La Paz utáni következő állomásunk a Titicaca tó volt, amit mind a bolíviai, mind a perui oldalról megnéztünk, a két ország közötti határ ugyanis átszeli a világ legmagasabban felvő hajózható tavát.

A bolíviai oldalon lévő Copacabanába érkezve ismét kissé más világban találtuk magunkat, mint előtte. A főutca az előző két hét viszonylatában tekintve egész rendezettnek mondható. Egymást érik az éttermek és az utazási irodák, és vannak kávézók is, amiket Sucréban és La Pazban eléggé hiányoltunk. Utóbbiakból a parton is számos található, köztük pár olyan is, amelyek tetőteraszáról naplementekor egészen kellemes látvány tárul a szemünk elé. Az éttermek és az utazási irodák kínálatát elnézegetve arra lettünk figyelmesek, hogy mindenhol ugyanazt lehet kapni, és mindenhol ugyanannyiért. Az éttermek kínálatának 80%-át nagyjából öt-hatféle módon elkészített pisztráng, illetve hasonló számú szósszal kínált spagetti tette ki azzal a furcsasággal megspékelve, hogy az elérhető variációk minden étteremben ugyanazok voltak, mintha minden hely ugyanazzal a beszállítóval állna szerződésben. Ez a jelenség az utazási irodák viszonylatában úgy nyilvánult meg, hogy mindegyik a nap ugyanazon időpontjában indított buszokat ugyanazokra a célállomásokra, ugyanannyi pénzért. Hogy emögött mi a logika, arra sajnos nem sikerült rájönnünk.

A főutca vége

Napnyugta egy parti étterem tetőteraszáról

A Thai Palace nevű indiai-kínai-japán-thai étterem belülről, itt többször is ettünk

Az ide vezető buszút elég látványos, és mivel nincs messze La Paztól, nem is túl viszontagságos. Egy érdekes momentum volt közben, nevezetesen, hogy mikor San Pablo de Tiquina és San Pedro de Tiquina között át kellett kompozni, akkor ahelyett, hogy az egész buszt utasostól átvitték volna, mindenkit leszállítottak, a buszt üresen feltették a nála egyébként nem sokkal nagyobb tutajra (a "komp" kifejezés túlzottan megtisztelő lenne arra az alkalmatosságra nézve), minket pedig motorcsónakokkal vittek át külön jegy megvásárlása (2 Boliviano, tehát jelképes összeg, de akkor is) fejében. A túloldalt aztán mindenki szépen visszaszállt, és mentünk tovább, mintha mi sem történt volna.

Az odaúton sem unatkoztunk, már ami a tájat illeti

Két éjszaka alatt két szálláson fordultunk meg. Az első tágas volt és kényelmes, de a recepciós fiúcska (nem lehetett több tizenöt évesnél) állítása ellenére nem volt Internet-kapcsolat, ezért másnap másik szállás után néztünk. Végül utazásunk legolcsóbb szobáját sikerült kivennünk 50 Bolivianóért (2000 Ft), igaz, leginkább csak lyuknak lehetett nevezni. Internet-ügyileg ez a hely csak egy kicsit volt jobb az előzőnél: volt ugyan, de nagyon rossz minőségű, és csak akkor, ha nem esett az eső. Ezt a kifogást később más helyeken is hallottuk, de azóta sem értjük, mi köze az Internet-hozzáférésnek az esőhöz... Így aztán, mivel mindenképp hálózathoz kellett jutnunk (a KLM bénázott a repjegyünk módosításával), egy netkávézóba tértünk be. Ott bezzeg kifogástalan minőségű és gyors kapcsolat volt, eső esetén is.

Első nap felmásztunk a város fölé magasodó Cerro Calvarióra, ahonnan pazar kilátás nyílik a városra és a tóra egyaránt. Felfelé menet belefutottunk egy családi szertartásba, amit egy indián ferfi mutatott be, és valamiféle keveréke lehetett a helyi és a keresztény szertartásoknak, mert az esemény végén felnyitott, elősorban fogyasztásra szánt sörből nem keveset locsolt a földre, ami itt Pachamamának (Földanyának) tett felajánlásnak számít; a vitrinben, amit a család tagjainak fejéhez emelt egyszer, viszont Szűz Mária szobor volt. Közben sokat énekelt egyértelműen helyi dalokat, és folyamatosan égetett valamit (talán tömjént?), aminek nagyon kellemes illata volt. A szertartás végén mint aki jól végezte dolgát, rágyújtott egy cigire, és a családdal elkezdték megbeszélni az anyagiakat. Lefelé jövet be akartunk nézni a poncsómúzeumba, ami 6-ig lett volna nyitva, de egy fél órával korábban már zárva találtuk...

Inka-keresztény szertartás

Copacabana a Cerro Calvarioról

Mindenki, akivel korábban találkoztunk, oda volt a táj szépségéért, különösen az Isla del Solért rajongtak nagyon. A neve Napszigetet jelent; itt mindennek a nevébén benne van vagy a Nap, vagy a Hold, általában párban vannak, ennek megfelelően néhány kilométerrel odébb található a jóval kisebb Isla de la Luna (Holdsziget). Ez érthető, hiszen a prehispán kultúrák nagy részében többek között ezeknek a jelenségeknek tulajdonítottak isteni jelentőséget, és ez pont kapóra jött, ha valamiből épp kettő volt, és nevet kellett nekik találni.

Mi is befizettünk hát egy Isla del Sol túrára. Az eredeti tervünk az volt, hogy nem jövünk vissza, hanem onnan megyünk tovább a már Peruban található Punóba, ami szintén a tó partján fekszik. Viszont amikor többen is megerősítették, hogy a hajójegy 1000 (!) Amerikai Dollárt kóstál, inkább úgy döntöttünk, hogy visszajövünk Copacabanába, és innen megyünk busszal. A túrát és a buszjegyet tartalmazó csomagért 120 Bolivianót kértek el. Biztos sokan veszik meg így egyben, mert a túrát úgy szervezték meg, hogy a szigetről visszajőve kis ráhagyással mindenki elérje a buszát (amik minden utazási irodánál ugyanakkor mentek, ugye...). Ennek az eredménye viszont az lett, hogy az Isla del Solt eröltetett menetben kellett mindenkinek végigtúrázni. A kora reggel, már indulás előtt összeszedett fél órás késés sem épp javított helyzeten. Bolivia, így szeretlek! :-)

Két órás hajóút után érkeztünk meg a sziget északi kikötőjébe. Az első dolog, ami feltűnt, az a végállomás, Challampa homokos partján sorakozó sátortábor volt. Valaki itt piheni ki az utazás fáradalmait. A látványt elnézve ez teljesen érthető jelenség. A sziget északi részén található a Chinkana (a “labirintus” kecsuául) nevű rom, benne egy iható (persze kipróbáltuk, tényleg) vizet adó Szent Kúttal, kicsivel odébb pedig a Szent Kő (Roca Sagrada). Az idegenvezetésből sajnos csak foszlányokat értettünk meg, mivel a vezető fiatal lány, angolul nem beszélvén, spanyolul magyarázott. A túrán  egy csomó romot néztünk meg, csak az volt a baj, hogy ezek között elég sokat kellett gyalogolni. Ez még nem is lett volna akkora probléma, ha nincs a már korábban említett sietési kényszer, illetve kevésbé szélsőséges az időjárás. Ilyen magasságban nagyon nem mindegy, hogy épp süt-e a Nap, vagy nem. Ha igen, akkor elviselhetetlen meleg van azokban a ruhákban, amikben át tudjuk vészelni azokat az időszakokat, amikor nem, és ez nem csak a hőmérsékletre igaz, hanem a csapadékra is. Ráadásul ez pár percenként változik, így aztán állandóan cserélgetni kell a ruhákat, illetve az esőkabátot állandóan felölteni-levenni. A túra végén átmentünk még egy falun (se a Google, se az OpenStreetMap nem jelöli), ami nagyon takaros volt, a sziget középső részén lévő kikötőben egy nagyjából fél órás várakozás után hajóra szálltunk, ami visszavitt Copacabanába.

Hippik a parton

Challampa

Roca Sagrada, vagyis Szent Kő -- itt állítólag szűzlányokat is áldoztak

Chinkana -- alul középen a szent kút

Nem szörny, csak egy másik sziget

Partot érve beültünk egy étterembe vacsorázni, és abban a pillanatban elkezdett szakadni az eső. Nem kicsit, nagyon. Mire kijöttünk, elállt, de a kívülről nem is olyan rosszul kinéző buszunk üléseinek egy része (természetesen a mieink is) teljesen átáztak, mert a tetőn befolyt az esővíz; így fordult elő, hogy az utastérben még akkor is esett az eső, amikor odakint már elállt. A határátlépés simán ment, itt is le kellett szállni a buszról, de gyorsan ment az ügyintézés, és végül ugyanazzal a busszal tovább is mehettünk. Már akkor eltöltött minket a felüdültség érzése, amikor a határ innenső oldalán láttuk a hatalmas Peru logót, pedig a túránk egyik legnagyobb szívása várt ránk Punóban...