt még két éjszakát tölteni a The House-ban, ezért ismét betértünk a Home Hostelbe (ahová először mentünk véletlenül), ezúttal azzal a szándékkal, hogy ott is maradunk. Így is lett, olyannyira, hogy napközben is alig hagytuk el a szállást, mert elég rossz idő volt. Szombaton több alkalommal havazott is. Ez a hostel összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az utca másik oldalán lévő. Hatalmas, profin felszerelt konyha állt rendelkezésünkre, és még egy hangulatos bár is tartozott hozzá, ahol egészen baráti árakon lehetett iszogatni esténként.
Utolsó este, míg Zsófi szendvicseket készített a konyhában, a közös helyiségben magyar beszédre lettem figyelmes. Így találkoztunk Évával és Tamással, a Németországban aneszteziológusként dolgozó fiatal párral. Sokat beszélgettünk aznap este, rengeteg tapasztalatot és véleményt cseréltünk leginkább az utazással kapcsolatban. Jó volt hallani, hogy sok mindenben egyezik az álláspontunk, például ők is ugyanolyan lehúzósnak érezték Argentínát, mint mi. Többet sajnos nem tudtunk velük beszélgetni, mert ők másnap reggel elmentek El Bolsónba, mi meg kora délután Osornón keresztül Pucónba.
A buszterminálhoz megintcsak stoppal sikerült eljutni, ugyanis egyszerűen nem akart olyan busz jönni, ami jó lett volna nekünk (persze mindenki azt mondta, hogy abból a megállóból az összes busz a terminálra megy). Ott meg történt egy kis baleset: egy lépcsőn lefele menet rosszul sikerült lépnem, mert nem sokat láttam előre az elöl lévő táskától, és a bokámat mentendő az összes cuccommal együtt ráesrem a másik térdemre. Nagy baj nem lett, megúsztam egy kellemetlen horzsolással, a túranadrágom térde viszont kiszakadt.
Pucónba menet át kellett szállnunk Osornóban, ami már Chilében van. Az oda történő belépésről azt kell tudni, hogy mivel semmilyen állati vagy növényi eredetű dolgot -- leginkább élelmiszert -- nem lehet átvinni a határon, mindenkit leszállítanak a buszról, kipakoltatják a csomagteret is, és a táskákat kutyákkal vizsgálják át, ami elég időigényes. Pontosabban szólva nem maga az ellenőrzés sok idő, hanem az arra való várakozás ideje, ami ráadásul elég kiszámíthatatlan. Emiatt nem mertük előre megvenni a buszjegyet Osornóból Pucónba, mert féltünk, hogy lekéssük a csatlakozást (és nem is tudtuk volna, mert valami nem működött a weboldalon). Viszont még előző este azt is láttuk előre, hogy már csak egy pár hely van a buszon, amik természetesen el is keltek, mire az osornói terminiálra érve meg tudtuk volna venni a jegyeket -- a csatlakozást amúgy elértük volna. A határátlépés egyébként simán ment, még néhány -- amúgy tiltott -- sajtos szendvicset is sikerült átcsempésznünk a busz kalaptartóján "felejtve".
Így hát egy éjszakára Osornóban ragadtunk. Némi bolyongás után találtunk egy elfogadható árú hostelt, másnap reggel pedig végre tényleg útnak indulhattunk Pucón felé, ahol pár nappal később életre szóló élményben volt részünk.
*** (NEM) AJÁNLÓ ***
The House Hostel: nem javasolt. Koszos, szűk, lerobbant.
Home Hostel: kellemes atmoszférájú hostel, hangulatos bárral és kiválóan felszerelt konyhával.
Circuito Chico: gyönyörű turistaút, az ember nem hisz a szemének.
Tas-Choapa: nem létező busztársaság, nem érdemes keresni.
Transaustral Bus Ltda.: olcsó buszjegyeket kínáló társaság Osornóba.