A település felé vezető úton, a Rocha vidéken hatalmas legelőket látni mindenütt, lovakkal és marhákkal, akik egymástól elszórtan növő pálmafák között legelésznek. Idővel elhagytuk Castillost, a lepukkant kisvárost és egyben a legutolsó nagyobb civilizált települést is.

Igyekeztünk memorizálni a „buszpályaudvart” (egy kívülről inkább sarki kiskocsmának tűnő várótermet), mert tudtuk, hogy később ezen keresztül tudunk majd visszajutni Montevidoba. Innentől kezdve olyan helyeken utaztunk keresztül, amelyektől már egészen Dél-Amerikában éreztük magunkat. Talán még falunak sem nevezhetőek azok a tanyaszerű képződmények, amelyek között az egyre rosszabb minőségű úton (és az egyre furább növények között) végigzötyögtünk. Végül megérkeztünk a Cabo Polonio nemzeti park bejáratához, egy kisebb terminálhoz, ahol jegyet vettünk a faluig közlekedő jeepre. Szerencsére ahhoz, hogy az ember eljusson a tengerparti településre, keresztül kell mennie a parkon. Ami ugyanis gyönyörű volt, de közelebbről sajnos nem nézhettük meg, mert végig rossz idő volt (hideg volt, fújt a szél és gyakorlatilag folyamatosan esett). A tájat még úgy is sikerült élvezni, hogy rettenetesen rázkódott a jeep (illetve inkább egy kisbusz és egy jeep keveréke volt), folyamatosan kapaszkodni kellett, hogy ne zuhanjunk ki. A nagyjából 7 km-es homokos úton nem valószínű, hogy sima személygépkocsival lehetséges közlekedni. A falu megközelítése (ami a tengerpart egyik kicsúcsosodó részén feküdt) nagyon stílusos volt: a jeep lement egészen a tengerig, így a lemenő napban közeledni a parton a kis házikók felé elég jó élmény volt. Ráadásul errefelé már homokdűnék vannak, ami miatt az egész nagyon jól nézett ki.

Ezzel a csodajárgánnyal utaztunk a faluba

A jeep a „főtéren” (vagyis egy földúton körbejárható dombocska mellett) tett le bennünket. Az olaszok is pont abba a hostelbe mentek, ahová mi, de egyébként a központtól kb. 50 méterre volt, nagy szivárványszínűre festett tetővel, szóval nem volt nehéz megtalálni. A szállás egy kis házikó volt, 2 földszinti és egy tetőréi szobával, amelyben általában 6-6, szúnyghálóval ellátott ágy volt. A hosteles (három fiatalabb, jófej) srácok kedvesen üdvözöltek bennünket, se sajnos a nevünk nem volt rajta a vendéglistán. Ezt nem nagyon értettük, bizonygattuk, hogy lefoglaltuk a szállást, és elkezdetük előkeresni a visszaigazoló e-mailt. Amiből kiderült, hogy elcsesztem a dátumokat, és csak másnaptól foglaltam le két éjszakát. Fogalmam nem volt, milyen nap van. Szerencsére az egyik srác felajánlotta, hogy ugyan a szobák tele vannak, aludhatunk a hostel közös helységében lévő kanapékon, és csak egy főre kell fizetnünk aznapra szállásdíjat. Ennek eléggé örültünk, mert egyrészt a 70 állandó fős településen alig van szállás (és azok is folyton tele vannak), másrészt elkezdett esni, nem volt közvilágítás, így nem lett volna túl sok esély arra, hogy találunk másik helyet, ahol aludhatnánk. Akkor sajnos még nem tudtuk, hogy nagyon rossz éjszakánk lesz. Lefekvés előtt még ittunk meg dumáltunk egyet a többi vendéggel, majd az egyikük szólt, hogy mindannyian elmegyünk egy közeli bárba. Az egyik hosteles srác is, meg kb. az összes vendég. Kételkedtünk benne, hogy egy ilyen helyen valami egyszerű kocsmánál jobbra számíthatunk, de amikor bementünk arra a helyre, majd leesett az állunk. Ilyen bárakról álmodoztam mindig... Az egész nem volt nagy. Egy magas trópusi növényekkel szegélyezett labirintus, kis kerthelységgel, amelynek sarkaiban asztalok és padok voltak. Az egy-két pultban szükséges lámpán kívül gyergyával történt a világítás, mint a település összes többi épületében. Vettünk piát, mentünk ebben a hangulatosan megvilágított pálmalabirintusban, közben nagyon jó reggae zene szólt, és én úgy éreztem, hogy ez a mennyország. Voltak más szállóvendégek, meg helyiek, maradtunk egy pár órát. Itt is részben azzal a baszk párral dumáltunk, akikkel már többször találkoztunk – egyszer csak megjelentek a hostelünknél, hogy a szomszédban laknak, aztán ők is jöttek a társasággal a bárba :)

Ebbe a bárba mentünk el egyik este. Sajnos az ajtón túli bejutást napközben két őrjöngő németjuhász akadályozta, így arról nem készültek képek.

Hazafelé már a vihar utolsó előtti pillanatait élvezhettük, ugyanis az alacsony horizontnak köszönhetően elég széles spektrumban nézhettük a még távoli villámokat (viszont annak teljes tudatában, hogy a vihar hamarosan minket is el fog érni). Ami még érdekes itt, hogy állandóan erős a szél, ezért már idefele is nagyon kísérteties volt ez a „falu” a borús, esős időben és a homokviharban. Végül hazamentünk és elhelyezkedtünk ideiglenes fekhelyünkön. Ez a kis közösségi tér nagyon kellemes tud lenni, vannak itt asztalok, kanapék, egy kis konyha, de éjszakai pihenésre nem igazán alkalmas. Félig-meddig nyitott, ami miatt összetömörültek a nyugodt alvást ellehetetlenítő tényezők: a tenger (meglepően hangos) zúgása a viharban + a vihar és a szakadó eső zajai + itt-ott befolyó esővíz + szúnyogok + legyek. Hideg nem volt, inkább az volt a gond, hogy ha a hálózsákot magamra húzva próbáltam meg védekezni a dögök ellen, akkor nem kaptam levegőt, de ha egy négyzetcentiméternyi része kint volt az arcomnak, azonnal jöttek. Szabinak valamennyit sikerült, én egyetlen percet sem aludtam. Csak hessegettem a legyeket, és egyszer csak azt vettem észre, hogy kivilágosodott. Másnap viszont már beköltözhettünk a fenti szobába, és délután aludtunk egy nagyon jót a szúnyogháló alatt.

Egyébként ez a toldozott-foldozott érzés mindenütt megvolt a házban. Rengeteg kis lyuk volt a falakon, amelyeken jött be a szél, a víz, a legyek, szúnyogok, meg a békák. A békáktól eleinte eléggé viszolyogtam, aztán a környéken sétálva láttunk egészen cukikat is, a hostelben pedig rájöttem, hogy a barátaink, hiszen szorgalmasan kapdosták be a legyeket. A hostel összes lenti helységében találkoztam velük, volt, hogy fogmosás közben a lábaim mellett ugrált egy, de egész hamar hozzászoktam :) Bár őszintén szólva ilyesmire először inkább Ecuadorban számítottam.

Itt már nagyon jó volt aludni. Az itt lakó macska szerette a cuccaimat... Hiába volt cuki, azóta is fehér macskaszőrös az a táska.

A hostel "nappalija". Mi ott kint aludtunk első éjszaka.

Másnap felkelve lemondtunk arról, hogy hosszabb tútára induljunk (meg akartuk nézni azt a nemzeti parkot, amelyen keresztül jöttünk), mert továbbra is kitartóan esett. Nulla kajával szembesültünk azzal, hogy a szálláshoz nem jár reggeli, és mivel aznap nemzeti ünnep volt („a választások napja”), szinte semmi nem volt nyitva. Egyébként néhány kisebb vendéglő, illetve bár és egy darab bolt létezik a településen. Azt mondták, talán délután. Délelőtt azért elmentem körülnézni az egyik hosteles brazil csajjal, és találtunk egy vendéglőt, aminek a tulaja, egy talán ötvenes nőci megnyugtatott minket, hogy dél körül mehetünk hozzá kajálni.

Ebéd előtt Szabival is tettünk egy kisebb kört. Egy csodák csodájára nyitva lévő helyen vettünk egy-egy alfajorest, ami uruguayban elég népszerű édesség. Két keksz szerű cucc között van valami nagyon édes töltelék, általában dulce de leche (gyakorlatilag karamellás nutella, Szabi már függő). Ez a dulce de leche gyakorlatilag mindenhol kapható, végtelen formában és variációban. Kis tégelyekben és nagy befőttesüvegekben is lehet kapni különféle kiszerelésekben. Fagyiban is van, és azon belül is különböző fajták. Kisétáltunk a világítótoronyhoz is, és megcsodáltuk a mögötte húzódó sziklasoron sütkérező (illetve száradó, mert nap nem volt) oroszlánfókákat. Na jó, igazából akkor láttam őket először, amikor Szabi még aludt, és a brazil csajjal körbenéztünk, így én már céltudatosan vezettem Szabit arrafelé. :) Életünkben először láttunk ilyen fókákat, és ennyit, lenyűgöző volt. Aranyosak (ahogyan vonszolják magukat a kis uszonyaikon), de a nagydarab hímek félelmetesek is. Láttunk nagyon sokat közvetlenül a világítótorony mögött, de a parttól párszáz méterre lévő kisebb sziklaszigeteken is feküdtek, és jellegzetes hangjukat még onnan is lehetett hallani.

Séta a világítótorony felé

Szerintünk az ott legfelül középen lehet az alfahím, majdnem kétszer akkora volt, mint a többi

Miközben sétáltunk, megint eleredt az eső, így a már kinézett vendéglőbe kicsit korábban érkeztünk. Az egész egy nagyon pici házikó volt, kb. mint egy mini romkocsma és egy vintage stílusú hobbitház keveréke. Mindenféle régiségekkel volt tele az egész, az asztalokon régies étkészlettel és gyertyákkal. Itt már voltak változatosabb kaják is: fokhagymával meg bazsalikommal töltött tészta paradicsomszósszal és zöldséges-gombás rizottó. Finom volt, jófej volt a nő és drága sem volt. Kicsit dumáltunk vele és azt mondta, az elmúlt négy évben mi vagyunk az első magyarok, akikkel itt találkozott. Aznap volt utoljára nyitva, mert másnap hazautazott a lányához Montevideóba. Két hétre be fogja zárni az éttermet, mert fel szeretné újítani. Ő volt a tulajdonos, a szakács és a pincér is, és segítettünk neki kinyitni a konzerveket, mert fájt az egyik karja. :) Mivel nagyon hangulatos volt a hely, megbeszéltük, hogy még aznap este visszamegyünk, hogy megnézzük gyertyafényben. Vissza is néztünk, és a nő nagyon rendes volt, ugyanis akkor figyelmeztetett bennünket, hogy ebéd után nem raktuk el a visszajárót, miután fizettünk, de megőrizte. 500 peso volt, szóval nem kevés. Jobban oda kell figyelnünk a dolgainkra, még ha ez nehéz is a sok új impulzus közepette...

A fura étterem ahol ebédeltünk

Délután már nyitva volt a bolt, így bevásároltunk, hogy tudjunk főzni magunknak. A hosteles srácok szóltak, hogy aznap este pizzát fognak sütni, de mivel úgy fogalmaztak, hogy „at night”, koraeste még azért főztünk magunknak. A pizza viszont készen lett már 9 körül, és ugyan finom volt, nem bírtuk megenni az összeset, amit adtak. Az alapanyagok egy része minden bizonnyal a hostelhez tartozó kertészetből számazott, de a paradicsom és a bazsalikom biztosan. (Apropó, fűszerek. Úgy vettük észre, itt Argentínábn és Uruguayban az emberek nem szeretik túlzásba vinni a fűszerezést. Ami külön lehet kapni, az a bazsalikom, oregano, só, bors, fahéj, esetleg kömény. A többi az fűszerkeverék, általában húsok pácolásához, de pl. keleti fűszereket egyáltalán nem láttam.)

Esténként a hostelben maradtunk, sokan kártyáztak, iszogattak, olvastak, beszélgettek, ismerkedtek. Eléggé jó arcok voltak. Beszélgettünk kicsit az egyik hosteles sráccal, Luis-zal, akiről kiderült, hogy ő építette a hostelt. A közeli Rocha városból származik, de a nagyszülei révén voltak kapcsolatai Cabo Polonioban. Elmesélte, hogy ide régen részeges bálna- és fókavadászok jártak, amit megelégelt a kormány. Elvették a területet az akkori tulajdonostól és felajánlották a vadászoknak, hogy építsenek rá házakat, éljenek itt, de ne vadásszanak. Később mások is érkeztek ide, főleg olyanok, akiknek valamilyen alkohol- vagy drogproblémáik voltak, és rendbe akartak jönni, vagy egyszerűen csak el akartak vonulni a civilizációtól. Később volt valamilyen kárpótlási folyamat, amelynek során az állam vissza akarta adni a földet az eredeti tulajdonosának, de annak a házakkal és az emberekkel együtt már nem kellett. Így a terület az állam nyakán maradt, később pedig nemzeti parkká nyilvánította. Rákérdeztem a megújuló energia használatra és az önellátásra is, de Luis kiábrándított bennünket, hogy ez a falu nem önnfenntartó, és ez nem is cél. Kényszerből nyerik az áramot szélerőműből és napelemekből, mert a kormány annk idején nem akarta bevezetni oda az energiát (leszámítva a világítótornyot), manapság pedig (nemzeti park mivolta miatt) nem is lehet. Azt is elmondta, hogy közösségről sem igen lehet beszélni, akik itt laknak, inkább maguknak való emberek, nincsen kimondottan közösségi élet, de az emberek rendesek egymással. Megkérdeztük, mi az oka annak, hogy rengeteg házat láttunk üresen, elhagyatottan, amire az volt a magyarázat, hogy sokan csak nyáron jönnek ide lakni, tehát ezek kvázi nyaralók. Egyébként építkezni már nem lehet a faluban, csak a meglévőkbe lehet költözni.

Sajnos az idő továbbra is kritikán aluli volt, pedig szívesen lementünk volna a partra este. Megnéztem volna a csillagokat is: biztosan nagyon szép, amikor nincsenek felhők, mert közvilágítás egyáltalán nincsen a pár utcás településen. Egyébként az utcák is inkább csak közlekedés céljából kialakított földutak voltak, utcanevek sehol, a házak össze-vissza álltak, kerítés nélkül. Szabadon mászkáltak mindenhol a tyúkok, macskák, kutyák, lovak. Nagyon-nagyon békés volt a hely, én mindenkit elküldenék ide két hét rehabra.

Polonioi életkép

Érdekes házak vannak errefelé

Indulás előtti nap már nem bírtuk tovább az otthonülést (és kezdtük feladni a reményt, hogy ki fog sütni a nap), így amikor éppen nem esett annyira, elindultunk felfedezni a tengerpart távolabbi részét és az ottani dűnéket. Odafele végigsétáltunk a tengerparton és megbámultuk a döglött állatok partra vetett tetemeit. Kegyeleti okokból nem fotóztam őket végig, pedig nagyon érdekesek voltak. Többségük madár, fóka, vagy pingvin volt. Aztán elérkeztünk az első nagyobb dűnéhez. Még soha nem voltunk olyan tengerparton, amelyet homokdűnék szegélyeznek, így nagy élmény volt felmászni rájuk és onnan nézni a tájat meg a háborgó tengert. Kicsit beljebb már volt némi aljnövényzet és vízlelőhely, ahol sirályok tanyáztak.

Utolsó esténken elkezdtünk körbeédeklődni, hogy megy-e valaki Punta del Diabloba, és hogy hogyan tudunk odajutni. Annyit sikerült megtudni, hogy minden nap 11, 14, 16 és 18 órakor indul jeep a falu központjából vissza a nemzeti park bejáratáig, de hogy onnan mikor és hova mennek buszok, az már rejtély. Mindenki bízott benne, hogy aznap már szép idő lesz, így szerettünk volna gyalog menni kifelé, keresztül a nemzeti parkon, késő délután. Mivel már előre megvettük a visszajegyünket is a jeepre, az el tudta volna vinni a csomagjainkat. De továbbra is esett, így végül a délután 2 órás jeeppel elindultunk. Én még fel tudtam ülni rá, de sajnos miközben Szabi hárament bepakolni a csomagját (ami kár volt, mert csurom vizes lett), a semmiből előkerült egy hangos iskolás csoport, felözönlöttek a jeepre, így Szabi csak éppen hogy fért fel, és alig volt valami amibe kapaszkodni tudott. Aggódó szemekkel figyeltem végig, hogy mikor fog kizuhanni a nagyon-nagyon rázós úton, de szerencsére épségben megérkeztünk az állomásra. Megtudtuk, hogy hamarosan indul egy busz Castillosba, ahonnak tovább lehet utazni Punta del Diabloba. Az olaszokkal egészen idáig együtt jöttünk, de itt szétváltak útjaink. A legkorábbi busz Diabloba 3 óra múlva ment, így körbenéztünk kicsit, de hamar visszatértünk az állomásra. Egyrészt megint esni kezdett, másrészt nem láttunk semmi érdekeset.

Castillos nem túl izgi hely

Kicsit késve, de végül megjött a buszunk. Elindultunk északra, a brazil határ felé...

*** (NEM) AJÁNLÓ

Hostel Viejo Lobo: Egy élmény, még akkor is, ha rossz az idő

"Szájas étterem": A nevére nem emlékszem, de a bár mellett volt, és a bejárat köré egy hatalmas száj volt festve. Itt ettünk normális kaját egy rendes nőnél.

Dzsungellabirintusos bár: mindenképpen :)