Ugyan máncorai ottlétünk alatt semmi érdekeset nem terveztünk csinálni, azért pár nap múlva mégis ránk jött a kirándulhatnék.
Máncora főutcáján, a perui szokásoknak megfelelően egymás mellett sorakoznak a gyakran tour agency-vel keveredő busztársaságok irodái, amelyek - szintén a helyi szokásoknak megfelelően - nagyjából ugyanazt, ugyanakkor és ugyanolyan áron kínálják. Azért érdemes egyenként végigmenni rajtuk, néha bele lehet futni egy-egy jobb ajánlatba, vagy egy jófej alkalmazottba. Ez Máncorában is megtörtént velünk, így a megérzéseinkre hallgatva az egyik, kívülről szemlélve teljesen jellegtelen és jelentéktelen irodában fizettünk be egy közeli kirándulásra.
A túra egy Máncorától északra fekvő nemzeti parkban történt, ami az Ecuadorhoz már nagyon közeli Tumbes városán keresztül megközelíthető, tengerparti Puerto Pizarrohoz tartozik. A mangrove erdők jelenlétére utaló Los Manglares elnevezésű területhez tartozik többek között a különleges madárvilágáról ismert Isla de los Pajaros és egy krokodilállatkert. Nem tanulva az eddigiekből, ezúttal is pontosan érkeztünk kora reggel az utazási iroda elé, ahol persze még se emberek, se busz nem volt. Jó félórás késéssel indultunk el, és (bár még semmit sem láttunk), útközben beiktattunk egy pihenőt (talán Punta Salban?), hogy megnézzük a tengerpartot, és igyunk egy különleges helyi koktélt a túravezető kedvenc kocsmájában. Az Algarrobina koktél az azonos nevű mediterrán fafajta gyümölcséből, tojás és fahéj hozzáadásával készült pisco alapú koktél. Nem volt olcsó, de szerintünk megérte, általunk eddig még nem tapasztalt, különleges ízvilága van.
Az Algarrobina koktél
Koktélozgatás közben megismerkedtünk egy aranyos chilei párral, ami nagy szónak számított, mivel (többi perui túránkhoz hasonlóan) most is szinte csak perui családokból állt a társaság. Akik amúgy kedvesek, de látszólag jól elvannak egymással.
Puerto Pizarro mólóján a motorcsónakunk felé sétálva kibámészkodtuk magunkat a madárfelhővel borított égbolton és a kis színes csónakok tatján gubbasztó pelikánokon, majd nekivágtunk a mangroveerdős, mocsaras szigetvilágnak. Ha tele a motorcsónak, a széle a vízfelszíntől csak olyan 15 centire van, miközben oldalra dülöngél és viszonylag gyors, úgyhogy egy-két nagyobb kilengésnél az utazóközönségen rémült izgalom uralkodik el. Ezzel az elsőre ijesztő élménnyel már sok túra során találkoztunk, így már hozzászoktunk, pont úgy, mint a korlát nélküli hegyi szerpentinen, szakadék szélén, ködben és esőben kanyargó buszon utazáshoz. Ez az a szint, amikor már nem rettegsz, csak szimplán félsz. :)
Cserébe láttunk mangrove erdőt, különös vízi madarakat, krokodilokat és hangulatos szigetközi kanálisokat...
Puerto Pizarro kikötője
Mi is egy ilyen csónakkal jártuk a környéket
Még soha nem láttam ilyen közelről pelikánt!
Mangrove erdők övezte kanális
Ilyen módon élnek a vízben ezek a növények
Ezen a ponton kötöttünk ki először
Utunk a krokodil "rezervátumba" tartott, ami egy forró, mocsaras és iszonyatosan szúnyogos szigetecskén található. Miután átverekedtük magunkat a vérszúnyogok és a mindenüttottlevő szuveníres néniken és bácsikon (miért venne meg itt bárki is valamit, amit Dél-Amerika összes, turizmussal összefüggésbe hozható helyszínén megvásárolhat?), végignéztük a méret és kifejlettségi státusz alapján szelektált krokodilok "medencéit". Sajnos ezek valójában poshadt vízzel teli lyukat jelentenek egy betonketrecben, benne egymás hegyén-hátán sütkérező krokodilokkal. A Hostelworld-ön nagyon sokan lehúzták ezt a helyet és egyenesen állatkínzásnak tartják, ami ott folyik. Ezt simán el tudom képzelni, de ismerve a peruiak hozzáállását a szabálytalanságokhoz, a közeljövőben nem számíthatunk komolyabb változásra. Egy dolog miatt megérte elmenni, hogy még soha nem láttam ennyi féle méretű krokodilt ilyen közelről.
Szegények jobb híján ebben áztatják magukat
A legnagyobbak 2,5-3 méter hosszúak voltak
"Mára csak elvétve tisztogatja ki a krokodilok száját és fogát egy kismadár, a krokodilmadár" - mondja a Wikipédia. Hát nem meg kell zabálni?
Szegény krokodilokat sorsukra hagyva tovább utaztunk madarakat bámulni. A szigetvilág egyik kis öblében horgonyoztunk le egy talpalatnyi, mocsaras földterületnél. A túravezetők (spanyolul, de egész sokat értettünk belőle) elmagyarázták, milyen madárfajtákat látunk magunk körül, és mit kell tudni róluk.
Azt hiszem, ez a kócsagnak egy ottani fajtája
Sirályok minden mennyiségben, az a vörös begyű pedig a fragata (magyarul fregattmadár vagy hajósmadár)
Ezután visszatértünk Puerto Pizarro apró halászfalujába, ahol megebédeltünk egy hatalmas és finom adagokat felszolgáló partmenti étteremben. A nap itt még nem ért véget: a dél-amerikai túrák tipikus lezárásának, a tengerparti naplemente nézésnek lehettünk részesei (ugyanott, ahol reggel a koktélt ittuk, vagyis ha minden igaz Punta Solban). És mi azt nagyon szeretjük, és nem tudjuk megunni.
A szokásos tengeri herkentyűs-rizses-jukkás-sültbanános-cevichés-pörkölt óriáskukoricaszemes kombó - nagy örömünkre :)
Hát lehet ezt nem szeretni?
Összességében elégedettek voltunk a túrával (leszámítva szegény cocodrillos-t), és azt is meg kell jegyezni, hogy az út végig a tengerpart mentén vezetett, és olyan cuki nevű településeken haladtunk keresztül, mint például Zorritos, azaz Rókácska.