SzaFi Dél-Amerikában

SzaFi Dél-Amerikában

Santiago I.

Szilveszter az Andokban

2015. január 27. - VZsó

Eredetileg Valparaisóban terveztünk szilveszterezni, de aztán Szabi talált egy rejtélyes bulit a neten. Az Andes Extreme nevű szervezőbrigád nem vitte túlzásba az érdeklődők tájékoztatását: mindössze annyi információ szerepelt a honlapon, hogy egy háromnapos minifesztiválról van szó, a Santiagotól délkeletre fekvő Cajon del Maipó nevű kanyonban.

A titokzatosság érzetét fokozta a „Keep it safe, keep it secret! Don't advertise it on Facebook” figyelmeztetés. Egyetlen reményünk a megadott e-mail cím volt, amelyen keresztül sikerült is kapcsolatba lépnünk Benjaminnal, az egyik szervezővel. Az elején felmerült, hogy lesz valamiféle transzfer a helyszínre, de ebből végül nem lett semmi. A srác egyébként nagyon segítőkész volt, és megígérte, hogy utánanéz, hogyan tudna segíteni az odajutásban, s közben utalgatott arra is, hogy a parti helyszíne nagyon messze van mindentől és nem egyszerű odajutni. Itt már kezdtük sejteni, hogy az Andes Extreme méltó elnevezés, amely gyanúnk később még inkább megerősítést nyert.

Három napot nem szerettünk volna a semmi közepén tölteni, így azt találtuk ki, hogy a szilveszter előtti és utáni 1-2 napban hostelben szállunk meg, ahol otthagyhatjuk a cuccainkat, a többi nap pedig megpróbálunk couchsurfingen szállásadót találni, ami végül sikerült is egy török srác személyében. Megbeszéltük vele, hogy január 2-án találkozunk. A tervek szerint 30-án becsekkoltunk a belvárosi hostelünkbe, ami nem lett a kedvenc helyünk. Közölték velünk, hogy nem tudnak minket egy szobába rakni, talán a második éjszakától, és mindez persze a booking.com hibája. A későbbiek során is elég kellemetlen dolgokat tapasztaltuk. Egyrészt elég nagy hiba csupán két fürdőszobát kialakítani egy sokvendéges szálláson: azok miatt, akik valamilyen rejtélyes módon a reggeli csúcsforgalomban szeretnek zuhanyozni (jó sokáig), állandóan várni kellett a fürdőre. A legnagyobb gond mégis a személyzettel volt, pontosabban annak hiányával: a nap nagy részében senki nem tartózkodott a recepción, így a vendégek felmerülő gondjait általában az angoul egy szót sem beszélő takarítónőnek kellett megoldania. Ő is egy érdekes figura volt, például amikor a szobánkat takarította és az ágyakat huzatolta, simán félrehúzta az emeletes ágyat, aminek a tetején én még aludtam (volna). Naponta egy-két órára megjelent a „menedzser”, egy nem túl szimpatikus fickó, aki állandóan veszekedett az elégedetlen vendégekkel. Minden nap legalább két vitatkozást végighallgattunk, amelyek általában arról szóltak, hogy a vendégek nem ott és nem úgy lettek elhelyezve, ahogyan az ágyakat lefoglalták. Mindeközben az Oshostel nevű hostel tele volt Osho idézetekkel, szélcsengőkkel, jin-jang, buddha és egyéb keleti filozófiás berendezési tárgyakkal – talán ezzel a környezettel próbálták nyugtatni a dühös vendégek túlfeszített idegeit.

Hálistennek nem kellett itt túl sok időt eltöltenünk. Egy szabad esténk volt szilveszter előtt, napközben pedig három dologgal voltunk elfoglalva: hogy megszervezzük a kanyonba való eljutást, hogy beadjuk a cuccainkat mosodába és hogy elvigyük a gépemet szervizbe. Valparaisóban ugyanis sajnálattal konstatáltuk, hogy elromlott a notebookom ventillátora és a billentyűzet sem működik tökéletesen. Leendő couchsurfinges vendéglátónktól, Deniztől kaptuk a tippet, hogy melyik szervizbe érdemes elvinni, így oda mentünk. Nagyon kedvesek és segítőkészek is voltak, mi pedig büszkék voltunk magunkra, amiért az angolul semmit sem beszélő fiatal sráccal egész jól sikerült megértetnünk magunkat. Mind a mosást, mind a gépemet 5-ére ígérték, így már akkor tudtuk, hogy a tervezettnél több napot fogunk Santiagoban tölteni.

Első este elmentünk vacsizni a közeli Bellavista nevű szórakoznegyedbe, ahol egy idősebb pasi becsábított bennünket az éttermébe a magyar turistacsalogató szövegével. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, megemlített néhány magyar költőt, és határozottan azt mondta, hogy magyar nyelvű étlapja is van. Kíváncsivá tett bennünket, így leültünk, majd kihozta a tökéletesen spanyol étlapot. Nem baj, gondoltuk, próbáljuk ki. Bár ne tettük volna, ugyanis a kaja nagyon kicsi adag volt (így ahhoz képest drága) és hideg. Borravaló adás nélkül gyorsan elhúztunk onnan, és kicsit odébb ettünk még egy pizzát. Közben megfigyelhettük a santiagói bulinegyedet: több utcányi bár és étterem egymás hegyén-hátán, tele chilei (elsősorban alkoholizáló) fiatalokkal, na meg turistákkal. Ezen kívül nem sok időt töltöttünk városnézéssel: gondolatainkat és energiánkat lekötötte a kanyonba szervezett szilveszteri buli. A legközelebbi településig, San Gabrielig elvileg lehetséges eljutni tömegközlekedéssel, de hogy pontosan hogyan és mikor, azt sajnos nem tudtuk kibogozni. Közben folytattuk a levelezést Benjaminnal, aki végül talált egy santiagói csajt, akivel felvehettük a kapcsolatot. 31-én délelőtt sikerült is ledumálni vele, hogy aznap 3-ra vár minket a hostelünktől nem túl messze lévő lakásába. Hallgatva Benjamin korábbi, éjszakai hideggel kapcsolatos figyelmzetetésére, jó sok meleg cuccot vittünk magunkkal, de kaját meg piát nem igazán (csak az otthonról hozott kisüveg Rézangyal lapult a táskámban), hiszen nyilvánvalónak tartottuk, hogy egy háromnapos bulin van valamilyen minimális szolgáltatás.

Kicsit késve, de megérkeztünk Josefina, egy nagyon kedves lány lakására, ahová kedvesen felinvitált bennünket. Miután megjegyeztük, milyen helyes kis otthona van, elárulta, hogy ipari formatervező. Hamarosan megérkezett a ház elé barátnője, Natalia is, akinek a dzsipjével utaztunk a kanyonba. Egy negyvenes nő volt (vele sajnos nem tudtunk angolul beszélgetni), aki szintén formatervező, és Párizsban élt valamennyit. Kiderült, hogy ő tervezte az Oshostel berendezését. Felpakoltuk a cuccainkat a platóra, ezerszeresen odarögzítettük, majd megkezdtük az utazást. Santiago külvárosában felvettünk egy zsonglőrsrácot is, aki mutatott néhány sziklarajzot a telefonján, amiket valahol a kanyonban talált egy vízesés mögött... A biztonság kedvéért azért megkérdeztük Josefinát, hogy ugye lesz a helyszínen enni- és innivaló – és milyen jól tettük, ugyanis meglepetésünkre negatív választ kaptunk. Miután azt is megtudtuk, hogy összesen kb. 5 órát fogunk utazni (???), és hogy se víz, se mosdó nincsen (még egy toitoi sem), kedzett világossá válni, hogy tényleg egy nagyon eldugott és nagyon-nagyon minimál fesztiválról van szó. Azon is csodálkoztak, hogy csak hálózsák volt nálunk, de sátor nem, mondván, de hát nagyon hideg lesz éjjel. Nem is értettem mit aggódnak, hiszen szilveszterkor egy open-air partin egész éjjel bulizik az ember, nem? Nagyon nem lőttem mellé, viszont nem egészen úgy történt ez az egész, ahogyan elképzeltük...

Josefina megnyugtatott bennünket, hogy az egyik útbaeső településen, San José del Maipóban meg fogunk állni bevásárolni. Mivel mi még egy nyavalyás doboz sörrel sem készültünk, azonnal beraktam a kosárba két üveg 1 literes sört és egy üveg bort, olyan eszelős igyekezettel, mintha azok lennének az utolsó alkoholos italok a világon. Abban még mertem reménykedni, hogyha ez a mennyiség nem lenne elég, biztos fognak bennünket kínálgatni mindenfélével, és ebben éppenséggel nem tévedtem. A faluban ettünk egy sültkrumplit is, amit egy kb. 80 éves bácsi árult, aki megtudván, hogy magyarok vagyunk, lelkesen elkezdte Puskást emlegetni.

Lassan elhagytuk az utolsó aprócska, isten háta mögötti települést is, és elkezdtünk csörgedezni a kanyon belseje felé, amelynek egyre nagyobb, egyre mélyebb és egyre gyöngyörűbb látványa fokozatosan bontakozott ki előttünk. Ez volt az egyik legszebb hely számomra, ahol eddig jártunk. Itt láttunk először nagyobb kaktuszokat, színes és érdekes formájú hegyeket és kecskenyájakat. Még a világnak ezen az eldugott részén is állt egy-két házikó magányos lakóival, akiknek egyetlen társaságát a lovai vagy a kecskéi jelentették. Elmentünk egy kalapos, poncsós, lovas indián pasi mellett is, aki tényleg nem tudom mit keresett itt. Láttunk elhagyatott katonai állomást és egy dusszasztógátat is, amelynek vize gyöngyörű volt. A látvány (és az, hogy Natalia a kedvünkért igazán nem hajtott gyorsan) némileg feledtette velünk az alig másfél kocsi szélességű utak miatti félelmünket, amelyek korlát nélküli széle szakadékba torkollott. Ha itt valami történt volna, azonnal belecsúsztunk volna a tóba. Az út nagy része kavicsos és szerpentines volt, sok hajtűkanyarral. Az utolsó településtől számolva legalább két órán keresztül zötyögtünk ezen a vidéken. Még az út felénél sem jártunk, amikor gyanús hangokra lettünk figyelmesek. A dzsip elülső lökhárítója egyszerűen leszakadt (a hátsó már elinduláskor is hiányzott). A srácok nem spirázták nagyon túl a dolgot, valami gumis lánccal odarögzítették az elhagyott alkatrészt a platóhoz, és már mentünk is tovább.

dzsip.jpg

Gyorsan megoldották a problémát

maipo1_1.jpg

 

maipo3.jpg

Jobb oldalt, alig láthatóan a kis földút

 

bazis.jpg

Régi katonai bázis a kanyon közepén

Majdnem teljesen beesteledett, mire megérkeztünk a parányi, patakocskával keresztezett völgybe. Csak egy tucat autót és sátorállítással szenvedő embereket láttunk, semmi egyebet. Kissé gyanús volt a dolog, de nem akartam aggodalmaskodni, úgyhogy kibontottam a sörömet és segítettem a srácoknak sátrat állítani. Ez utóbbi nagyon nem volt egyszerű, ugyanis elég komoly szél kerekedett. Miután nagy nehezen sikerült felállítani a sátrat, egy nagyobb széllökés egyszerűen felkapta és odébbfújta. A két sátrat végül a dzsip mögé költöztették, ahol már egy fokkal szélbiztosabb helyen voltak. Közben mindenki magára kapkodta az összes meleg ruháját, mivel pillanatok alatt lehűlt a levegő. Este 10 óra is elmúlt, amikorra már nem éreztem cikinek megkérdezni, hogy mégis hol van a parti. Eszembe jutottak az otthoni szilveszterek, amelyek során ilyenkor már rég részegek az emberek, és valami nagyon elborult házibuliban tombolnak. „It's coming” – hangzott a válasz. Értetlen tekintetemet látva kifejtették, hogy a technika már úton van, és hát tudják hogy ez nem valami jó, de ez errefelé, az ilyen bulikon elég gyakran megesik. Elmagyarázták, hogy ez itt elsősorban nem egy jól szervezett fesztivál a nagyközönség számára, hanem egy szélesebb baráti társaság tagjai kijönnek ide elvonulni az új év idejére, és közben buliznak is, de az, hogy éjfélre már komolyabb zenés parti legyen, az mellékes. Nem volt ez szokatlan a számunkra, mi is sok ilyen fesztiválra járunk, de ez még azoknál is sokkal minimálabb volt. Kezdtem lemondani róla, hogy itt éjfél előtt zene lesz, és miközben a kocsiban vacogtunk, Szabi megjegyezte, hogy „Kezdem azt hinni, hogy hiba volt ide jönni.” Erre én csúnyán visszanéztem rá, mert próbáltam úgy hozzáállni, hogy lehet hogy nem olyan lesz, amilyennek vártuk, de attól még nagyon is különleges: az újévet az Andok mélyén tölteni, 2200 méteren, a csodálatosan tiszta égbolt alatt, sziklás hegyek között a bozótos-köves pusztaságban, nulla infrastruktúrával és egy csomó jófej chilei fiatallal, azért mégsem mindennapi élmény.

maipo4.jpg

A "fesztivál" helyszíne

Néhányan apró tüzeket gyújtottak, azok köré gyűltek az emberek melegedni. Egyik-másik kocsiból már szólogatott a dark progressive goa, és sűrű marihuánafelhők szállingóztak a közeli sátrakból. Lassan éjfél lett, de a zenének még mindig se híre, se hamva nem volt, így visszamentünk a kocsiba (nagyon, nagyon hideg volt!), hogy legalább együtt lehessünk a „nagy pillanatban” és koccinthassunk azzal, amink van. Miután elmagyaráztam a magyarországi pálinka-jelenséget, ünnepélyesen körbeadtam a kis üveget, és Szabival jót röhögtünk újdonsült ismerőseink arcán, amint életük első – és alighanem utolsó – korty pálinkája legördült a torukon. Boldog új évet kívántunk egymásnak, majd ki-ki visszament a kinti társasághoz, illetve a sátorban vagy a kocsiban maradt melegedni. Én az előbbi, Szabi az utóbbi lehetőséget választotta. Nem akartam beletörődni abba, hogy a szilvesztert egy kocsi hátsó ülésén fagyoskodva fogom tölteni, Szabi viszont nem izgatta magát emiatt. Az este következő részében elég sokmindenkivel szóba elegyedtem, miközben ide-oda csapódtam a társaságok között. Az alkohol gyorsan fogyott, és még kínálgattak is, szóval viszonylag hamar sikerült elérni a magyar mércével normális szilveszteri állapotot. :)
Éjfél körül megjelentek a technikát szállító autók is, és a sötétben (szegényes világítás állt csak rendelkezésre) elkezdték építeni a DJ pultot, amiből csak olyan éjjel 2 óra felé lett zene. De megérte várni, mert amint beindult a buli, eléggé jó hangulat kerekedett. Én egészen reggelig fent voltam és igen jól szórakoztam. Néha visszamentem a kocsihoz innivalóért vagy hogy megnézzem, minden rendben van-e Szabival, aki a dzsip hátsó ülésén fekve próbált aludni.

Lassan felkelt a nap, ami mondanom sem kell, nagyon szép volt ott a kanyonban. Világosodás után Szabi is kitántorgott a placcra, ő akkor kívánta volna elkezdeni a partit, viszont én pont akkorra kerültem a holtpontra. Elvitt kicsit sétálni, majd cseréltünk: befeküdtem a kocsiba aludni, ő pedig elindult szocializálódni. 2-3 óra után felkeltem, és a Natalia által kedvesen felkínált kávé ellenére is erőteljesen szenvedtem a másnaposságtól. Nagyon meleg is lett hirtelen, és mivel a környéken egyetlen fa sem volt, csak a dzsip alatti kis árnyékos másfél négyzetméterre tudtam bemenkülni, ott pihengettem egy ideig. Közben elkezdetünk szervezkedni az ügyben, hogy hazajussunk. Mikor már kicsit jobban lettem, Szabival együtt odamentünk a DJ pult elé zenét hallgatni. Benjamin, a szervezősrác előre szólt, hogy ő csak 1-jén reggel fog megérkezni, sikerült is találkozni vele, és ő azonnal segítőkészen körbeérdeklődte az ismerőseit, megy-e valaki kocsival Santiagóba aznap. Azért megpróbált minket marasztalni, mondván, a buli még csak most kezdődik igazán, ugyanis elkezdték felállítani az (elsősorban árnyékoló funkciójú) dekorációt és egy kisebb sátrat is, amelyben főzni készültek. Állítólag enni és inni is lehet kapni a következő két napban. De sajnos mivel sem sátrunk nem volt, és a hostelünket is csak 2-i kicsekkolásig foglaltuk le, muszáj volt még aznap visszaérnünk Santiagóba. Pedig egyébként szívesen maradtunk volna, a puritán körülmények ellenére is... A fűben ücsörögve megláttuk Claudiot, a graffitis srácot is, akivel Valparaisóban találkoztunk, és itt is váltottunk vele pár szót. Ezek szerint tényleg ugyanarról a buliról beszéltünk...

maipo5.jpg

Reggeli partijelenet

Hamarosan visszatért Benjamin és szólt, hogy megy egy kocsi visszafelé (de csak San José del Maipóig, ahonnan busszal tudunk továbbmenni Santiagóba), kb. 10 perc múlva, beférünk. Nem tudtuk, mikor lesz még ilyen lehetőségünk, úgyhogy gyorsan összekaptuk magunkat, elbúcsúztunk a srácoktól akikkel együtt jöttünk, és bevágtuk magunkat a kocsiba.

maipo6.jpg

Hazafelé - megtörten, fáradtan, de vidáman

Ez a fiatal srác már nem kímélte annyira a gázpedált, de nem baj, mert San José del Maipóban pontosan abban a pillanatban jött a Santiagóba tartó busz, amikor kiszálltunk a kocsiból. Eléggé kimerülten utaztunk a főváros felé, nekem minden bajom volt, és csak egy dolgot akartam, lefeküdni az ágyamba a hostelben. Miközben mentünk a szállás felé, döbbenettel konstatáltuk, hogy az utcákon meglehetősen sok ember tartózkodott, üdén és frissen sörözgetve (jesszus...) meg fagyizgatva. Az utcák tiszták voltak. Mintha előző nap mi sem történt volna.

*** (NEM) AJÁNLÓ) ***

Oshostel: szinte tökéletes fekvése ellenére mégis azt tanácsolom, inkább kerüljük el.

Cajon del Maipo: akár kirándulásról, akár buliról van szó, mindneképpen érdemes ide ellátogatni. Minimum 1-2 napos program!

A bejegyzés trackback címe:

https://szafidelamerikaban.blog.hu/api/trackback/id/tr977113733

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása