SzaFi Dél-Amerikában

SzaFi Dél-Amerikában

Puno és a lebegő szigetek

2015. április 01. - VZsó

Punóban az első szembeötlő furcsaság a mototaxi volt. Ez az apró, háromkerekű jármű a helyi közlekedés általános eszköze, és szerintem nagyon vicces, a látványa mindig megmosolyogtat. :) Tele van velük az utca, föl-alá száguldoznak és sokat dudálnak.

Egyesek hatalmas Batmen matricákkal dekorálják ki, mások UV-s lámpákkal szerelik fel a kerekeket és a lökhárítót. Olcsóbb, mint a rendes autótaxi, de néha, ha nincs utánfutója, hátizsákokkal az ölben kell nyomorogni az apró utasfülkében, de ez pár percig igazán elviselhető. (Legalább odanyomja az embert a két ülés közé, így kevésbé fél, hogy egy gyorsan bevett kanyarban kizuhan, ajtók ugyanis legtöbbször nincsenek.)

blog_dscn2266.JPG

Egy nagyon jó állapotban lévő mototaxi (ajtókkal! wow!)

Amikor utazunk, szinte mindig foglalunk előre szállást, de most kivételesen nem így tettünk. Punó nem olyan kicsi, jó pár szállás van, be is jelöltünk a térképünkön hármat. Elindultunk a termináltól a belváros felé, s hamarosan valami hangos élőzenére lettünk figyelmesek. A központtól pár utcányira bele is futottunk egy hatalmas tömegbe: középen táncosok és zenészek vonultak (fúvósok főleg, meg dobosok), melletük két oldalt nyomorogtak a nézők. Már megint valami fiesta, gondoltuk. Nagy nehezen átpréseltük magunkat a következő keresztutcáig, ahol egy hosteles nőtől megtudtuk, hogy most van a Virgen de la Candelaria ünnepe, de akkor még fogalmunk sem volt, hogy ez mit is jelent valójában. Elég késő volt már, és az eső is eleredt, úgyhogy örültünk, hogy túlvagyunk rajta, és folytathatjuk hostelvadászatunkat. Ez után azonban csaknem 3 órás zuhogó esőben mászkálás következett, csomagokkal persze, a dimbes-dombos utcákon. Egyrészt ugyanis, a fiestáról kiderült, hogy sokkal nagyobb szabású, mint gondoltuk: az egész belvárost elárasztották a fel-le vonuló zenés-táncos csoportok és a közönségük, elzárva mindenféle menekülési útvonalat. Másrészt, a kinézett hostelek közül egyik sem volt ott, vagy a környékén, ahol lennie kellett. A többi amit találtunk, vagy tele volt, vagy 100-120 dollárba került egy szoba. Kiderült, hogy ez a Virgen de la Candelaria egy nagyon népszerű punói ünnep, ami miatt rengetegen utaznak ide ilyenkor. Miután ötször bejártuk a belvárost, és éjfél körül még mindig nem találtunk szállást, teljesen szétázva, fáradtan, éhesen, úgy éreztem, nem bírom tovább. Három hónap óta először elvesztettem a türelmemet és a lélekjelenlétemet, vagy nem is tudom micsodát, eluralkodott rajtam a kétségbeesés és a kimerültség. Szipogva leroskadtam egy tető alá és úgy döntöttem, az utcán éjszakázom. Amíg lenyugodtam, Szabi ment még egy kört, de nem járt sikerrel. Közben odajött hozzám két hazafelé tartó, középkorú, részeg bolíviai harsonás, akik kedvesen felajánlották hajlékukat, ahol „ingyen” éjszakázhatok. Az egyikük sűrűn kacsintgatott, vigyorogva, piától bűzölögve odahajolt hozzám, egy sanda oldalpillantással megláttam a kezében figyegő, majdnem teljesen kiürült félliteres rövides üveget. Szerencsére nagy nehezen megértették, hogy inkább megvárom Szabit, és továbbálltak.

blog_dscn2275.JPG

Nagyjából ez volt este/éjjel is

Szabi végül előhozakodott azzal az ötlettel, hogy menjünk vissza a terminálhoz, arrafelé látott egy csomó hospedajét, amelyek úgymond a végső megoldást jelentik: viszonylag olcsó, ám nem éppen kellemes szálláshelyek. Más választásunk nem volt... találtunk is egy „olcsó” szobát 80 solért. A fiesta idejére ennyire megnövelik az egyébként 20-30 solos árakat. A szoba persze nagyon egyszerű volt, sőt, Szabi kiakadt a deszka nélküli illemhelységen (ami egy ajtó nélküli, közvetlenül az ágy mellől nyíló fürdőszoba innenső részében volt). „Hát milyen ország ez???” Olyan, ahol valamiért teljesen elterjedt a wc deszka hiánya, de ezt akkor még nem tudtuk. Mint annyi minden máshoz, ehhez is kénytelenek voltunk egyszerűen hozzászokni.
Sajnos vissza kellett mennünk a városba táplálékért, a nappal polleriákkal (kb. csirkéző) teli környék ilyenkor éjjel teljesen kihalt. A központban, némi tömeggel való küzdelem után jobb híján egy bárba tértünk be. Szombat este lévén a szórakozóhelyek is dugig voltak. Még a bárban, zene mellett is hallani lehetett a kintről jövő, ütemes dobpüföléseket: tum-tum-tum, tum-tum-tum... A zenét leginkább valami indulószerűséghez tudnám hasonlítani, és az összes csapat esetében nagyon hasonló ritmusú, ütemű és dallamú volt. Emiatt úgy egy órát elnézegetem (rengeteg furcsaságot látni közben, nagyon szórakoztató), de utána már inkább valami csendes zugra vágyom.

blog_dscn2269.JPG

blog_dscn2280.JPG

blog_img_20150208_151450.jpg

Punóban csak egy napot töltöttünk, de az alatt alig akadt a belvárosnak olyan szeglete, amelyben ne masíroztak volna az ünneplők. A felvonulással érintett utcák környékén kisebb csapatok próbáltak, vagy éppen gorillajelmezben, a földön ülve ebédeltek. Mindegyik csapatnak saját ruhái, színei, jelmezei voltak. Az éttermek sem kínáltak menedéket az egyébként érdekes, de iszonyatos zajjal, a mi fülünk számára bántóan hangos  zenével járó (és nagyon "tömény") fiesta elől: ott a hangszórókon keresztül közvetítették az utcai eseményeket, vagy éppen tévén vetítették a felsorakozó csoportok zenés-táncos műsorait. A közelben van egy stadion, ahol előre betanult produkciókat adnak elő. Mivel a tévés közvetítéseknek köszönhetően számtalan alkalommal adódott lehetőségem megfigyelni ezeket a bemutatókat (a hosszú buszutakon is ezek mentek, hozzáteszem a peruiak is feszülten és nagy érdeklődéssel bámulják ezeket a fellépéseket), azt gondolom, valamilyen mitikus történetet adhatnak elő, amelyekben megjelennek az adott kultúrában szimbolikus szereppel bíró figurák, állatok (kondor, ló, láma stb.). Simán bevezetnek lámákat az inkább hatalmas tornateremnek tűnő "stadionba", de az egyik videón azt is láttuk, amint kis tábortüzet raknak a terem közepén. Vannak állatoknak öltözött táncosok, páros tánc, eljátszott jelenetek, közben oldalt játszik a pánsípos-furulyás-dobos zenekar.

blog_dscn2270.JPG

blog_dscn2271.JPG

Nemcsak az éttermekben vagy a buszokon, de a pályaudvaron és a boltokban is ezek a műsorok mennek folyamatosan. De ez még mind semmi, ez az ünnepség ugyanis 14 napig tart, gyakorlatlag éjjel-nappal. Valójában a gyergyaszentelőről van szó, ám a keresztény szokások nagyon erősen keverednek a helyi indián közösségekével. Otthon elképzelhetetlen az ilyesmi: cipelnek egy (az ünnepelt szüzet ábrázoló, színes szalagokkal díszített) bábut, mögötte-körülötte pedig tradicionális ruhába öltözött, színes tollakat viselő, pánsípos indiánok táncolnak, nem beszélve az elképesztően fura, színes, csörgős maskarákba öltözött nőkről és férfiakról.

Puno megismerésével nem töltöttünk sok időt (a karnevál most valahogyan elég volt), ide elsősorban a lebegő szigetek (islas flotantes) miatt jöttünk. Sikerült úgy intézni, hogy egy, a buszpályaudvaron működő cég túrája keretében meglátogassuk a szigeteket, és közvetlenül utána felszálljunk egy arequipai éjszakai buszjáratra. A három órás túra (25 sol/fő) keretében, egy kb. 15 fős csoporttal elvittek bennünket az egyik szigetre, ahonnan ebben a szép kis („Mercedes Benznek” nevezett) csónakban még egy másikra is ellátogattunk. A szigetegyüttes mesterséges képződmény: egy totora nevű vízi növényt használnak mind a szigetek fennartásához, mind jellegzetes csónakjaik megépítéséhez. A teljesen növényi alapú szigetecskék egymásra rakott, szárított totorakötegekből állnak, amelyeknek felszínére újabb és újabb kötegeket raknak. (Mivel a totora száraz, ahogyan mászkálnak rajta, folyamatosan összetörik, így a rétegek lesüppednek és elkezdenek rohadni.) Kb. a felső fél métere van víz felett, és hullámzáskor a szigeten állva érezni lehet, ahogy ringatózik.

blog_puno1.JPG

blog_dscn2299.JPG

Van egy központi sziget, meg sok pici, éppencsak akkorák, amelyeken elfér néhány (meglepő módon totorából készült) házikó. Egy szigeten legfeljebb pár család él. Ottjártunkkor meg is nézhettünk egyet: az apró egylégterű szobában van egy nagyobb ágy, polcok, TV (!), rezsó, edények, egyéb háztartási dolgok. A helyi asszony elmondása szerint hárman (ő, a férj és az egyik gyerek) alszanak az ágyon, egy gyerek pedig a földön. Mindenhol totora alkotja a talajt, ami ránézésre azonnal kibökné a talpamat, miközben a helyiek mezítláb mászkálnak rajta. Az itt élő, uro nevű népcsoport ősi nyelvét már nem beszéli, de néhány tradíciót még tartanak. Az egyik kis szigeten iskola van, ahová Punóból jár (vagyis hajózik) be egy tanár minden nap. Láttunk egy bárminemű körbekerítést nélkülöző focipályát is, de elképzelni nem tudom, hogyan játszanak úgy a gyerekek, hogy a labda nyilvánvalóan rendszeresen belekerül a vízbe, vagy a mocsaras nádasba. Itt ráadásul nincs túl meleg (ne feleldjük, hogy a Titicaca-tó még mindig 3810 méteren van!), télen nem ritka a fagypont körüli hőmérséklet sem. Kérdésemre, hogy ezek a mezítláb, szoknyában mászkáló indiánok hogyan vészelik át a hideget, egy fiatal lány annyit mondott: „több ruhát veszünk magunkra”.

A szigeten volt egy kis bemutató arról, hogyan élnek itt az emberek, majd ugye megmutatták a házikókat, utána pedig választhattál, hol vered el a pénzed. Természetesen még itt is megvannak a kézműves-szuvenír asztalkák, aztán el lehet menni plusz pénzért (elvileg 10 sol fejenként, de miután mindenki vonakodott, „csak most, csak a mi csoportunknak” végül 5 sol lett/fő) egy másik szigetre, ahol kis éttermek, büfék, és további ajándékboltok várták a kedves turistákat. A hajóúton az egyik nagyon édes kilányt énekelt valamit, meg is jegyeztem, milyen aranyos. „Na várd csak ki, míg körbejár apróért”, jegyezte meg Szabi, amire én röhögtem, mert hát csaknem, gondoltam... Pedig de igen. És hát egy ilyen cuki kislánytól ki tagadna meg egy solocskát? A szigeteken is teljesen nyíltan megy az érzelmi zsarolás („collaborar, collaborar amiga...”). Nyilvánvaló, hogy a turizmus itt komoly bevételi forrás, de legalább kedvesek az emberek, és tényleg nagy élmény látni egy ilyen kultúrát, rálépni ezekre a lebegő szigetekre.

blog_dscn2287.JPG

Ez lenne a Mercedes Benz...

blog_img_20150208_175400.jpg

Kicsit késve bár, de még időben visszaértünk a punói terminálra, ahol az utazási ügynökség egyik alkalmazottja mindenhová elkísért bennünket, mindent megmutatott, megkérdezte a busztársaságot, hogy mikor és honnan indul a busz stb. Úgy kísérgetett minket, mintha az idegenvezetőnk volna. Szorongattam is a kezemben egy solt, mivel arra számítottam, hogy a végén majd ő is tartja a markát. Ehelyett csak kezet rázott velünk, mosolyogva megköszönte, hogy eljöttünk, jó utat kívánt, majd elment. Egyébként már Punóban feltűnt, mennyire máshogyan viszonyulnak a peruiak a turistákhoz: itt kíváncsiak rád, megkérdezik, honnan jöttél, hogyan tetszik az országuk, mennyi ideje vagy itt, honnan jössz és hová mész, készségesen segítenek, mosolyogva magyaráznak, ha gondod van a nyelvvel, megkérdezik neked amit tudni szeretnél és legalább egyszer-kétszer elmondják, hogy „Welcome to my country, welcome Perú!” Szóval nagyon jófejek :) Ugyanakkor érdekes, Peruval kapcsolatban is teljesen más benyomásokat hall az ember: mások szerint voltak már viccesek és segítőkészek, de arrogánsak és bunkók is.

Arequipába, ahová természetesen a tervezettnél jóval később érkeztünk meg, 40 solért vettünk jegyet (nem emlékszem, hogy cama ülés volt-e). Tipikus: a busztársaság menetrendjén (= papír a pulton) még este 7:00-ás indulás szerepelt, ami jegyvételkor 7:30 lett, indulás előtt már csak 8:00-at mertek mondani, ténylegesen pedig majdnem fél 9-kor indultunk el. :)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szafidelamerikaban.blog.hu/api/trackback/id/tr907302228

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása