Punta del Diaboból a kelet-argentinai Puerto Madrynba 2 napig utaztunk. A fő látványosság arrafelé a Peninsula Valdés, ahol az ember különös tájakat és állatokat láthat – ha szerencséje van, bálnát is. Eredetileg egy éjszaka erejéig megpihentünk volna Bahia Blancában, félúton Buenos Aires és Pto. Madryn között, de couchsurfingen nem találtunk szállásadót, hostelt sem a neten, a hotelek pedig nagyon drágák voltak.

Így bevállaltuk, hogy két egymást követő éjszakát is valamilyen járművön fogunk tölteni. Az utazóknak gyakran javasolják, hogy a hosszabb utakat éjszaka tegyék meg, így spórolva a szálláson. Igen ám, de buszon vagy hajón csak akkor tudja kialudni magát az ember, ha nem kell átszállnia, illetve ha kényelmesek az ülések (vagy ha nem jön közbe egy szép napfelkelte). Esetünkben egyik körülmény sem állt fenn. Montevideoból éjjel 2:15-kor indult a buszunk a Colonia del Sacramentoban lévő hajóállomásra, ahol hajnali fél 4 körül, félkómásan át kell szállni a hajóra. Ilyenkor nyilván folyamatosan észnél kell lenni a csomagjaink, az útlevélellenőrzés stb. miatt. Az argentín fővárosba tartó hajón nem sokat aludtunk, mert akkor kelt fel a Nap, amit nyilván muszáj volt megnézni. A szemközti oldalon mindenki a hatalmas, vörösen izzó holdat csodálta, amint alábukik, majd a turisták kezükben a fényképezőgéppel átsétáltak a másik oldalra, és várták, hogy felkeljen a Nap. Mondanom sem kell, hogy csodaszép volt...

Buenos Airesben volt egy fél napunk az esti buszig, így első dolgunk az Uruguayban felvett dollár átváltása volt. De csak egy parkban tett eredménytelen alvási kísérlet után, mert pont akkor pont ott kellett két parkgondozónak füvet nyírnia a több száz méter hosszú területen. Pesóhoz a legjobb árfolyamon a híres Florida Streeten lehet hozzájutni. Ha az ember végigsétál ezen az utcán, ötméterenként belebotlik egy „Cambio! Cambio!”-t skandáló emberbe. Náluk a hivatalosnál sokkal jobb árfolyamon lehet pénzt váltani, félillegális módon. A valutának, amellyel kereskednek, blue dollar a neve, és még hivatalos árfolyama is van az interneten. Valami olyasmit hallottunk, hogy anno a kormány ezt tiltotta, megpróbálta befagyasztani az árfolyamot, de olyan mértékben kezdett el romlani a gazdasági helyzet, hogy végül beletörődtek az illegális pénzváltók létezésébe. A blue dollar árfolyama napi szinten változik: délelőtt mindig az előző napi az érvényes, majd délutántól már az aznapi, tehát mint egy "normál" valuta esetében. Nekünk most annyira nem volt szerencsénk, mert „csak” 12,6-ért tudtunk váltani (a hivatalos árfolyam 8-9 peso/USD), ennél jobbat senki sem ajánlott, pedig két hete lehetett 14-15-ért is. Miután megtaláltuk emberünket (egy meglepően fiatal csajt), várakozásainkkal ellentétben nem egy titkos helyről előrántott övtáskából adott nekünk pesót, hanem intett, hogy kövessük. Bevezetett minket valami üzletház szerűségbe, annak egy folyosójára, majd egy jelöletlen ajtón bekopogott. Bementünk egy kis helységbe, ami gyakorlatilag egy pénzváltó volt, kis ablakkal meg minden, csak éppen nem volt legális. Mivel az egyik utcai váltó, egy francia srác felvilágosított bennünket, hogy délután még jobb is lehet az árfolyam, délelőtt csak 100 dollárt váltottunk, a maradékkal visszamentünk délután. Nem volt szerencsénk, egy tizeddel csökkent a pesó szürkepiaci értéke. Megtaláltuk a franciát, akivel eljátszottuk a délelőttihez hasonló műveletet. Ugyanabba az épületbe vezetett minket, de egy másik folyosóra. Kérdésünkre elmondta, hogy neki ez a munkája: minél több ügyfelet visz a váltóba, és minél több dollárt, annál több a fizetése.

Mivel nagyon ráértünk, meglátogattuk korábbi vendéglátónkat, Sebastiant a munkahelyén, és visszakértük tőle a lepedőnket, amíg előzőleg ott hagytunk. Viszont most nagyon elfoglalt volt, úgyhogy nem dumáltunk sokat. Délután a pénzváltás után elmetróztunk a Retiro buszállomásig, amelynek környéke nem valami bizalomgerjesztő. Az volt a tervünk, hogy lerakjuk valami megőrzőbe a csomagjainkat, és megpróbálunk aludni, de látva az ottani várótermi székeket (oyanok voltak, mint otthon a rendelőkben, tudjátok az a szocreál egyszerű, kényelmetlen műanyag) kezdtem lemondani erről a vágyunkról. Volt aki egyszerűen lefeküdt a földre, ami egyébként meglepően tiszta volt. A folyosón kisebb és nagyobb lockerek voltak, amelybe az ottani kioskokban lehetett beleillő zsetont venni. Sajnos azt senki nem közölte velünk, hogy az összes foglalt (mennyivel egyszerűbb lenne ezt valami számítógépes rendszerrel koordinálni... pl.mint a mozijegyeknél: ha nincs több hely, nem adnak el több jegyet). Így le kellett ülnünk az egyik véletlenszerűen kiválasztott locker blokk elé (nagyon sok volt egy nagyon hosszú folyosón, így a csomagokkal föl-alá mászkálás nem volt opció), és folyamatosan lesben lenni, hátha valaki kiveszi az egyikből a cuccát. Szabi elment körülnézni, majd hamarosan futva hozta az örömhírt: „Gyere gyorsan, felszabadult az egyik!” Hát így sikerült végre lerakni a hátitáskákat. Aludni természetesen nem tudtunk, az idő hátralevő része azzal telt, hogy ettünk, pisiltünk, fogat mostunk, telefont töltöttünk egy lezáratlanul felejtett folyosúi konnektorból. Végre este 7 óra lett. A buszinduláskor a szokásos szerencsétlenkedés ment, amit inkább már nem is részletezek. Megkezdtük a majdnem 20 órás buszutat (és ez még minig csak egy rövidebb szakasz Argentínán belül!) az Andesmar társaság buszán, amelynek ülései teljesen alkalmatlanok voltak az alvásra. Kaptunk kaját, meg rendesek is voltak, de másnap délután már tényleg teljesen kifacsart rongyként érkeztünk meg Puerto Madrynba. Közben olyan apró településeken mentünk keresztül, amelyektől még a buszról nézve is szorongani kezdtünk.

Andesmar - nem volt rossz, de aludni nem nagyon tudtunk rajta

Egy lehangoló település valahol Buenos Aires és Puerto Madryn között...

A terminál ugyanott - most nem volt kedvem leszállni levegőzni